Szalay Lajos – akit Picasso magánál is többre tartott
„Szalay Lajost úgy tartjuk nyilván, mint az új magyar grafika újjászülőjét” – írta róla 1970-ben Beke László művészettörténész. Akkor, amikor még New Yorkban élt, s még várni kellett első önálló budapesti kiállítására (1972) is. Bár a család anyai ága a Heves megyei Tarnabodon élt, állomásfelvigyázó apját munkája a Felvidékre, a Laborc-menti Őrmezőhöz (Strážske) kötötte, így ő is itt született még az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó évtizedében, 1909-ben. Szülővárosa, ahogy a szlovák képzőművészet sem igen tud róla, pedig Picasso azt nyilatkozta róla: „Ha két grafikus neve marad fenn az utókornak a huszadik századból, a másik én leszek, ha csak egy, az Szalay Lajos lesz.” Bár élete nagy részét külföldön, Argentínában és az Amerikai Egyesült Államokban élte le, élete végén hazatért.
Őrmező a Laborc partján fekszik, alig négyezres kisváros. Nem tud róla, hogy van egy világhírű szülöttje, akiről Argentínában azt írták: „az argentin képzőművészetnek két korszaka van. A Szalay előtti és a Szalay utáni”. Igaz, az 1956-os forradalomban vállalt virtuális szerepvállalása miatt, baloldali körök hatására Argentínából is távoznia kellett, ahogy nem találta meg a számításait új lakhelyén, New Yorkban sem. „Sajnos és szégyen. Amerikában mindig és mindenütt magyarok akadályoztak” – írja, de mi valahogy meg sem lepődünk ezen. Paradox módon ez is hozzájárult ahhoz, hogy szép lassan, de ő mégis a hazatérés mellett döntött. 1972-ben tartja első önálló kiállítását a budapesti Magyar Nemzeti Galériában, ezt követően már kétlaki életet él, mint teszi Ferdinandy György Puerto Ricóban lakó írónk is, s még a rendszerváltás előtt, 1988-ban véglegesen hazatelepszik, s Miskolcon kap lakást, műtermet, később múzeumot is.
„Tarnabod a Mennyország, Miskolc, Budapest és Párizs a Purgatórium, New York a Pokol” – nyilatkozta egyszer egy mondatban összefoglalva élete helyszíneit. Őrmezőről gyakorlatilag nem lehettek személyes emlékei, hisz gyorsan elköltöztek onnan, mivel apja betegeskedett, így a Heves megyei Tarnabodon telepedtek le, ahol nagyapja 100 holdas birtokon gazdálkodott. Az ő feladata volt a család négy ökrének a felvigyázása, s ezekre az évekre így emlékszik vissza: „A gyerekszoba helyett a gyerekistálló nevelt... Meg nagyanyám, aki szinte kézen fogva járt Istennel”. Különleges tehetségére már ekkor felfigyeltek, s amikor a helyi tanító meglátta a rajzait, megdöbbent és azonnal behívatta anyját az iskolába. „Ezt ő rajzolta? – Igen tanító úr, de nem fog többet megtörténni! – mondta ijedten az anyja, nem is gondolva, hogy a tanító megsejtett valamit a fiú hihetetlen tehetségéből. Elemi iskoláit Tarnabodon és Miskolcon végezte, gimnazistaként részt vett a Zászlónk című folyóirat rajzpályázatán, amelynek első díját Konecsni György (később szintén Kossuth-díjas képzőművész), második díját pedig ő nyerte. Végzős diákként ő kapta a legjobb magyar érettségi dolgozatért járó 100 pengős díjat a Munk Pál hernádnémeti földbirtokos által kiírt pályázat nyerteseként, ugyanakkor a gimnáziumi rajzversenyt is megnyerte. Ekkoriban már Balogh József kezdett foglalkozni vele, aki képzőművészeti magán szabadiskolát működtetett Miskolcon. A budapesti főiskolán Benkhard Ágoston volt a mestere, s 1930-ban apja vasúti szabadjegyével, húsz pengővel a zsebében kimegy Párizsba, hogy Picasso művészetét tanulmányozza. A főiskoláról a jobboldali érzelmű fiatalembert 1936-ban a kommunizmus iránti szimpátiával megvádolva elbocsátják. 1941-ben jelenik meg hatvan grafikáját tartalmazó kötete Püski Sándor kiadásában, amelyhez Kassák Lajos ír előszót: „Vonalai szinte érzékien hajlékonyak, körülzárt formaalakzatai monumentálisak...”. Még a háború alatt nagy sikert arat a Nemzeti Szalonban tartott kiállítása, s ő illusztrálja a Szabó Lőrinccel 1943-ban közösen jegyzett Tizenkét vers – tizenkét rajz című kötetet, amellyel kapcsolatban Szabó ezt jegyzi fel: „...éreztem szuggesztív erejüket, vonalaik és foltjaik szikár, kemény vagy súlyos líráját... A rajzok, melyeket az én költeményeimhez készített, önálló munkák.”
