Mensáros László, aki sose vette fel hősei maszkját
Ő volt a magyar színházi életben a par excellence intellektuális színész, aki játszhatott bármit Hamlettől az Aranytó hősén át bárzongoristáig, Shaw-tól az Aranytó hőséig, Örley tábornoktól Keleti Márton csacska filmhősén át Luciferig, mindig önmagát adta, tele gyengéd iróniával, karcos öniróniával, de mindig szerethető megértéssel. Kalandos első négy évtizede volt, sok-sok tanulással és meneküléssel, időnként léha életmóddal, de azalatt a három színpadi évtized alatt, amit adott számára a Sors, beírta magát a magyar színház aranykönyvébe. Alig 67 évet élt az idén száz esztendeje született Mensáros László, s örömmel írhatom le, megadatott számomra a szerencse, hogy az utolsó éveiben szinte minden szerepében láthattam, így a legutolsóban is, Shakespeare ritkán játszott Téli régéjében, amelyben Kronoszt, az időt alakította.
Az előadást az akkor pályakezdő Mácsai Pál rendezte a budapesti Madách Színház Erzsébet körúti nagyszínpadán, s Kronosz szerepére, akinek egyetlen nagymonológja van, amely átvezet a két rész közötti 16 éven, a már nagybeteg Mensárosra bízta. Így történhetett meg, hogy aznap, amikorra jegyem volt az előadásra, be sem tudott jönni, helyére a rendező ugrott be. De annyira akartam látni még Mensárost, hogy sikerült jegyet váltanom egy olyan előadásra is, amelyben, ha fáradt léptekkel is, de be tudott jönni, s elmondta a Kosztolányi által magyarra ültetett veretes szöveget. Alig pár héttel később meghalt, s innen kezdve az előadás közönsége magnófelvételről hallgathatta meg Mensáros hangján a csodálatos monológot.
Élete kalandok sorozata – kaddai és magas-tátrai bujdoklással
Mondhatnánk, idilli gyerekkora volt, nagyapja, Springer Ferenc jogtanácsos, aki a Ferencvárosi Torna Club (FTC) alapító elnöke volt, s aki konzervatóriumot végzett nejével együtt békés egyetértésben nevelte öt gyermekét, akik közül Zoltán író lett, s több regénye is megjelent. László kiválóan zongorázott, de remek nyelvérzéke lévén angolul, franciául és németül is megtanult, s anyja zenei tehetségét örökölve, kiválóan zongorázott. De a történelemmel nem volt szerencséje, kamaszkorába beleszólt a második világháború.
Mivel nem akart se a fronton, se koncentrációs táborban meghalni, apjával együtt, aki ifjabb korában József főherceg testőrtisztje is volt, bujkálni kényszerült. László elemi iskolai tanulmányait a Champagnan francia papi iskolában végezte, majd 1935 és 1943 között a Budapesti Szent Benedek-rendi Katolikus Gimnázium tanulója volt.
1943-ban érettségizett, s hogy a katonai behívót elkerülje, a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémiára iratkozott be, de a tanulmányait el sem tudta kezdeni, mert a nyilasok feloszlatták az iskolát. Édesapját Kassa közigazgatási városparancsnokává nevezték ki, ide követte az apját László is. 1945 januárjában a közeledő szovjet csapatok elől először a Magas-Tátrába, innen Győrbe, Szentgotthárdra, később Ausztriába menekült, ahol a klagenfurti barakktáborban lelt ideiglenes menedékre. Innen átszállították Salzburgba, ahonnan 1945 novemberében került haza. De az elkövetkező évei sem teltek nyugalmasan, s bár ekkor már tudta, hogy színész akar lenni, nyughatatlan vére és családjának ún. kétes múltja miatt még évek telnek el, míg színészi révbe ér.
Szerencséjére a tehetségét felfedezi Várkonyi Zoltán is, aki álnéven ad neki kisebb-nagyobb szerepeket az általa vezetett Művész Színházban, majd a színházak államosítása után a Vígszínházban játszhat nevesincs szerepeket. Kell is a pénz nagyon, hiszen ekkor már nős, s idővel három gyerek édesapja.
Az egyre elviselhetetlenebb körülmények miatt az államosítás és kitelepítések lázában élő országból külföldre akar menekülni, de Körmenden elfogják és 13 hónap börtönbüntetésre ítélik. Egyik, később szintén neves börtöntársa a később világhírnévig jutó Cziffra György zongoraművész volt. Innen kiszabadulva kerül Debrecenbe, Téry Árpád legendás társulatába, ahol olyanokkal játszhat együtt mint a szintén pályakezdő Márkus László vagy Latinovits Zoltán. Itt játssza el Hamlet szerepét is, de itt sem az öltözőben várja ki a történelmi folyamatokat, a forradalmi bizottmány tagja lesz. Ekkor már felfedezik Budapesten is, Fábri Zoltán egyik felejthető filmjének, a Bolond áprilisnak lesz a főszereplője az akkor már befutott Krencsey Marianne partnereként, majd jön egy még feledhetőbb film, a Játék a szerelemmel, amely Gyárfás Miklós írásából készült. 1958 június 16-án kivégzik Nagy Imrét, s ekkor elszabadul a pokol, augusztus 22-én őt is letartóztatják, s két év két hónapra ítélik. 1960 nyarán, az első amnesztia idején szabadul, s egy ideig segédmunkásként, majd pincérként keresi a betevőjét, de ahogy a többi büntetett előítéletű színész esetében (Darvas Ivánnal egy ideig a Gyűjtőfogházban együtt raboskodik), Aczél György kultúrpápa neki is megkegyelmez, s vidéki színpadra száműzi.
