2025. július 15., 19:50

Újragombolni a mellényt! Balassa Zoltán gondolatai a Csemadok kongresszus előtt

A Csemadok közelgő, szeptemberi tisztújító kongresszusa előtt felkeressük igyekszünk felkeresni azon személyiségeket, akik munkájuk során kapcsolatba kerültek legrégebbi kulturális szervezetünkkel, s mely során annyi közvetlen vagy akár közvetett tapasztalatot tudtak gyűjteni, hogy annak egy-egy gondolata most, a kongresszusra készülve, a vélhetően aktualizálódó haladási irány meghatározása előtt is hasznos lehet a tagság és a mindenkori vezetőség számára is.

Fotó: archívum

Mai beszélgetőpartnerünk Balassa Zoltán, a kassai magyarság emblematikus alakja, közíró, várostörténész, korábban a Csemadok Országos Tanácsának, illetve a kassai helyi csoport vezetőségének a tagja, aki mindjárt az elején megjegyzi, hogy Besztercebányán nőtt fel, ahol a Csemadoknak még hírből sem hallották a nevét, s némi keretet a magyar társadalmi élet élésére a református egyház biztosított, mivel időnként magyar nyelvű istentiszteleteket tartott, amelyre néhány magyar katolikus is eljárt. Kassára 1972-ben került, prágai tanulmányai után. A Csemadokba ekkor tudott csak belépni. Kassán akkor még kevés embert ismert, egyikük volt Kolár Péter, akivel leült és kifaggatta, hogy ki kicsoda. Tőle korrekt tájékoztatást kaptam – mondja Balassa Zoltán, s hozzáteszi, hogy ha valakiről nem éppen hízelgő véleménye volt, azt Kolár egy pillanatig sem tagadta, de hozzá tett pozitív értékelést is.

Kiemeli, hogy a Csemadok ugyan nem lehetett hivatalosan a magyarok érdekvédelmi szervezete, de voltaképpen a suba alatt az volt. A különböző rendezvényeken tájékoztatták egymást olyan dolgokról is, melyekről másképp nem szerezhettek volna tudomást, de Balassa számára Kolár Péter maradt az az ember, akihez mindig fordulhatott és mindent megbeszélhetett.

Hangsúlyozza viszont, hogy a múlttal nem kíván hosszan foglalkozni, mert a jövő az igazi kihívás és feladat. Azt azért megjegyzi, hogy 1989 után olyan hangok is hallatszottak, hogy a Csemadokot meg kell szüntetni. Erre szerencsére nem került sor – mondja, de azért hozzáteszi, hogy ugyan voltak a szervezetnek méltatlan és elfogadhatatlan tisztségviselői, valamint vezetői, ám ennek ellenére működtek a különböző csoportok és műsorok, rendezvények sora valósult meg, s kiemeli, hogy ezt a sokrétű és sokszínű önkéntes munkát örömmel, önzetlenül vállalták, ebben látták megmaradásunk zálogát. Viccesen elmondja, hogy a Csemadok anyagi támogatást ritkán tudott nyújtani, ezért egyesek elnevezték Nemadoknak.

Szívesen emlékezik vissza azokra az időkre. Felelősséget vállaltak sorsukért, jövőjükért és jövőnkért, így küzdöttek a megmaradásért. De be kell, hogy vallja, úgy érzi, nem értek el áttörést. Véleménye szerint a 40 év agymosás túl sokáig tartott! Deformált bennünket. Sokan a kényelmesebb önfeladás felé sodródtak. Sem hitünket, sem identitásunkat nem tekintettük féltett kincsnek, amit minden áron meg kellett volna őriznünk és továbbadnunk. A kísértés a kényelmes feladás felé sodort tömegeket. Önpusztító stratégiát választottak. Ezeknek hatékony ellenszerét, vakcináját még száz év alatt sem találtuk meg. Pedig már itt lenne az ideje! – foglalja össze nem kis keserűséggel.