A háború után a mélyszegénység időszaka következik az életében, de 1946-ban Boldizsár Iván író, diplomata magával viszi a párizsi béketárgyalásokra. Itt a Les Lettres Francaises közölte rajzait, amelyek elvarázsolták Picassot is. Nem tér haza, feleségével együtt Argentínában kezd új életet, ahogy nagyon sokan (pl. Páger Antal, Szeleczky Zita, Szilassy László, Hajmássy Miklós) 1945 után. Először a Tucuman Egyetem grafikai tanszékén oktatott, majd Buenos Airesbe költözött. 1956-ban nagy lelkesedéssel kíséri a magyarországi forradalmi eseményeket: „Megpróbáltam lerajzolni, amit hallottam. Nem illusztráltam, a rádió által provokált hangulatban rajzoltam. A rajzokon rajta van az akkori hangulat... Hallgattam a rádióban a híreket, és rajzoltam. A rajzok a rádióhírekre érzett személyes megindulásom grafikus vetületei.” Mivel jobboldalisága miatt számos támadás éri, 1960-ban csehszlovák kvótával (itt használja ki, hogy Felvidéken született) New Yorkba költözik.
1966-ban adta ki fő művét, a bibliai témákat feldolgozó, expresszív látásmódú Genezis-albumot, mellyel Amerikában nem érte el a várt sikert, itthon viszont a magyar grafika egyik alapművének tekintik. Beck András írja róla: „...mindnyájunk égető kérdéseit, eleven sebeit, saját életünk borzalmait fedi fel félelmetes erővel és döbbenetes intenzitással. … Szalay rajzai mindenki számára érthetőek és élvezhetőek. Noha telve van utalásokkal, szimbólumokkal, formai nyelve annyira reális, annyira expresszív, hogy félreértésnek nincs lehetősége”.
1967-ben tért haza több mint két évtized után (Páger Antal még 1955-ben, ekkor már ismét a pályája csúcsán), 1972-ben tartotta első önálló kiállítását, s innen kezdve az év egyik részét már itthon tölti, mígnem 1988-ban végleg hazatér, s Miskolcon telepszik le, ahol az ún. Petró-házban állandó kiállítása is nyílik. 450 rajzát hazai múzeumoknak ajándékozta. 1989-ben kiváló művész-, 1992-ben Kossuth-díjjal jutalmazták életművét, ugyanez év októberében nyílt önálló kiállítása a miskolci Petró-házban, melyet 1998-ban megújítottak. 1993-ban Miskolc díszpolgára lett.
– áll az erről szóló határozatban.
86 éves korában, 1995 áprilisában hunyt el, temetésén Gyurkovics Tibor író búcsúztatta, síremlékét Varga Éva szobrászművész készítette el. 2016-ban Pozsonyban Picassóval és Koloman Sokollal közös kiállítását rendezték meg s talán itt volna az ideje, hogy mi felvidékiek is a méltó helyén kezeljük.
