Mayer Judit megküzdött mondatai
Műfordító, szerkesztő és nyelvművelő volt – vagyis igazi háttérmunkás, aki sosem állt reflektorfényben. Bár édesapja Kolozsvárról került Pozsonyba, ő már igazi „ős-pozsonyi”-nak számított, akinél jobban kevesen ismerték szeretett városát. Haláláig hűen őrizte tragikusan fiatalon elhunyt vőlegénye, Stelczer Endre költői hagyatékát, amelyet a kilencvenes években sikerült ki is adatnia, de rengeteg titkot tudott a szlovákiai és pozsonyi magyarság nem épp tehermentes XX. századi évtizedeiről is. 100 éve született Mayer Judit.
Azon szerencsés és boldog emberek közé tartozhatom, akik nemcsak személyesen ismerték őt (a Pozsonyi Casino rendezvényein számtalanszor találkoztunk), de még dolgozhattam is vele. De erről majd később.
Mayer Judit nevét ugyan őrzi A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona (nem úgy mint a szintén műfordító és hídépítő Anton Strakáét), de például Szeberényi Zoltán már nem tartotta fontosnak portréja megrajzolását a szlovákiai magyar irodalom jeleseit bemutató kötetében.
„Hisz” ő csak műfordító, szerkesztő és nyelvművelő volt. Ráadásul azon műfordítók közé tartozott (Strakához hasonlóan), akik maguk nem rendelkeztek saját írói életművel,
így azzal el is intézte őket a szakma, hogy ott szerepelt a nevük a tirázsban, felvehették a kisebb-nagyobb tiszteletdíjat, s időnként megtisztelték őket a Madách műfordítói díjjal. Pedig ennél jóval többet érdemeltek volna, hisz az átkosban (értsd. a szocializmus évei) nagyon sok cseh, ill. szlovák művet fordítottak magyarra, s nekik köszönhető az a bizonyos hídszerep, amelynek jóvoltából a jelentős szocreál szemét mellett naprakészen tájékozódhattunk a cseh és szlovák irodalom aktuális állásáról.
A nagyon tiltott alkotók kivételével alig volt olyan jelentős cseh vagy szlovák mű, amely ne került volna átültetésre,
s ezek a csehszlovák-magyar könyvkiadási egyezmények jóvoltából nagyrészt a magyarországi olvasóhoz is eljutottak.
Amíg a verseket többnyire par excellence költők fordították, addig a prózai művekre többnyire olyanok szakosodtak, akik saját maguk nem írtak vagy csak keveset. Említsük meg közülük Hubik Istvánt, Czagány Ivánt, Zólyomi Antalt (aki Jacobs Ervin néven Sírkő a padláson címmel egy saját erotikus kalandregényt is elkövetett), F. Kováts Piroskát, Hideghéty Erzsébetet, Nóta Jánost, a Zádor házaspárt vagy a fiatalabb közül Vályi Horváth Erikát és Mészáros Tündét.
S a névsorból nem hiányozhat Mayer Judit, aki a Madách Kiadó munkatársaként hosszú évekig a cseh fordításirodalmi részleget is vezette.
Nemcsak a részleget vezette, ő maga is alaposan kivette a részét a munkából (kétszer a Madách díjat is kiérdemelte a fordításaiért, s 2003-ban megkapta a Posonium Életműdíjat is sok évtizedes munkásságáért), fordításai közül emeljük ki Comenius (A világ útvesztője és a szív paradicsoma – közösen Dobossy Lászlóval), Karel Čapek, Ivan Olbracht, Oldřich Daněk, Július Balco, Pavol Vilikovský műveit, de az ő fordításában olvashatjuk Milan Lučanský Tátra könyveit, ahogy Karl Benyovszky Séta a régi Pozsonyban című kötetét is. S aki azt hinné, hogy a fordítás a világ legegyszerűbb dolga, annak álljon itt Grendel Lajos laudációjának részlete az egyik Madách-díja alkalmából:
Ez pedig nem csupán szakmai kérdés, hanem, s talán inkább, etikai kérdés. Az író vagy műfordító ugyanis nem azzal fejez ki etikai tartást, hogy a társadalom ilyen-amolyan morális problémáin elmereng, hanem azzal, hogy etikus a viszonya a hivatásához. Mivel az irodalom a nyelvből teremt művészi világképet, a nyelv az a forrás, amelyhez szüntelenül visszatérni kénytelen.
