Máté László, egy „közösségszolgáló” emlékére
Alig egy hónapja még ott volt Rozsnyón a 65 éves érettségi találkozóján. A közeli barátai tudták, hogy súlyos, gyógyíthatatlan beteg, hisz tőlük már levélben elbúcsúzott. Így én se lepődtem meg ma, amikor közös miskolci barátunk hívott, hogy pár hónappal a 83. születésnapja előtt elhunyt Máté László pedagógus, publicista, diplomata, kultúrmindenes, a szlovákiai magyarság élő lelkiismerete, aki mindig mondta a magáét, figyelmeztetett gyarlóságainkra, amelyek lassú, de biztos elsorvadásunkhoz vezetnek.
Azon kevesek közé tartozott az életemben, akik csak úgy beléptek a mindennapjaimba valamikor a kilencvenes évek elején, s bár közel harminc évvel volt idősebb nálam, gömöri mivoltunkra hivatkozva követelte, hogy kölcsönösen letegeződjünk. Bár az elmúlt évtizedekben csak itt-ott találkoztunk, a kötetei a könyvespolcomon sorakoztak dedikálva. Vagyis Laci „számontartott”, s ez nagyon sokat jelentett a számomra.
A második világháború vérzivataros éveiben, 1943 novemberében született egy kis felső-gömöri falucskában, Szilicén, nem túl szerencsés névvel, hisz a Máté László név mindennaposnak számít magyar nyelvterületen, ráadásul református szokások szerint a család generációi vitték tovább a nevet, arról már nem is beszélve, hogy számtalan foglalkozást űzött az élete során, mondhatni felaprózta magát, így bizony a világhálón sem könnyű kisilabizálni a ténykedését.
Mire feleszmélt, s iskolaköteles lett, ismét megnyíltak a magyar iskolák, de alig 12 éves, amikor Szilicén megszűnik a teljes szervezettségű magyar alapiskola, így azt Rozsnyón, a Drázus-parti Athénban fejezi be, majd a Pedagógia Iskolán érettségizik 1960-ban.
Itt viszont szerencséje van, hisz az iskola egy év múlva megszűnik (1953 és 1961 között az iskola mintegy 320 tanítót ad az ezer sebből vérző felvidéki magyarságnak). Kitűnő tanuló, de mivel apja 1953-ban kilépett a szövetkezetből, hiába felvételizik négyszer is a pozsonyi Komenský Egyetem magyar szakára, helyszűkére hivatkozva nm veszik fel. Csak hosszú évekkel később árulja el neki Turczel Lajos, hogy a szilicei elvtársak negatív kádervéleménye miatt nem kellett az egyetemnek.
Buzitán kezd tanítani, levelező tagozaton Nyitrán szerez tanítói oklevelet, majd Budapesten távúton megszerzi a középiskolai tanári diplomát, s itt is doktorál Fábry Zoltán életművével foglalkozva.
A hatvanas évek közepén kipróbálja magát szépíróként, s egyik novelláját (Senki földje) beküldi A Hét Felszabadulási élménybeszámoló című pályázatára. Legnagyobb meglepetésére az első helyet s a vele járó 500 csehszlovák koronát (ami akkor komoly összegnek számított) is megnyeri az eperjesi Szabol Judit és a később szépíróként jó nevet szerzett párkányi Vércse Miklós előtt. De nem lesz pályaváltó, s ugyan a későbbiekben több könyve is megjelenik, marad a pedagógiánál. A tanítás után sokáig tanfelügyelő Kassán, majd a kilencvenes években közéletünk egyik meghatározó szószólója lesz közösségi szolgálatban. Akkor is kiáll Fábry Zoltán mellett, amikor azt egész egyszerűen lekommunistázták, s igyekeztek kitörölni még a nevét is a köztudatunkból. Legkevésbé Máté Lászlón múlt, hogy nemcsak Fábryt, de gyakorlatilag az egész felvidéki magyarságot sikerült lenullázni. Ahogy egy helyütt írja, „Fábry élete folyamán meggyőződött róla, hogy csak egy ideológia van: a jézusi szeretet. Ez mentheti meg az emberiséget…”
1990-ben Gál Sándorral közösen alapítja meg a Kassai Naplót, amelynek öt évig a főszerkesztője.
