2022. március 13., 14:01

Tudjunk magyarul nézni a világra

„A vita addig jó, amíg értelmes” – vallja Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. Értelmes vita helyett támadásokból kijut neki alaposan, hiszen a magyar nemzeti kultúra hadállásait igyekszik kiépíteni, miközben elég markáns véleménye van az elmúlt évtizedek kultúrpolitikájáról és a jelenlegi állapotokról. Tevékenységére jellemző, hogy nyilatkozatait támadják, döntéseit azonban jónak tartják.

Demeter Szilárd
Demeter Szilárd

Kezdjük talán a céltábla közepén, mindjárt a tízes körrel: meg lehetne határozni, mi az a nyolcvan százalék a kortárs magyar irodalomból, amit kukába kéne hajítani? Jó ideig ezen a kijelentésén háborgott a liberális oldal. Balos, jobbos művek is helyet kapnának ebben a kukában?

A nyolcvan százalék kultúrszociológiai tény, amivel olyan nagyon nem lehet vitatkozni.  Amit ma magyar irodalomnak vagy világirodalomnak nevezünk, az a régebbi korokban írt művek 10-20 százaléka, a többit kirostálta az idő. És itt a válasz: erről nem én döntök, vagy a látszattal ellentétben még csak nem is a szakma. „Az idő igaz / S eldönti, mi nem az” – írja Petőfi. De hogy a politikai élt se kerüljem meg: a világnézeti alapállás vagy pártpolitikai lojalitás nem váltja ki a tehetséget.

Bár látszólag egyszerű a képlet: az irodalom vagy jó, vagy rossz. Arról lehet szó, hogy senki sem szeretne a nyolcvan százalékhoz tartozni?

Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki, aki tényleg író akar lenni, úgy állna neki az alkotásnak, hogy na, pötyögjünk valamit, oszt’ ha jó lesz, akkor szerencsés vagyok. Az alkotás a teremtés aktusának megismétlése, vélték a régiek. Elfuserált világnak az istene is elfuserált. De ez egy picit távlatosabb nézőpont. Ha közelebb lépünk a mindennapi élethez, akkor bármilyen műalkotás vagy előadás, ami közösséget teremt és jobbá teszi az embereket, az jó. Még akkor is, ha három év múlva már nem beszélünk róla. Viszont ebből a szempontból nincs különbség egy zsákfaluban szervezett szavalóverseny, vagy egy operaelőadás között, mindkettő értékes.

Meddig mérgezi még a kulturális életet a régebben népi-urbánus, napjainkban konzervatív-liberális ellentétként stigmatizált, végeérhetetlen vita? Vagy örökké velünk marad, és ez így természetes?

Már Arany János kikelt a kozmopolita költészet ellen. Ha kétszáz év alatt nem tudtunk ebben dűlőre jutni, akkor nem nagyon látok arra esélyt, hogy hirtelen együtt akarna legelni, mondjuk, a globalista oroszlán a nemzeti báránnyal. Nem úgy érzem, hogy okosabbak, bölcsebbek lennénk, mint a reformkori nagyok. Sőt. De önmagában ezzel nincs is baj, a vita jó, amíg értelmes. És csak akkor lehet értelme, ha van legalább egy közös premisszánk. Most mintha az kezdene eltűnni. Így viszont nem vitáról van szó, hanem elbeszélünk egymás mellett a meggyőzés, vagy a konszenzus esélye nélkül.

A mindenkori politika szívesen telepedne rá a kultúrára, de azt azért tudjuk, hogy a művészet nem adja meg magát, hiszen az alkotó öntörvényű. A Nagykörúton belül mégis azt hiszik, hogy a művészet csak liberális és progresszív lehet…

Nem értem ebben az összefüggésben a progresszió fogalmát. A szerelemről, halálról, barátságról, gyűlöletről nem tudunk érvényesebbet mondani, mint amit száz vagy ezer, vagy több ezer évvel ezelőtt gondoltak. Sem Homérosz, sem Shakespeare, sem Balassi vagy Petőfi nem avult el. Az nem progresszió, ha úgy viselkedsz, mintha minden reggel tiszta lappal indulnál, hanem amnézia. Az egyik nagyra becsült professzor szerint a kortárs magyar költészet kilencven százaléka ötlettelen, gondolattalan, nyelvszegény, a költő csak annyit akar üzenni, hogy ő költő. Én ezt borzasztóan unalmasnak tartom.

Hogyan tudná meghatározni a nemzeti kultúra fogalmát? Kell-e ilyesmiben gondolkodni? Ha egyszer gyökeret eresztenek – s efelől nem lehetnek kétségeink – a „Netflix-kultúra” legszélsőségesebb cserjéi, el kell fogadnunk őket, csak mert magyarul szólnak? Ki lehet ezt védeni?

