Nem az a Nap süt az égen – nagyinterjú Toót-Holló Tamás íróval

Ősi és nemzeti mítoszainkat inkább csak megtűrték 1945 után, ha nem tiltották éppen őket, arra hivatkozva, hogy elavult, „magyarkodó” dolgok ezek. Mi a helyzet máshol?

Európa északi és déli felén sokkal inkább romlatlan állapotban maradtak fent a kereszténység előtti idők mítoszai, tehát nagyon jól ismerjük a görög és a római isteneket, de az északi istenpanteonban is ugyanilyen otthonosan mozoghatunk. Ezért tudjuk hová tenni Zeuszt és Odint is. Vannak olyan mítoszok, amelyek ezekhez képest viszont csak töredékes formában maradtak meg. Klasszikus példa erre a finn mítoszvilág, mert Elias Lönnrot a ma egységesnek látszó Kalevalát valójában apró, különálló részletekből rakta össze, így keltve egy nagy egész látszatát. Ezzel gyakorlatilag maga is egy mítoszrekonstrukciót hajtott végre, hogy Vejnemöjnen alakját mitikus magasságokba emelje. 

Mit jelent az, hogy mítoszrekonstrukció?

A magyar anyagban a tündérek és táltosok alakjában valójában ősi naphéroszaink mutatkoznak meg. Lévén, hogy a magyar ősvallás is csillagvallás volt, mint ahogy a legősibb vallások mindegyike. Rengeteg népdalunkban, népmesénkben jelenik meg a Nap, a Hold, az Esthajnalcsillag. Ezek a szellemi jelzőfények a magyar asztrálmítoszi hagyományra vetnek jótékony fényt. Ennek rekonstruálására olyan közegekben van a leginkább szükség, mint a magyar is: ahol a valaha volt ősmítoszok megőrzése és lejegyzése kulturális gátlás alá került, mi több, tabusított tevékenységnek minősült. Ez ügyben érheti persze vád a nálunk túlzott erőszakkal elvégzett keresztény térítést, de ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy épp a keresztény királyaink uralkodása alatt megszülető geszták őrizték meg számunkra a legpontosabban az ősi magyar vallás keretei közé helyezkedő eredetmondáinkat: Emese álmát és nászát a turullal vagy a csodaszarvast űző ikerpár, Hunor és Magor legendáját. Árpád-házi királyaink is pontosan tudták tehát, hogy ezekre a pusztai nomád kultúránkból ránk maradt, saját mítoszokra szükségünk van, mert nemzetet megtartó erőt jelentenek. Államalkotó népként emelnek ki minket a Kárpát-medencei népek tengeréből. 

Melyek a mi legizgalmasabb mítoszaink?

Ilyen utat jár be Fehérlófia, aki a Hétszűnyű Kapanyányimonyókot elnyelő nyiladékba, a Föld Köldökébe ereszkedik alá kötélen, hogy ott rejtező világokat találjon, s miután ott megreked, a saját húsával etetett griff hátán szárnyal fel a Középső Világba. Ilyen út vezet a Középső Világból a Felső Világba a gyémánthegyre felkapaszkodó Mirkó királyfival vagy az égig érő fát megmászó kanászfiúval, Jánoskával. Ilyen út Bruncik királyfi zuhanása a táltos paripával az égből a föld felé, de ilyen út az Alsó Világba Virág Péter árok mélyébe vettetése is. Eget-földet megjáró, hol lassan kibontakozó, hol gyorsan végbemenő szintváltások ezek, amelyek kozmikus dimenziókapukat nyitnak ki a táltoshőseink és naphéroszaink előtt. Számomra a legizgalmasabb mítoszaink pedig azok, amelyek kutatására már évtizedeket is rászántam: a garabonciás diákok és az aranyhajú gyermekek körüli hiedelemmondák és mesék. Ezek mind a fényt őrző vagy a fényt elhozó naphéroszok történetei eredeti, mitikus értelmük szerint. Az utóbbi időkben pedig az aranyhajú gyermekek nemzetet megtartó erejű, titkos jelenlétének emlékeit keresem a magyar folklórban: az Aranyhajú hármasok és a Boldogasszony keresztlánya című darabjaim is az ő jelentőségükhöz mért alkotások. 

Miben tudjuk megfogni a saját ősmitológiánk különbségét más népekétől? Van, ami univerzális, de van, ami nem. 

Az északi és a déli népek esetében a végtelen tengerek nagyon magától értetődően részei a mitológiai képzeteknek. Ahogy Homérosz megénekli a görög Odüsszeusz hajós vándorlásait, ugyanazzal a természetességgel beszél az izlandi Vörös Erik sagája a Grönlandot felfedező Erik Torvaldsson tengeri hőstetteiről. A görög istenek egy szent hegyen, az Olimposz tetején élnek – ennek megfelelője a skandináv istenek világában Asgard, az istenek égi lakhelye. Szent hegyek nálunk is vannak, a tenger helyett viszont nekünk – a sztyeppei nomád civilizációs örökségünk folytán is – a puszta az a vertikális végtelenség, amelyben magunkra találunk.

