Rendezte: Paul Czinner, a főszerepben Elisabeth Bergner, írta: Ladislas Fodor
De mondhatták volna a névsorolóban így is: Elisabeth Bergner főszereplésével rendezte Czinner Pál. Férj és feleség voltak, mindketten a keleti végekről érkeztek, mindketten zsidó családból, mindketten Bécsben lettek naggyá, s innen indultak el a világhír felé. Útjuk Hollywoodban összefutott a szintén keleti zsidó családból induló Fodor Lászlóval is, aki szinte egészen hihetetlen történetüket abban a bizonyos klubban is elmesélhette volna.
A napokban a köztévé levetítette Czinner talán leghíresebb filmjét, a William Shakespeare talán legártatlanabb, kétesélyes, leginkább vérszegény (s itt most elsősorban arra gondoljunk, hogy egyike azon Shakespeare-daraboknak, amelyekben a legkevesebb vér folyt el erőszakos úton) vígjátékából készült hangosfilmet, amelynek női főszerepét az akkor világhírű bécsi színésznő, Elisabeth Bergner játszotta, míg a férfi főszerepet pedig a világhír felé vezető útra ezzel a filémmel rálépő Laurence Olivier. A filmet egy bizonyos Paul Czinner, vagyis Czinner Pál (ez így számunkra mégiscsak elegánsabban hangzik) rendezte, aki feleségével együtt akkor már (ne feledjük, Hitler három éve hatalmon van) Londonban él, s majd a második világháború kitörése után hajóra szállnak, s továbbállnak az új világba. Itt ugyan már közel sem terem számukra annyi babér, de addigra már más magyar filmesekkel együtt bőven beírják magukat a filmtörténetbe.
Czinner Pál 135 éve ugyan már Bécsben született, de apja, Czinner Bernát (Bertalan) Sátoraljaújhelyről indult el az Osztrák-Magyar Monarchia fővárosába, Bécsbe. Apjával ellentétben őt a kereskedelem nem igazán izgatta, filozófiát és irodalmat tanult, s közben szerelmese lett a színháznak. A messze földön híres Max Reinhardt színházában színészkedik, de ha alkalma adódik, akkor a rendező munkáját is segíti gyakornokként. S itt ismerkedik meg későbbi feleségével, filmjeinek főszereplőjével, Elisabeth Bergnerrel is. Bécsben ismerkedik meg a filmkészítés fortélyaival is, s a húszas években számos némafilmet forgatott, s még több filmnek a forgatókönyvét írta. De nem hazudtolhatta meg apja kereskedő vérét sem, idővel producerként is betársult az általa készített filmekbe, s jól sáfárkodott apja örökségével. 1919-ben A gonosz ember és az Inferno című filmekkel indult a filmes pályája, de első komoly sikerét 1924-ben a Nju – Asszony a lejtőn című filmmel érte el, amely egy szerelmi háromszög története, s Emil Jannings és Conrad Weidt mellett a női főszerepet természetesen már akkor későbbi felesége, Elisabeth Bergner alakítja. A film komoly siker, s innen kezdve felfigyelnek a nevére nemzetközi vonalon is.
Három évvel később Tirso de Molina művéből Balázs Béla közreműködésével készíti el a Donna Juana című filmjét, de nem Balázs (majd a háború után ő írja a Valahol Európában című film forgatókönyvét) az egyetlen magyar, akivel együtt dolgozik, a londoni évei alatt számos magyar filmessel dolgozhat együtt, ami ugye nem is csoda, hisz magyarok nemcsak az atomfizikusok között akadtak szép számmal, s akár Londonban is elmondhatták volna, hogy uraim, most már nyugodtan folytathatjuk a társalgást magyarul. Rá egy évre egy pikáns film, az Else kisasszony következik, amely a közép-európai pornográf irodalom egyik úttörőjének, Arthur Schnitzlernek a műve alapján készült. A címszereplő hölgy egy jómódú bécsi ügyvéd lánya, aki St. Moritzba megy üdülni. Itt kapja a hírt, hogy az apja váratlanul csődbe jutott. Egy szintén ott pihenő gazdag műkereskedőhöz fordul segítségért, aki furcsa feltételt szab a támogatása fejében: a nő vetkőzzön le előtte. A címszerepet természetesen itt is Bergner játssza.