Az LMBTQ-woke-őrület identitáspolitikai zakkanás. Az identitáspolitikai állítások nem vitaképesek. Nem vitathatom, ha te férfiként nőnek érzed magad, mert ezzel a létedet vonom kétségbe. Ezért nekünk más esélyünk nincs ezzel a bolondériával szemben, csak az, hogy a nemzeti kulturális identitásunkat erősítjük. Amit az újmarxisták csinálnak, az engem a Majmok Népére emlékeztet A dzsungel könyve c. remekműből, nekik valami ilyesmi volt az önfelmentő jelmondatuk: „Amit a Majmok Népe most gondol, azt gondolja majd később a vadon”. Hát nem. Csakhogy önmagában a tagadás sem ellenérv, ezért számunkra az a kihívás, hogy tudunk-e magyarul nézni a világra. A legnagyobbjaink tudtak. Nem lehetetlen mutatvány. Többleterőt igényel, mert nem a könnyebb ellenállás irányába mozdulsz el, de legalább a halálos ágyadon választ tudsz adni arra a kérdésre, hogy ki voltál te, mit hagytál örökül az utánad jövőkre.

A polgári kormánynak köszönhetően soha nem tapasztalt támogatásban részesül a magyar kultúra. (Nyilván azért jut erre is, mert „Orbánék mindent ellopnak”.) Az ellenzéki sajtó ezt természetesen „hűbéresi osztogatás”, „hatalombebetonozás” és hasonló jelzőkkel illeti. Nevesítve: miben és hogyan valósul meg ez?

Felsorolni nem lenne elég tér, mi mindenben támogatja a kormány a kultúrát. A Magyar Zene Háza talán az egyik legjobb szimbóluma a polgári kultúrpolitikának. A 2022-es költségvetésben a kulturális tevékenységekre és szolgáltatásokra nagyjából több mint 300 milliárd forintot terveztek be, ha ehhez még az önkormányzatokat is hozzávesszük, akkor közel 489 milliárd forintról beszélünk! A hűbéresi osztogatás vádját visszautasítom. Hogy házon belül maradjak, meg lehet nézni például, hogy kik a DIA-tagok, kik kapnak Térey-ösztöndíjat, vagy Móricz-ösztöndíjat. Szóval amikor ilyent hallok, akkor ezt úgy fordítom le: aha, még mindig az a bajuk, hogy nem ők osztják a pénzt azoknak, akik szerintük erre érdemesültek. A balliberális oldal második-harmadik vonala titokban elmondja, hogy életükben nem jutottak ennyi támogatáshoz, mert amikor az „övéik” voltak a húsosfazék mellett, akkor érdekes módon csak kevés kiváltságosnak jutott – és valahogy mindig ugyanannak a körnek.

Hosszan lehetne sorolni az intézményeket, épületeket, ingatlanokat, alkotói ösztöndíjakat stb., amelyek mind az épülést szolgálják. Az embernek mégis az az érzése, hogy míg a magyar történelemben oly sokszor – még akkor is, amikor az ország szétszakadt – a kultúra és az írásbeliség tartotta egybe a nemzetet, ma a politikai-gazdasági konszolidáció volt fontosabb a sorrendben, s a kultúra a sor végén igyekszik felzárkózni. Van ennek veszélye?

Veszélye van, de logikája is: csak a vanból lehet adni, a nincset hiába osztod szét. Ami nem azt jelenti, hogy nem jutott a kultúrára. Most körülbelül a tízszerese jut, mint a 2010-es kormányfordulón, és még mindig elférne. Szóval elég soha nem lesz.

Az Előretolt Helyőrség irodalmi melléklet felvidéki kiadásának lapunk, a Magyar7 a hordozója. A szándék tiszta és világos: jusson el az olvasóhoz minél több irodalom. Az EH minden alkotó számára nyitott, egyesek részéről mégis hisztérikus fogadtatásban részesült. Egyszerű Orbán-fóbia van emögött (is), vagy megrémültek, hogy meztelen a király? Esetleg az a bajuk, hogy nem ők kapták meg a széf kulcsát?

Van egy örökölt problémánk: azt, hogy mi a teljesítmény, egy monopolhelyzetben lévő szűk érdekkör mondta meg évtizedek óta. Nem látom okát annak, miért csak és kizárólag ők lennének feljogosítva arra, hogy egymagukban ítéljenek meg eleveneket és holtakat. Ezért egyszerűen figyelmen kívül hagytam, hogy szerintük mi az egyedüli helyes és üdvözítő út. A hisztéria annak köszönhető, hogy ezzel azt a hatalompolitikai struktúrát gyengítem, amiben nekik mindenki kiszolgáltatott. Másfelől stratégiailag is veszélyesnek tartom, ha egyoldalú a döntéshozatal, egyszerűen egydimenzióssá válik a kultúra, könnyen kibillenhet. Ezért szélesítettem a nyomtávot, ennek hordozója a Kárpát-medencei EH-hálózat is. Mi csak adtunk, senkitől nem vettünk el semmit.

A PIM főigazgatójaként, miniszteri biztosként óriási teher nehezül egy filigrán fiatalember vállára. Nyilván ez nem testalkat, hanem szívósság kérdése. Hogyan lehet bírni ezt a strapát, különös tekintettel a sok – többségében személyeskedő – támadásra?