És ennek a teljességnek az elvesztéséről vagy visszavárásáról rengeteg folklórelemünk beszél. A legismertebb az a népdalunk, amelyik arról énekel, hogy nem úgy van most, mint volt régen, mert nem az a nap süt az égen. De Csaba királyfi a csillagok tejes útján vágtató hun vitézei is ugyanebbe a sémába illeszkednek. A csillagvilág üzeneteinek elvesztése és visszahívása nagyon jellemző a mi ősmítoszi világképünkre. Erről beszél a Júlia szép lány című népballadánk is, amikor megidézi a magas égből aláérkező „fodor fejér bárányt”, történetesen épp a napot és a holdat a szarva között hozván. 

Mi ragadta meg ennyire a mítoszfeltárásban?  

A tündérmesékben van olyan alakzat, amit úgy hívnak, hogy aranyhíd. Tündér Ilona szokott ilyen aranyhídon keresztül belépni a mi való világunkba. Én is ezen az aranyhídon szeretnék közlekedni a múlt és a jelen között. Itt jegyzem meg, hogy ez az aranyhíd pontosan megfelel a skandináv mitológiákban megtalálható Bifrösztnek, a szivárványhídnak. Ahogy a mi tetejetlen fánk is megfelel a skandináv világfának, az Yggdrasilnak. Ennyiben tehát az is kijelenthető, hogy a mitológiánk inkább északi elemekben gazdag. És persze keletiekben. Ezen nemcsak a nomád civilizációt, hanem a nagy keleti kultúrák örökségét is értem. A mi sutba vágva pihenő, tétlenül várakozva erőt gyűjtő táltosaink valójában ugyanazt a cselekvéstelen cselekvést hajtják végre, mint amit a kínai taoista történetekben a wu wei fogalma ír körül. Nos, talán ez a sok-sok asszociációs lehetőség ragad a leginkább magával a mítoszok elemzésében – és persze az, hogy bármennyi rokon vonást találunk is, ez nem kezdi ki a saját mitológiai örökségünk önazonosságát. 

Patetikus irodalmat szülhet ez a tudás?

Azt hiszem, hogy az én dolgaim egyfajta varázsvilágba vezetnek a múlt ködébe hatolva, s ennek a sok-sok varázslatnak a közege sokkal inkább egyfajta mérsékelt, de emelkedett pátosz, mint holmi kényszeres derű. Szerintem már önmagában annak a folklóranyagnak is kijár nem is kevés meghatottság, amelynek köszönhetően ezek az ősi mítoszelemeink velünk maradhattak. Hiszen azok az adatközlők, akiknek hála a népmeséinket és a népdalainkat a gyűjtők feljegyezhették, nem tettek más, mint meséltek és daloltak. 

De azt évszázadokon át.

Az ő dolguk az őrzés volt. S annak a folklóranyagnak a birtokában, ami így megmaradt, minden korban eljöhet a megőrzött folklóremlékek újraértelmezése. Az ősi tudáselemek visszahelyezése az eredeti értelmükbe. Én ezzel a lehetőséggel játszom el már évtizedek óta. Mind a garabonciás diákokról szóló trilógiámmal, mind a szakrális királyregényeimmel is ezt tettem. Úgy, hogy minden regényem alapja egy-egy mítoszmag legyen. Hol magos Déva várának, hol az égitestszabadító naphéroszoknak, hol a három kővel járó csodamalom titkainak jártam utána. A királyregényeimben is ugyanezt a technikát követtem: ott is a titkok nyomába eredtem. Hunor és Magor Meotisz mocsaraiban töltött öt évének magányát vagy a kerlési csatában a kun vitéztől asszonyt szabadító László herceg – a később Szent László – titkos motivációját igyekeztem értelmezni. Ahogy a Mátyás-regényemben is Mátyás és Szép Ilonka szépelgőnek hihető románca mögött megbújó drámát bontottam ki. Az aranyhajú gyermekek emlékét felelevenítő két legutóbbi liturgikus drámámmal is így járok el: az ő örök visszatérésükben, a minden viszontagságot átvészelő örök megmaradásukban a magyar életvágy és a magyar szuverenitás természetét kutatom. Ezektől a törekvésektől tényleg nem idegen a pátosz. De ettől talán még nem válok végleg patetikussá – sőt, közben nagyon modern prózapoétikai megoldásokkal kísérletezem. 

Miért furcsa nekünk a magyar mítoszok felfedezése? Azért, mert negyven évig leneveltek minket erről a gondolkodásról? 