Tágítva a kört: az irodalom tiszteletét. Számunkra, írók, szerkesztők, műfordítók számára az irodalom a legfontosabb dolog a világon”. Mayer Judit minden lefordított mondatnál szem előtt tartotta pályatársa, a szintén remek műfordító Rácz Olivér intelmét is, aki szerint
a fordításnak jobbnak kell lennie az eredetinél is, hiszen azon csak egy művész dolgozik, míg a fordításon már kettő.
Mayer Judit már hamisítatlan „ős-pozsonyi”-nak számított, bár édesapja Kolozsvárról, míg édesanyja Rozsnyóról került a születésekor már Csehszlovákiához tartozó, de még háromnyelvű városba. Édesapja, a nyelvészprofesszor Mayer Imre még Kolozsvárott szerzett magyar-latin-német szakos tanári oklevelet, majd Pozsonyba került, ahol a Felső Kereskedelmi Iskolában (később Kereskedelmi Akadémia) tanított 1913-tól 1945-ig.
Ahogy akkoriban minden más értelmiségi, ő is részt vett a pozsonyi magyar kulturális egyesületek munkájában, amelyekben számos ismeretterjesztő előadást is tartott. Részt vállalt a Toldy Kör Füzeteiből is, annak két számában Szlovákia jeles magyar szülötteit mutatta be. 1945-ben ugyan nyugdíjazzák, de 1950-től, a magyar iskolák újranyitása után magyar nyelvtant ad elő a pozsonyi Pedagógiai Főiskola magyar tanszékén. Ezekben az években az Új Szóban, a Fáklyában és az Irodalmi Szemlében számos nyelvművelő cikke jelenik meg, főleg a hazai magyar sajtó nyelvi hibáit ostorozza, de nyelvművelési kérdésekhez is gyakorta hozzászólt.
Később ezt a munkát folytatja Jakab István mellett lánya, Judit is, akinek ebben a témában két könyve (Anyanyelvi Hibanapló, Magyarosan magyarul) is megjelenik.
Mayer Judit az érettségi után (olyan tanárai voltak, mint Szalatnai Rezső, Arany A. László, vagy a talán máig legjobb magyar-szlovák és szlovák-magyar szótárt felmutató Ján Hvozdík) a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta tanulmányait magyar-történelem-szlovák szakon. Újságírónak készült, de tanulmányait a háború miatt kénytelen volt félbeszakítani. S majd csak 1960-ban fejezi be a pozsonyi Pedagógiai Főiskola magyar szakán.
A háború nemcsak a tanulmányait törte derékba, de a magánéletét is. Szívszerelme, vőlegénye, Stelczer Endre, a tehetséges fiatal költő 1945 április 6-án a második világháború egyik utolsó pozsonyi áldozata lett.
Mivel a beneši dekrétumoknak köszönhetően a magyar szó betiltásra került Csehszlovákiában, pár évig egy olasz cégnél dolgozott, majd 1954-ben került a Szlovákiai Mezőgazdasági Könyvkiadó magyar részlegébe, innen 1967-től a Tatran,
majd az önállósuló Madách Könyvkiadó szerkesztője lesz, ahol előbb a műfordításirodalomért, majd az eredeti irodalomért felel.
Innen megy nyugdíjba 1986-ban, de gyakorlatilag élete utolsó percéig dolgozik. A már említett Jakab István kérésére nyelvművelői feladatokat is vállalt, több lapban, ahogy a Szlovák Rádió Magyar Adásában is rendszeresen jelentkezett tanácsaival. „Sohasem bántam meg, hogy szerkesztő, műfordító és nyelvművelő lettem; szerettem és ma is szeretem a hivatásomat; sohase éreztem a munkámat tehernek” – nyilatkozta már nyugdíjas éveiben.