Mindenekelőtt székely vagyok. Mi mindent kibírunk. Ha a hátunkon vágják a fát, akkor megkérjük a favágót, hogy igazítsa kicsi arrébb, mert ott viszket, jólesne. A hétköznapokban jó időmenedzsment kell, legalább ennyire elszánt kollégák, csapatmunka. A személyeskedés lepereg rólam, ez egy ilyen foci. S hát azt az utasítást kaptam, hogy nem elég bírni, élvezni is kell a támadásokat, tehát élvezem.

Sokakat idegesít az is, hogy köntörfalazás helyett néven nevezi a dolgokat. Lehet még napjainkban őszinte szakmai vitát folytatni?

Nem lehet. És azért nem lehet, mert ha valaki arról az oldalról őszinte, akkor megeszik az övéi. Amit Parti-Nagyról vagy Závadáról mondtam, azt nem én találtam ki, hanem a sajátjaik. Ez a konszenzusos álláspontjuk, elmorogják nekem. Én csak kimondtam azt, amit ők is gondolnak. Helyettük is kimondom. Hátha felszabadulnak egy kicsit az öncenzúra, illetve ennek mintájára az öngörcs alól.

A személyes támadások mögött talán azt is sejteni lehet (bár direktben nem hallottam), hogy az irodalmi pápáknak a pozícióvesztésen túl az erdélyi gyökerei is derogálnak. (Így volt ezzel Szőcs Géza is.) Pedig ugye, egyetlen magyar kultúra van, legyen az határon belüli, kívüli, netán „Nagykörúton belüli” vagy kívüli. Arról nem is szólva, mennyivel volt „magyarabb” például a soproni születésű Hiller István, mint a székelyudvarhelyi Demeter Szilárd.

Azt üzente nekem az egyik balliberális ikon - egyébként jóindulatból -, hogy készüljek fel: Romániában magyar voltam, Magyarországon erdélyi, és ugyanazt fogom megélni itthon, mint otthon. Én mégis örülök neki, ha erdélyiznek vagy románoznak, mert olyankor mindig el tudom mondani, hogy naná, vannak a rossz románok, mint Demeter, és a jó románok, mint TGM, Dragomán György, Tompa Andrea, Bodor Ádám, Kányádi Sándor, vagy akár Arany János. Ilyenkor meglepődnek, kicsit elgondolkodnak a dolgokon, és látom, hogy halványodnak a mentális térképen is az országhatárok. Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, ha valaki haza helyett a legvidámabb barakkban akar élni. Ez még akkor sem jó, ha te vagy a smasszer.

Képzeljük el azt a szörnyűséget, hogy április elején visszatérne az MSZP–SZDSZ-es korifeusok kora. Le tudnák rombolni mindazt az építést, ami az utóbbi években történt? Bár ezt már megüzenték: földönfutóvá tennének mindenkit, akit a Fidesz szele megcsapott.

Ha ez bekövetkezik, egy dologban biztos vagyok: Recsken a kőbányában csíkos rabruhában jobb társaság lesz, mint az új kormányban. Komolyra fordítva a szót: rombolni mindig könnyebb, mint építeni, tehát azt nem állítom, hogy nem lehet szétverni azt, amit megépítettünk. De lenullázni nem tudják. Az a fura helyzet állt elő, hogy a szellemi innováció is a jobboldalon érhető tetten. Én ugyan csak menedzselgetem a magyar kultúra egy kis szeletét, rendszerlogikai összefüggések alapján rakosgatom össze a darabokat, de rengeteg jó ötletet, javaslatot, tervet látok és kapok is. A jobboldal intellektuálisan pezseg. Megindultunk, előre megyünk. Amit az újmarxisták akarnak, azt már láttuk, éltük a XX. században. Ezek ugyanazok. És fel fogják falni egymást is: ha a baloldal kerül kormányra, akkor az újbalosok ki fogják nyírni a régieket, mert eddig mindig ezt csinálták. Ott fog mellettem követ törni Hiller István is, aki régivágású balos, még a hagyományos európai értékhorizonton belül értelmezi a dolgokat. És ez főbűn.

Szokta-e bántani a gondolat esténként: megint elmúlt egy nap, egy hét, és nem jutott idő novellaírásra?

Még ennél is jobban bánt, ha nem jut idő az „öncélú” olvasásra. Nem írtam már nagyon rég, és elmondhatatlanul hiányzik. De a prózához idő kellene, nyugalom, lélegzetvétel. Énidő. Csend. Na, az nincs. Ami kevés időm marad a munkán kívül, azt a családra szánom, szeretném látni a gyereket felnőni. A gyerekhez képest minden más pótcselekvés.

Névjegy:

Demeter Szilárd (Székelyudvarhely, 1976) író, publicista, filozófus, több folyóirat szerkesztője, rockzenész, oktató. 2008–2014 között Tőkés László EP-képviselő irodavezetője, 2014-től a Századvég Alapítvány kutató-elemzője. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia társalapítója, az EH alapító főszerkesztője. 2018-tól a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, 2019-től miniszteri biztos. Több novelláskötet és kisregény szerzője.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/10 számában.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.