Aktív felvidéki magyar közmunkásként járja az országot, Sebők Valéria emlékszik rá, a kilencvenes évek elején a Csemadok nevében ő írja alá az ötezer koronás kauciót azokra a hófehér hortenziákra, amelyek a színpadot díszítik a Rimaszombatban akkoriban indult Tompikán, míg a miskolci Bányiczki Mária népművelő a hosszú évekig nagy sikerrel megrendezett Dialógusok konferenciára emlékszik, amelyeknek Máté László állandó, nélkülözhetetlen résztvevője volt. Később dolgozik a kassai Főpolgármesteri Hivatalban Rudolf Schuster főpolgármester mellett, négy évig kultúrdiplomata lesz a budapesti Szlovák Nagykövetségen, s Rudolf Schuster köztársasági elnök regnálása idején annak főmunkatársa, s ez a barátság megmaradt élete végéig.
Élete utolsó évtizedeiben visszatért az íráshoz, 2010-ben Sziliceföld, Sziliceföld… címmel annyira szeretett szülőfalujának állít emléket, négy évvel később pedig a Havasi Péter által vezetett Hernád Könyvkiadó adja ki harminc meséjét (ezekből 1983-ban három már szerepelt a Tóth László szerkesztésében megjlent A mullók városa című mesegyűjtemányben) Csillagnyáj címmel, amely még Kodály Zoltán szilicei gyűjtőútját is megörökíti, de nem hiányozhatnak belőle a helyi betyártörténetek és állatmesék sem.
Ezek eredetileg a hetvenes években a Kis Építőben és a Tábortűzben jelentek meg, a tényleg meseszép kötetet Rácz Noémi illusztrálta. Béres József visszaemlékezései nyomán megírja a kassai Batsányi Kör történetét, ahogy publicisztikai írásai rendszeresen jelennek meg a Havasi Péter által szerkesztett Kassai Figyelőben is.
Évekkel később egy kereszttel s egy zacskó szilicei földdel nagyapja nyomában ered, aki 1916 március 20-án veszett oda az ötödik isonzói csatában. A szintén László névre hallgató nagyapa a 25. losonci gyalogezredbe vonult be, melynek tamburmajorja Lehár Ferenc, a későbbi híres operettszerző volt.
A mai Szlovákia területéről 400 ezren harcoltak különböző hadszíntereken, akik közül 70 ezren sohasem tértek vissza A megható történetet Nagyapám Isonzón című, képekkel gazdagon illusztrált kötetében meg is írta, de azt a Szlovák Televízió is feldolgozta. Ekkoriban készített róla az Ahonnan elindultam című sorozata 93. darabjaként T. Nagy Imre is dokumentumfilmet, amely főleg a szilicei gyökerekre fókuszál. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki, 2009-ben megkapta a kedves egyetemi tanáráról, Czine Mihályról elnevezett díjat. A nagyközönség Rudolf Schuster egykori köztársasági elnök 85. születésnapján rendezett, s a Duna Televízió által is felvett nótaesten láthatja utoljára, ahol egykori főnöke (magyar) dalra fakad, míg ő táncra perdül Abaházi Nagy Líviával.
Utoljára egykori osztálytársai találkozhattak vele azon a bizonyos 65 éves rozsnyói érettségi találkozón. Bár ekkor lélekben már az élettől búcsúzott, mégis kisebbségi magyarságunk gyászos helyzete foglalkoztatta. Itt mondta el, hogy amíg az 1968/69- es iskolai évben százezer magyar gyerek járt Csehszlovákiában magyar iskolába, addig ma harmincezer.
Máté László, a „közösségszolgáló” ma végleg itt hagyott bennünket, de egy biztos, megpihenni ott fönt sem fog. Nyugtalanul figyeli majd, merre fordul az annyira szeretett felvidéki magyarságának sorsa, s ha épp dörög vagy villámlik, bizonyosan ő üzen nekünk nem épp nyájas szavakkal.