A XX. századtól Luciferen át Kerekes Ferkóig
Mensáros Szolnokon kezd új életet, ahol súlyosan megbetegszik, de kórházi ágyán önálló esten gondolkodik, ez lesz a legendás XX. század, amelyet a szolnoki bemutató után magával hoz Budapestre is. Az Egyetemi Színpadon hosszú évekig játssza azt kirobbanó sikerrel. Az est irodalmi idézetek, újságcikkek, filmes dialógusok, hirdetések különös kevecse. „Különös mise volt, a pap gyónt nyilvánosan…” – írta róla emlékirataiban a fiatalabb pályatárs, Huszti Péter. Az a Huszti, akivel élete egyik legfontosabb filmjében, Madách Az ember tragédiája tévéváltozatában is összehozza a Sors. Természetesen Ádám Huszti Péter, míg ő az annyira szerethető, az emberért az Istennel is folyamatosan perlekedő Lucifer.
Azóta se láttam ennyire rokonszenves „angyalördögöt”, akinek a gőgje valahol az Űr és a Föld között elveszett, miután rátalált Ádámra és Évára. A filmet az a Szinetár Miklós rendezte, akivel azokban az években többször is dolgozott együtt, így a Halálnak halála cím, Sánta Ferenc írásából készült tévéfilmben, majd a Csárdáskirálynő német koprodukcióban készült filmváltozatában is, ahol ő Kerekes Ferkó, az orfeumok léha szereplője, amelyben mintha egykori önmagát adta volna.
Ekkor már a budapesti Madách Színház oszlopos tagja, ahol Ádám Ottó igazgatása alatt sok-sok jó és fontos szerepet játszhatott el, köztük Csehovokat, s ekkor már a hatalom is megbocsát, előbb érdemes, majd kiváló művész lesz, sőt 1980-ban a Kossuth-díjat is megkapja. De jól áll neki Keleti Márton könnyed humora is, mind a Butaságom történetében, mind a Történelmi magánügyekben felejthetetlen karaktert hoz Ruttkai Éva partnereként. De a hatvanas években játssza el az öngyilkosságba menekülő Novák tanár főszerepét az Aranysárkány című klasszikusban. A XX. század című legendás előadását felváltja a Nyugat című lap anyagaiból összeállított estje, míg a színházban, a filmen, a tévében ő lesz az a bizonyos „tisztes őszes halánték”, a nő számára ajándék, ahogy el is énekli Horváth Jenő slágerében.
Különösen emlékezetesek a Tolnay Klárival előadott két- és többszemélyesei, így a Kései találkozás, a Kedves hazug, az Aranytó vagy az általa rendezett A mi kis városunk, amelyekben felejthetetlen párost alkottak.
1984-ben, relatív madáchszínházi búcsújaként Ádám Ottó rendezésében barátja, Görgey Gábor darabjában eljátssza a kitelepítésre ítélt Örley tábornok szerepét, amely abban az időben még ugyancsak bátor vállalkozásnak számított. Jó húsz évvel később majd a kassai Tháliában rendezi meg a darabot Makk Károly a tábornok szerepében Pólos Árpáddal. Görgey viszonylag ritkán jelentkezett drámával, de amikor igen, azok többnyire nagyot szóltak, legyen az a Komámasszony, hol a stukker? vagy a Galopp a vérmezőn. Amíg előbbi általánosságban szól a hatalom bűnös természetéről (ezért lett világsiker), ez utóbbit mi magyarok érthetjük igazán. Értjük?
Mensáros élete utolsó éveiben szívesen énekelt is, önálló lemeze is megjelent, de felejthetetlenek Tolnay Klárival előadott duettjei is, mint a Szentormai Ákos által írt Miért nem csináljuk ezt gyakrabban?
Amikor elment, alig volt 67 éves. Azon kevés magyar színészek egyike, aki mindig szigorúan önmagát adta, aki sose bújt bele hősei bőrébe, hanem mindig azok vették fel az ő maszkját. De így is száz arca volt, mindegyik szerepe azt levetve is tovább élt a közönsége emlékezetében, s merem remélni, hogy még fog is sok-sok nemzedéken át.
