Perpatvar az úszó szigetek miatt
Legutóbbi számunkban olvashattak a Párizsi mocsarakról. Ez a természetvédelmi rezervátum 1993 óta a Rámszari egyezmény hatálya alá tartozik, mint olyan terület, ahol ritka madárfajok élnek vagy fészkelnek. Kamaszkoromban Köbölkúton laktam, ahol ez a náddal övezett vízfelület a legkiterjedtebb volt, Kürt, Kisújfalu, Szőgyén, Gyiva, Sárkány települések határát is érintette.
Akkoriban telente vastag jégréteg is képződött rajta, és ez kiváló terepet kínált a korcsolyázásra, emellett a helyiek ilyenkor rengeteg nádat is learattak, amelyet aztán különböző célból hasznosítottak. A telek azonban mostanában már sokkal enyhébbek, a víz nem fagy meg, vagy csak nagyon vékony jégréteg képződik, ráadásul még egy távolabbi melegforrás is táplálja. Az elmúlt évtizedekben egyre körülményesebbé vált a nádvágás is, emiatt a mocsár vize még inkább eliszaposodott és sok gondot okoz a védett terület revitalizációja, ahogy arról lapunkban részletesen olvashattak.
Az úszó szigetek kialakulása egy bonyolult folyamat eredménye volt: különböző növényi maradványok összetömörültek, amelyek közé port vagy homokot hintett a szél, és az így kialakult felületen a sás és a fű is megtermett. Azért beszéltek úszó szigetekről, mert ha erős szél fújt, ezek a képződmények „vándorútra” keltek és a tó másik végébe úsztak.
A világ számos térségében mesterséges úszó szigeteket hoztak létre, például a Bolívia és Peru határán fekvő Titicaca-tó vizén az alig 1500 lélekszámú uru nép már régóta épít ilyeneket. Korábban így kerestek menedéket a rájuk támadó inkák ellen, napjainkban viszont elsősorban a turizmus miatt ragaszkodnak hozzájuk, noha a szigeteken állatokat is tartanak. Egy-egy sziget „élettartama” kbörülbelül 30-35 év, ezért rendszeresen újakat is építenek.
Az úszó sziget témája a kiváló francia írót, Jules Vernét is megragadta, aki 1895-ben L’ile a Hélice címmel írt egy regényt (ennek magyar címe Az úszó sziget lett) és egy kalandos óceáni utazásról szól, amelyet a hősök egy mesterségesen épített, villanymeghajtású szigeten tesznek meg. A regény egyébként szinte bűnügyi történetként indul, mivel a sziget építtetője egy vonósnégyes tagjait csábítja a „fedélzetre” és nem hajlandó szabadon engedni őket.
A Gyurikovits által megörökített úszó szigetek azonban természetes úton keletkeztek és érdekes neveket is kaptak: Házak szege, Ludak tója, Mátésziget.
A vidék lakói igyekeztek hasznosítani is a rajtuk kisarjadt füvet, sást, esetleg nádat. Emiatt azonban többször is perpatvar támadt a két falu lakói között. Mint Gyurikovits írja:
Megjelent a Magyar7 2025/21. számában.
