Szívünkbe zárva - M. Nagy László emlékére

M. Nagy László Rárósmúlyadon született 1943. február 20-án. Losoncon tanult épületlakatos inasnak, ahol beiratkozott egy fotókörre. Ahogy későbbi visszaemlékezéseiben fogalmazott, a fotózás már egészen fiatalon ámulatba ejtette, és már ekkor sejthető volt, hogy egy életen át elkíséri majd. Előbb esti tagozaton érettségizett Pozsonyban, majd Olomoucban szerzett szakérettségit. Hegesztőként végzett gyári munkája mellett aktívan sportolt, biatlonban háromszoros szlovák bajnok és csehszlovák bronzérmes lett. Az igazi szenvedélye azonban a fotózás maradt. Ebben az időben már rendszeresen közölte fotóit, írásait az Új Szó, a Hét, a Szabad Földműves, a Život, a Smer és más lapok is. 1973-tól a nagykürtösi Haladás, 1975-től tizenhárom éven át a Nő hetilap, majd a Štart és a Šport című hetilapok fotóriportereként járta az országot. Megfordult csaknem az összes magyarlakta településen, s fényképezőgépével megannyi feledhetetlen pillanatot, ismert és ismeretlen személyt, szeretett szülőföldje és a természet legkülönbözőbb zegzugait örökítette meg az örökkévalóságnak. 

– vallotta.

Sokrétű tevékenységét és érdemeit felsorolni is nehéz. Több mint 40 önálló kiállítása volt, Pozsonytól Budapesten át Ipolyságig. Fényképsorozatot készített a szlovákiai magyar írókról, könyvet írt a kezdő fotósoknak. 2019-ben művészi munkája elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült, s még ugyanabban az évben megjelent Sorsom ez nekem című válogatásalbuma.

Laci bácsit 2003-as nyugdíjba vonulását követően ismertem meg, amikor nagyszüleim szomszédságába költözött Helembára. Ebben a csendes zsákfaluban, annak is az utolsó (zsák)utcájában, a Szögvégben élte le tartalmas életének utolsó két évtizedét, az Ipoly folyótól pár méternyire. Nagypapa személyében igazi öregkori jóbarátra talált, s ha úgy adódott órákat beszélgettünk hármasban egy üveg házi fehérbor társaságában, a kertvégi almafa, vagy a lugas árnyékában.

Életkedve, szorgalma és egyedi világnézete csodálatra méltó volt, alkotásaival sokaknak szerzett örömteli pillanatokat.

Embersége és békeszeretete egészen új értelmet nyer a pusztítás és rombolás jelenkorában, amikor egyre kevesebb olyan csendes építő maradt, amilyen ő is volt. Élete végéig szerényen tette dolgát és tehetségével szolgálta szeretett szülőföldjét. S ahogy az Ipoly vize is halkan eggyé válik a nagy Dunával Helembánál, az ő életműve is úgy vált fokozatosan szerves részévé a felvidéki magyarság kultúrájának. 

Drága Laci bá, köszönet érte! Fáradozásod nem volt hiábavaló, mert emléked, mint egy eleven fénykép sokunkban tovább él!