1931-ben készíti el az Ariane című melodramatikus filmje, amely ismét bizonyítja, hogy igazi erőssége a női lélek ábrázolása, s ehhez ideális partnert talált Bergner személyében, akivel Hitler elől még időben Londonba, majd az USA-ba menekülnek. Az Arainénak 1957-ben elkészül a maga remake-je is, méghozzá a lengyel származású Billy Wilder rendezésében, akinek olyan klasszikusokat köszönhetünk, mint A vád tanúja Charles Leightonnal és Marlene Dietrichhel, a Van, aki forrón szereti Tony Curtis-szel, Jack Lemmonnal és Marilyn Monroeval, a Legénylakás szintén Jack Lemmonnal és Shirley MacLaine-nel s az ugyancsak velük készült Irma, te édes. De ő vitte sikerre a Molnár Ferenc Egy, kettő, három című darabjából készült filmet is. Nos, az Ariane remake-je ugyancsak kilúgozott változatban s meglehetősen hosszadalmas tálalásban került 1957-ben a nézők elé, igaz, sok mindenért kárpótolt az idősödő Gary Cooper, Maurice Chevalier és a még szinte pályakezdő, de már A római vakáció, a Sabrina és a Háború és béke fényeien megfürdött Audrey Hepburn pazar játéka.
Utolsó jelentős filmje az 1939-ben bemutatott A szerelem tolvaja című mozi, amelyet Magyarországon pár nappal a második világégés kitörése után szintén bemutattak. A film egyik érdekessége, hogy egy cseh író, Karel Josef Beneš regénye alapján készült, s Bergner mellett a férfi főszerepet a később szintén világhírnévig jutó Michael Redgrave játssza. A történet főszereplője egy ikerpár, Sylvia és Martina (mindkét szerepet Bergner alakítja), akik közül Sylvia életvidám és szeret flörtölni, míg testvére a magányt kedveli és napokon át Svájc hegyeit járja. Egy kirándulásán Martina találkozik egy fiatal természettudóssal, Alannel és beleszeret. Vonzalmuk látszólag kölcsönös, de amikor a férfi megismerkedik a kacér Sylviával is, inkább őt választja. Az esküvő után Alan egy régóta tervezett expedíció vezetőjeként elutazik a Himalájába. A két nővér egy nyaralás alkalmával vitorlázni indul, viharba kerülnek, és Sylvia meghal. Martinát mindenki Sylviának tartja, és ő Alan miatt felvállalja a testvére szerepét. Ázsiából Alan expedíciója Athénba érkezik, Martina is odautazik, és elhatározása ellenére végül bevallja: halott húgának adta ki magát, hogy együtt lehessen a férfival, akit szeret. Alan úgy érzi, valóban egymáshoz tartoznak.
Az Eriprando Visconti által rendezett film forgatókönyvét ugyanis egy bizonyos Ladislas Fodor írta, aki 1898-ban a Terézvárosban született, de apja még Friedländer Schoel néven látta meg a napvilágott a kárpátaljai Huszton (innen indult Szép Ernő és Benda Jenő pályája is), s kalapbélés készítőként kereste a kenyerét. 1911-ben ugyan közösen az apjával együtt Fodorra magyarosították a nevüket, sőt áttért a katolikus vallásra is, de Ausztria Hitler általi megszállása után jónak látta áthajózni az óceánt, ahol akkoriban már keresett forgatókönyvírónak számított.
A rendszerváltás utáni években az akkor még úgy-ahogy, de működő magyar tévéfilmgyártás, s konkrétan Málnay Levente fedezi fel két, a gazdasági válság idején játszódó történetét, s mind A templom egere, mind a Helyet az ifjúságnak! című keserédes vígjátéka komoly szakmai és nézői sikert arat. Előbbiben Für Anikó és Oszter Sándor, utóbbiban Hirtling István és Balázsovits Edit parádézik, s búcsúztatja el a tévéjátékok aranykorszakát. Fodor László hosszú évekig él Los Angelesben, s szinte szakmányban gyártja a jobbnál jobb forgatókönyveket, majd a honvágy visszaűzi Európába, s Németországban telepszik meg. De itt sem pihenteti a tollát, ő az egyik írója a Magyarországon kisebb-nagyobb húzásokkal, de kirobbanó sikerrel bemutatott Nem kell mindig kaviár című sorozatnak, amelynek hőse Thomas Lieven, vagyis Siegfried Rauch mindig azzal zárja a mondandóját: „Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem!” Mi legközelebb Putty Liával folytatjuk.