S ahogy ígértem, pár szót szólnék személyes találkozásainkról is. Ha jól emlékszem, a kilencvenes évek közepén futottunk össze előbb Pozsonyban, majd Budapesten, ahol tragikusan fiatalon elhunyt vőlegénye, Stelczer Endre általa összeválogatott Üzentek értem című verseskötetét mutattuk be.
A vékonyka, magánkiadásban megjelenő kötet az akkor Sunyovszky Sylvia által vezetett Pozsonyi Magyar Kulturális Intézetben került bemutatásra. A kötet kiadására a költő öccse, Elemér vállalkozott (a szerkesztője Selmeczi Elek volt), akivel a budapesti Rákóczi Szövetségben futottunk össze. Az estet Juhász Lászlóval terveztük, végül hirtelen jött betegsége miatt az Molnár Lászlóval valósult meg, amelyet később, már az eredetileg tervezett előadóval a budapesti Rátkai Klubban is megismételtünk. A kötet később második kiadásban is megjelent 2006-ban, amelyet a Pozsonyi Casinóban ismét bemutattunk, ismét Stelczer Elemérrel, Mayer Judittal és Juhász Lászlóval, de már az időközben elhunyt Selmeczi Elek nélkül.
Judit nagyon hálás volt, én meg boldog voltam, hogy ha egy-egy pillanatra, de részese lehettem az egykori pozsonyi szellemiség megidézésének. Idézzük ide Stelczer Endre menyasszonyához írt versét:
A szőkeséged nem volt az enyém,
A síma selymet játékos kezem
csak bátor álmú ritka éjeken
fonta fonatba. S úgy hívtam: Remény.
Reménynek hívtam. Nem tudom, miért.
(Talán mert egyszer hűvös hajnalon
elsimította ráncolt homlokom,
s a lángolása fel az égig ért,
és nyúltam érte, két kezem
mint koldusé, ki semmit sem kapott,
szégyenkezően lehanyatlott.
És itt maradtam újra üresen?)
Ekkoriban kaptam felkérést Dobos Lászlótól, a Madách-Posonium vezetőjétől Ján Hvozdík (gyakrabban használt nevén Juhász János) 1956-ban kiadott, de a budapesti népfelkelés után bezúzott regényének, a Pókhálóban újrakiadásának előkészítésére.
A regényről csak annyit, hogy az több méltatója szerint az első köztársaság legjobb szatirikus regénye,
amely nem is csoda, hisz Hvozdík az 1918-ban megalakult Csehszlovákia első parlamenti ciklusában az agrárpárt képviseletében parlamenti képviselő volt, s így annak aktorait, így Masarykot, Benešt is személyesen is jól ismerte. Hvozdíkra viszont nálunk egyedül Turczel Lajos emlékezett valamelyest (Hvozdík családjával együtt a zavaros ötvenes években Ausztriába távozott, s halála dátuma máig ismeretlen), ő irányított Mayer Judithoz, mondván, ha valaki tudhat még róla, az csak ő lehet.
S tényleg igaza volt. Judit többször is a lakásán fogadott, s mint kiderült, intim titkokat is őrzött a nőcsábász Hvozdíkról, sőt még fényképei is voltak róla.
Beszélgetéseink teljesen új kontextusba helyezték a regény több szegmensét is, s bizony, a szerkesztés ezzel új lendületet kapott. A vaskos regény a kiadó kérésére anyagi okok miatt alaposan megcsonkítva (így utólag is bocsánatot kérek Hvozdíktól) meg is jelent, s pár nappal később fel is hívott, hogy megszidjon. „Fiatalember, nem azért meséltem el Hvozdík szerelmi ügyeit, hogy azokról jelentést is tegyen” – mondta bölcs, megbocsátó mosollyal a hangjában Judit, s ezzel le is zártuk a történetet.
Ekkoriban már jóval túl volt a nyolcvanon. De szinte élete utolsó napjáig (92 éves koréban halt meg) jelen volt szeretett városa életében, amelyet talán senki sem ismert jobban nála.
Ez ugyanis jellegénél fogva olyan ajándék, amelyet csak országhatáron belül, a saját helyzetünk és problémáink ismeretében nyújthat az ajándékozó” – emlékezzünk rá a pályatárs, Jakab István köszöntőjének részletével, amelyhez mi is csatlakozunk.