Kettős gátlás alatt vagyunk. Az egyik gátlás valóban az a negyven év, amikor nem mertünk nagyok lenni, és egyáltalán a nacionalizmus bűnébe keverhető volt mindenki, aki az ősi mitikus örökséggel foglalkozott – pedig ugye Kodolányi Gyulától Weöres Sándorig több nagy írónk dolgozott ezekkel a mítoszokkal. Tehát van a létező szocializmus örökségének egy múltat kiirtani akaró, internacionalista törekvése. Amihez nagyon szépen csatlakozni tud manapság a woke-filozófia a maga eltörléskultúrájával, a cancel culture ideológiájával.

A magyar keresztény hagyomány sem feltétlenül nézte jó szemmel a kereszténység előtti kultúra megidézését. 

A szavaknak hatalma van: ha nem romboló, hanem teremtő szavakkal beszélünk valamiről, ami nekünk fontos, azt máris könnyebb elfogadtatnunk. Az ősi magyar hitvilág elfogadása egyébként a magyar néphit szinkretikus vallásosságában teljesen természetes jelenség. A magyar néplélek mélyében tehát számos istenbéke-ajánlat fogalmazódott már meg az ősvallás és a keresztény hit hívei között. Ha így vesszük, akkor a legutóbbi két, egyformán egy-egy magyar népmesetípuson alapuló művem – az Aranyhajú hármasok és a Boldogasszony keresztlánya – is egy-egy istenbéke-ajánlat feldolgozása. Az elsőben a magyar csillagvallási örökség hívei tesznek gesztust az utánuk érkező keresztény magyaroknak, amikor az igazmondó juhász alakjába a magyarok Krisztusát is belefogalmazzák. A Boldogasszony keresztlánya pedig mintha ezt a gesztust próbálná viszonozni: amikor ugyanis ebben a magyar varázsmesében Szűz Mária keresztszülői szerepet vállal az aranyhajú lány mellett, azzal valójában az aranyhajú magyar naphéroszok asztrálmítoszi örökségét tünteti ki szeretetteljes elismeréssel. Ha sok-sok ilyen istenbéke-ajánlattal szembesülhetünk, könnyebben levetkőzhetjük ezt a kettős gátlásunkat is talán. 

Tudja, hogy kik az olvasói? 

De a legtöbben talán azok vannak, akik az Aranyhajú hármasok című darabomhoz írt, Bársony Bálint és Elek Norbert által jegyzett folkopera zenéjét találták meg maguknak – azon keresztül pedig rám is felfigyeltek. 

Milyen kötődése van a Felvidékhez?

Sokat adok arra, hogy Ózdról származom. Szülővárosom határos a Felvidékkel, emlékszem, gyerekkoromban néha, amikor elcsavarogtam a hegyekben, határőrök állítottak meg, hogy nehogy a határ túloldalára kerüljek.

Tornaljai felmenőim is vannak, és az anyai nagyapámon keresztül a család Knyaskó-ágát is számontartom, amely büszkén őrzi a felvidéki magyar identitását.  

Íróként, irodalomtörténészként, lapszerkesztőként dolgozik. Ez sok szerep, még akkor is, ha az írás köti össze. Mi a legfontosabb?

Azzal áltatom vagy éppen biztatom magam, hogy ezek a mítoszrekonstrukcióim fontosak, mert nem volt, aki ezeket megcsinálhatta volna helyettem. Nagyon büszke vagyok persze a médiában leírt pályafutásomra is, de tény és való: ha nem én lettem volna az MTI vagy a Magyar Nemzet főszerkesztője, ezek a médiaműhelyek akkor is rendben működtek volna. Az aranyhajú gyermekek naphéroszi örökségének szószólójává rajtam kívül viszont csak kevesen válhattak. Ezért aztán teszem a dolgom: a legújabb kötetem, az aranyhajú gyermekek sorsát megint csak felmutató Boldogasszony keresztlánya is erre bizonyság. 

Boldogasszony keresztlánya

Szerző: Toót-Holló Tamás

Kiadó: Cédrus Művészeti Alapítvány. Budapest, 2024.

CV:

Toót-Holló Tamás (1966) Herczeg Ferenc-díjas író, szerkesztő, irodalomtörténész. Az irodalomtudomány kandidátusa, a Heti Válasz, az MTI és a Magyar Nemzet korábbi főszerkesztője, jelenleg a Mediaworks kulturális divízióját, a Kultúrnemzetet vezeti. A Magyar Nemzeti Médiaszövetség elnöke, a Magyar Írószövetség választmányi tagja, az MTA és az MMA köztestületi tagja. 2020-ban a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatával tüntették ki. Íróként és népmesekutatóként már két évtizede ősi, csillagvallási eredetű mítoszaink rekonstrukciójával foglalkozik: ezen belül a garabonciás diákok körüli hiedelemmondák és a magyar naphéroszokat formázó mesebeli táltosok világából ránk maradt rejtélyeket kutatja.

Megjelent a MAGYAR7 30. számában.