Most nem nosztalgiázni kell, hanem a jövőt előkészíteni. Célokat, megvalósítható feladatokat kell kitűzni és megvitatni –

vázolja fel a perspektívát, ám hozzáteszi, hogy ez nehézségbe ütközik, mert Kolár Péter távozásával 2017-ben ez a lehetőség számára megszűnt. Ha korábban megvitattuk helyzetünket, s benne a Csemadokét, akkor Péter biztos kalauzom volt – emlékszik vissza, majd napjainkra visszatérve elmondja, hogy számára a gondot tehát a töredékes rálátás jelenti, ami e szervezet jelenlegi működését illeti, s bár a világhálón tájékozódni lehet, de annyi feladat köti le, hogy nincs lehetősége mindenre odafigyelni.

Az alapvető kérdés az – folytatja -, hogy ez a szervezet milyen társadalmi támogatottsággal rendelkezik és vezetői, munkatársai a társadalmi elvárásoknak eleget-e tudnak tenni a kor kihívásainak színvonalán; s meg is adja a választ, hogy erre a kérdésre egy széleskörű közvélemény-kutatás lenne hivatott válaszolni.

Számba veszi, hogy az egyik kérdés, az, hogy milyen a Csemadok jelenlegi helyzete, ill. társadalmi beágyazottsága, hiszen egykor a körülmények monopolhelyzetbe kényszerítették. Ma már viszont számos szervezet létezik, melyek akár egészséges konkurenciát is jelentenek a Csemadok számára. Ez önmagában nem hátrány, de el kellene kerülni a párhuzamos tevékenységet. Sok esetben ugyanis ugyanazok a személyek több szervezeten belül is dolgoznak, égetik két végén a gyertyát.

Balassa Zoltán megjegyzi, hogy történelmi távlatból néhány évig úgy tűnt, visszatérünk arra az útra, melyről fatálisan 1945 után letérítettek bennünket. De Csehszlovákia, majd a két utódállam nem kívánt otthonunk lenni! – summázza és úgy folytatja, hogy mára már kiderült, az egykori útra visszatérni lehetetlen. Világunk megőrült – jelenti ki. Az etnikai kisebbségek helyzete senkit sem érdekel, s nem felejti el hozzátenni, igazándiból ez csak a jelenlegi magyar kormánynak a szívügye.

De térjünk csak vissza saját térfelünkre! – mondja és felteszi a sokak által elhanyagolt kérdést, hogy mennyire szoros az együttműködés az egyes magyar kulturális szervezetek között Magyarországon kívül? Véleménye szerint nem elég, ha csak konferenciákon, rendezvényeken hallunk a másik országban zajló folyamatokról, kihívásokról, de összehangolódásról, összefogásról a kultúra területén nem tud, akárcsak közös nemzetközi fellépésről, még a deklarációk szintjén sem! Úgy látja, a többségi társadalmak számára talán elfogadhatóbb is a kulturális fellépés, mint a politikai csatározás.

További problémának látja a szlovákiai kisebbségek közötti együttműködés terén tapasztalt hiányt. Elképzelhetőnek tartja, hogy ha kulturális szinten igyekszünk együttműködni, ez majd egyszer akár a politika területén is gyümölcsöző áttörést hozhatna. Az évente megtartott közös kassai nemzetiségi est csak szépségflastrom – jegyzi meg, s pragmatikusan hozzáteszi, hogy az őshonos kisebbségek aránya Szlovákiában 10% közül mozog és mi 7,8%-ot jelentünk, s hangsúlyozza, az összefogás szavazatokat is jelenthetne, tehát a jövőt!

