Mezítlábasok a magyar filmvásznon
Az egyik első nincstelen szegényparaszt, aki megjelent a magyar irodalomban, az Katona József Bánk bánjának Tiborca volt. Odáig s még majd jó ideig csak az idealizált, cifraszűrös, bőgatyás műparaszt kapott helyet az egyre szaporodó népszínművekben, amely műfaj nem igazán engedte meg a kritikusabb hangvételt. Nem volt ez másképp a filmekben sem, amely ráadásul igazi úri huncutságnak számított, s betiltani is könnyebb volt, mint egy könyvet. A magyar filmvásznon Fekete István volt az első, aki a népi-urbánus ellentétet fel merte vállalni, de a mezítlábas szegényparaszt, a zsellér csak 1945 után jelenhetett meg a maga valójában, ekkor viszont átestek a ló másik oldalára, a valós állapotok felmutatása helyett sokszor idealizált zsellérképet kapunk, s a téeszesítés melletti élet-halál harc hamis ábrázolását.
Tiborc híres panaszát szinte mindenki ismeri, de a lévai Féja Géza szerint Petőfi Sándor is a népi mozgalom úttörői közé tartozik, ahogy később Ady Endre és Szabó Dezső is, de Mikszáth Kálmán és Móra Ferenc is tisztességesen sokat ír szegénysorban élő hőseiről meglehetősen idealizálva azokat. Igazi áttörésre csak a múlt század harmincas-negyvenes éveiben kerül sor, amikor létrejön az ún. népi írók mozgalma, laza csoportosulása, akiknek a többsége nagyon mélyről, béres- és zsellérsorból jött, s akik elsősorban az akkor regnáló úri Magyarország ellenében határozták meg magukat.
A magukat népi íróknak vallók többsége egyébként meglehetősen változatos politikai nézetekkel bírt, aminek következtében egyesek a nyilasok, míg megint mások a kommunisták oldalán kötöttek ki. Legveszélyesebb műfajuk a szociográfia volt, amelyet a magyar irodalomban még 1901-bern Kazárföldön című kárpátaljai útinaplójával Bartha Miklós indított útjára, de ami majd a harmincas években lesz veszélyes fegyver a népi írók (Szabó Zoltán, Illyés Gyula, Féja Géza) kezében.
Illyés Puszták népe és Féja Géza Viharsarok című munkái kiverik a biztosítékot a hatalomnál, amely nagyon nem szereti, ha tükröt tartanak eléje. Bár, minden csak nézőpont kérdése. Évtizedekkel később a szintén nagyon mélyről indult Szirtes Ádám azzal utasítja el Illyés Puszták népe című ikonikus művét, hogy az bőven idealizál, s nem a rettentő valóságot mutatja fel.
Katona József és Petőfi Sándor után még sok-sok évtizednek kell eltelnie, míg a nincstelenek is bekerülhetnek a magyar művészetbe, így a magyar irodalomba is. Sokáig marad az idealizált kép, a Blaha Lujza által (is) sikerre vitt népszínművek velejéig hamis világa, amely Tóth Ede A falu rosszában vagy Csepreghy Ferenc A piros bugyellárisában teljesedik ki, de nem jobb a helyzet a városi nincstelenekkel sem, a zolai naturalizmus, az olasz verizmus alig-alig jut el a magyar irodalomba. Az ok nem véletlen, ezeket a műveket a hatalom minden eszközökkel tiltja, még a tűréshatárig sem engedi őket.