Beszélgetőpartnerünknek nincs tudomása arról, vajon van-e a Csemadoknak stratégiája az asszimiláció – horribile dictu – leállítására. Az ugyan „szép”, hogy ezt tudomásul vesszük – mondja, s kérdően folytatja, vajon bele kell-e rezignáltan törődni abba, hogy 1918 óta állandóan fogyunk? Semmit sem tudunk tenni ellene? S meg is adja a választ, hogy lehetséges ez ellen tenni, csak restek voltunk, s mintegy felszólításként kijelenti: Vegyük már fel végre a kesztyűt, mivel ez egy olyan nagy kihívás, mely megérdemli, hogy megtaláljuk a gyógymódot!

Ezzel függ össze, hogy a Csemadoknak a szórványban élő magyarokkal is törődnie kellene. Valamikor régen javaslatomra, ezt a szervezet fel is vette programjába, de ezen a téren semmi sem történt. Az internet korában ma már szinte mindenkit el lehet érni. Élnek magyarok Besztercebányán, Poprádon, Zsolnán, Turócszentmártonban és Késmárkon is. Róluk lemondtunk? Leírtuk őket? – számol be a szórvánnyal kapcsolatos korábbi kezdeményezéséről.

Külön problémaként látja, hogy egyre-másra távoznak az élők sorából olyan emberek, akik életük folyamán jelentős könyvtárat hoztak létre, s hogy e könyvek és akár más értékek is ebek harmincadjára jutnak. Nincs hol raktározni, befogadni őket. Javasolja, hogy megoldást kell találni erre a kihívásra a Csemadokon belül.

Nagyjából ezeken a területeken látok lehetőséget arra, illetve látom szükségét, hogy kiterjesszük a Csemadok védőernyőjét, felhívjuk rá a figyelmet – kezd mondanivalója összegzésébe, de nem feledkezik meg arról, hogy bármilyen feladatról legyen szó, ennek egy megkerülhetetlen feltétele, hogy meg kell találni azokat a személyeket, akik magukévá teszik ezeket a feladatokat és azokat küldetésszerűen vállalják. Meg lehet ennek teremteni a feltételeit, hogy menedzseljük az ilyen elhivatott emberek elszaporodását? Mit kell ennek érdekében tennünk? – teszi fel a kérdéseket ezzel kapcsolatosan, hiszen ilyen karizmatikus személyiségek maguktól is felcseperedhetnek, de nyilván lehet ilyeneket fel is lelkesíteni, hogy vállalják a feladatokat, melyek várnak rájuk. Nehéz lesz, embert próbáló kihívás, de éppen ebben rejlik a szépsége. Ezt is fel kellene mutatnunk – teszi hozzá.

Úgy látja, a Csemadok munkája pillanatnyilag nem téma a közbeszédben. A rendezvényeit látogatják, elfogadják. Ebből viszont semmilyen következtetést sem lehet levonni arra vonatkozóan, vajon milyen társadalmi szintű befolyása van a szervezetnek. Mindenesetre, bátrabban is részt vehetne a közéletben. Van rá igény? Van elhivatottság? – adja meg a megvizsgálandó kérdéseket a társadalmi befolyást illetően.

Bármilyen feladatról legyen is szó kisebbségi térfélen, meg lehet találni annak szépségét. Ez nemes szolgálat. Nehézsége, hátulütője lehet, hogy saját életünk folyamán nem látunk majd számottevő eredményt. Mégis meg kell tennünk az első határozott, de akár tétova lépéseket, hogy ennek egyszer beérjenek gyümölcsei. – ad általános érvényű útmutatást azoknak, akik belevágnak ebbe a munkába vagy folytatják a feladatok megoldását!

„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.“ – idézi fel, hogyan provokált az eperjesi születésű Hamvas Béla.

Ki akar részt venni ebben a nagy, embert próbáló kalandos szellemi provokációban? – hívja fel közös cselekvésre a felvidéki magyarságért tenni akaró, kultúrapártoló közönséget Ballasa Zoltán, aki munkájával többször is bizonyosságát adta sokszor inkább csak elméletnek ható gondolatok megvalósíthatóságát, dacára az egyre nehezedő körülményeknek!

Megosztás

Címkék