Tudjuk, a proletárköltő József Attila nem egy művének lesz sorsa az elkobzás, a betiltás, s ilyen-olyan börtönbüntetések. S mit várjunk el akkor az egyik, ha nem a legdrágább műfajtól, a filmtől, amely akkoriban igazi úri huncutságnak számított, s mivel eleve nyereségorientált volt, a nézők szórakozni akartak a pénzükért, legfeljebb egy kis hazafias pátoszt látni háborús időkben. A már említett Móricz Zsigmondnak is a könnyedebb, hamis pátoszban megforgatott „népiesch” történeteit akarták látni, így nem véletlen, hogy a harmincas években a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, a Sári bíró (Mály Gerővel), a Légy jó mindhalálig és Szép csillag (Betyárok) című történeteit filmesítették meg, sőt az egyik első magyar hangosfilm-kezdemény (Hány az óra Zsusi?) is hamisítatlan népszínmű-hangulatot áraszt.
Az egyetlen kivétel talán az 1943-ban forgatott Kerek Ferkó Jávor Pállal és Csortos Gyulával, amely ugyan a kor követelményeihez alkalmazkodván happy enddel végződik, de a rendező, Martonffy Emil csomagolópapírba burkolva bár, de figyelmeztet, valamit nagyon elrontottunk. Móricz igazi korszakmélylélektani történetei majd csak 1945 után kerülnek filmvászonra, de erről majd egy kicsit később.
Az első olyan film (https://ma7.sk/film/trianon-motivumok-fekete-istvan-filmjeiben), amely a népi-urbánus ellentétet mutatja fel, az a Fekete István drámájából készült Dr. Kovács István című alkotás Bánky Viktor rendezésében, amelynek címadó hőse egy kis felvidéki faluból kerül fel a fővárosba, ahol szorgalma révén egyetemi tanárságig jut. De hiába szerelmes egy gazdag úri fruskába, az és a szülei lenézik a szegényparaszti sorból érkezett Kovács Istvánt, akit meg is aláznak paraszti mivolta miatt.
A film címszerepét Páger Antal alakította, aki szokatlan módon a film elején kiáltványt is intéz leendő nézőközönségéhez, figyelmeztetve arra, hogy sorsdöntő időkben csak a teljes összefogás által lehet életképes egy nép. A filmet se a Horthy-rendszer, se a szocialista korszak nem fogadta kitörő lelkesedéssel, évtizedekig hallani sem lehetett felőle.
Sőt, Fekete több, később készült filmje szőrén-szálán eltűnt, egyedül a Hajnal Badányban című regénye alapján készült Aranypáva került el a nagyközönség elé szintén Páger Antallal s a tragikusan rövid pályát befutott Szellay Alice-szel a főszerepben. S ha már őt említjük, akkor még két film, az egyik a még 1945 előtt készült Emberek a havason, Szőts István első, míg a másik a szintén az ő rendezésében készült Ének a búzamezőkről, (az első Nyirő József, a második Móra Ferenc regénye alapján). Mindkét film férfi főszereplője Görbe János, aki az 1945 utáni paraszttematikájú filmek egyik állandó főszereplője Barsi Bélával együtt, s mindketten igen fiatalon, 1968-ban távoznak az élő sorából. Két Szóts-filmnek a sorsa évtizedekre a hányattatás lesz, csak a rendszerváltás után kerülnek az őket megillető helyükre.
Az 1945-ös ún. felszabadulás után különleges évek köszöntenek az addigi nincstelenekre, hisz általános földosztás kezdődik, de sokan hozzájutnak a holokausztból vissza nem tért zsidó vagyonokhoz is, s az addig mélyszegénysorban élők gyerekei is továbbtanulási lehetőséghez jutnak. Számtalan mezítlábas diák lesz népi kollégista a fővárosban, addig elérhetetlennek hitt lehetőségek nyílnak meg előttük.
A film számos új arcot hoz forgalomba, így a Gőz Jóskát adó Szirtes Ádám mellett a barátját, Janit játszó Molnár Tibor is ekkor mutatkozik be a nyilvánosság előtt, ahogy Pécsi Sándor és a kölyökképű Soós Imre is, aki egy évvel később majd az első, teljesen magyar színes filmben, a Ludas Matyiban arat maradandót.
A film – amely Fazekas Mihály egykori művének szocreál átdolgozása –, Nádasdy Kálmán és Ranódy László rendezésében készül. Utóbbi név azért fontos a népi tematikájú filmek tárgyalásánál, mert nála senki sem ismerte jobban ezt a közeget, s neki köszönhetjük a Szakadék, az Akiket a pacsirta elkísér (mindkettő Darvas József regényéből készült), de ő rendezte meg a Légy jó mindhalálig újabb változatát, ahogy egyik utolsó filmjeként 1978-ban az Árvácskát is.
Ezek közül főleg a Szakadék számít jelentősnek (díjat kapott a Karlovy Vary-i Filmfesztiválon is), amely ugyan 1956 márciusában kerül bemutatásra, de amely teljesen nélkülözi az előző évek filmjeinek sematikus hangvételét. A történet főhőse egy néptanító (Sinkovits Imre első főszerepe), aki zsellérsorból küzdi fel magát tanítóvá, s hazatér a falujába, hogy egyensúlyt találjon a legszegényebb zsellérek és a jómódú parasztok között.
Ez olyan jól sikerül, hogy majdnem be is nősül a módos Böröcz-Horváth (Bessenyei Ferenc) családjába, de a tehetséges zsellérgyerek Bogdán Jóska elkerülhető halála döbbenti rá, áthidalhatatlan szakadék tátong zsellér és módos paraszt között is.
Ranódy a Ludas Matyihoz hasonlóan itt is főszerepet kínál Horváth Terinek és a Molnár Tibornak, aki siker ide vagy oda, mégis annyira meghasonlik a rákosista bagázstól, hogy a film bemutatója után pár hónappal, kihasználva a nyitott haárokat, családostul külföldre távozik. Évekkel később mégis hazatér, megírja emlékiratait, s ugyan még számos főszerepet eljátszik, így a magyar parasztság életét felmutató korszakos jelentőségű Tízezer napban (Csoóri Sándor-Kósa Ferenc-Sára Sándor), de Soós Imréhez és sok más, mélyről jött társához hasonlóan sose tudja feldolgozni az átélt traumákat, s viszonylag fiatalon meghal.
Ez utóbbi – amely Tatay Sándor regényéből készült – film púpos Teráját eredetileg Makk Horváth Terinek szánta, akinek annyira elege lett már a beskatulyázásból, hogy visszadobta a felkínált főszerepet. Így Görbe János partnere a budapesti mélyszegénységből érkezett Psota Irén lett, aki ezzel a szereppel írta be magát a magyar filmes halhatatlanságba. Amíg a szövetkezetesítés témáját számos akkoriban készült mű halálkomolyan vette, lásd. Fábri Zoltán 1965-ös Húsz órája vagy Sarkadi Imre írásai, aki a Körhinta alaptörténetét is írta (s akinek akkoriban jelent meg az Út a tanyákról és a Szeptember című drámája), voltak könnyedebb hangvételű munkák is, amelyek önkritikával és sok-sok humorral ábrázolták a nincstelenséget. Ilyen Rideg Sándor Indul a bakterház vagy a szövetkezetesítést enyhe iróniával figyelő Felmegyek a miniszterhez című 1961-es Bán Frigyes-film, amelynek a főhőse, Balogh Bódog (Páger Antal) halottnak teteti magát, mintsem a közösbe adja az állatait.
Ez a röpke felsorolás persze nem ad lehetőséget még arra sem, hogy távirati stílusban felsoroljuk az ún. mezítlábasok filmes szereplését (nem említettük Kósa Ítélet című filmjét sem, amely az egyik első magyar parasztlázadást, a Dózsa-félét mutatja be), de legalább megpróbált rávilágítani arra, hogy a ma is antagonisztikus népi-urbánus vita nem a semmiből jött, s a mai áthidalhatatlan szakadékok évszázadok óta jelen vannak a magyar társadalomban, a közéletben, így nem maradhattak ki a művészetekből sem.
