Márkus László, egy gömöri „újságíró közmunkás”
Pár éve váratlan felkérést kaptam egy Budapesten élő hölgytől, Gerenday Ágnestől, aki Rimaszombatban élt és működött nagyapja felől érdeklődött. Egy lexikonban pár sort ugyan találtam róla, de az meglehetősen szűkszavú ás pontatlan volt, s nem tudott Márkus László ₋ hisz róla van szó – utolsó éveiről, 1945 utáni meghurcoltatásáról. A közeljövőben a Márkus család a Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Helyi Szervezetével közösen emléktáblát készül állítani Márkus László emlékére.
Tegyük hozzá, nem ő az egyetlen, aki megérdemelné az adott korszak rimaszombati jelesei közül. Igaz, B. Kovács István gömörológus kezdeményezte pár évvel ezelőtt egy emlékszobor felállítását, amelyet a Kossuth-díjas Melocco Miklós tervezett volna, s amely a városukért sokat tett közembereknek állított volna emléket, s bár a javaslatot a rimaszombati képviselő-testület határozatban is megtámogatta, de annak hiába volt két kijelölt helyszíne is, máig nem készült el. Mondhatnánk, se híre-se hanva. Eredetileg a Tompa téren állt volna, majd a posta épülete mellett jelöltek ki számára helyet.
A tervezett emlékpark jelesei között a város egykori polgármestereivel, Törköly József politikussal és a nyomdász Rábelyekkel együtt ott lett volna Márkus László is, akinek áldásos és áldozatos tevékenysége meghatározta a vérzivataros XX. század húszas-harmincas éveit. Vagyis azokat az éveket, amikor a semmiből kellett sokadszorra újrakezdeni a magyar mindennapokat Batyiban. S még viszonylag szerencsésnek mondhatták magukat a rimaszombatiak, hogy az első megyei főispán egy magyarul jól beszélő, Ady-rajongó író Janko Jesenský lett.
De egy pillanatra menjünk vissza az időben, az ún. boldog békeévekbe, s vessünk egy pillantást az 1867-ben megvalósult kiegyezés utáni korszakra, amelyet ugyan sokan s joggal utasították el, azt viszont, főleg így a mából nézve visszafelé, senki sem tagadhatja, hogy hatalmas fejlődést indított el nemcsak a már akkor is vízfejű Budapesten (Buda, Pest és Óbuda 1873-ban egyesül), de vidéken is, s Gömör Magyarország legfejlettebb régióihoz tartozott, még úgy is, hogy a makacs rimaszombati polgárok elutasították például a már Petőfi által is annyira istenített vasutat, amely így elkerülte Rimaszombatot. De nem a vasút volt az egyetlen, ami a batyiaknak nem kellett.
Így jelenhetett meg például 1937-ben Wallentinyi Samu szerkesztésében az Új magyar líra című antológia, amely az egyik legfontosabb költészeti válogatás lett az első Csehszlovák Köztársaság idejében. S ne feledkezzünk el a cserkészekről sem, akiknek az elsők között jött létre helyi szervezete Horváth Zoltánnak és Szigeti-Benedek Gyulának köszönhetően, (https://ma7.sk/irodalom/a-nagykorosi-rimaszombati-horvath-zoltan) s amely évtizedekre a helyi ifjúság egyik legfontosabb mozgatórúgója lett.
A cserkészet égisze alatt kezdte el későbbi pályáját Szombathy Viktor, Mátrai-Makovits Jenő, Győry Dezső vagy A. Tóth Sándor. S bizony a cserkészetnek különösen fontos szerepe jut majd Trianon után a magyarságtudat fenntartásában. A másik ilyen fontos szereplője a kornak az 1921-ben alapított s 1944-ig működő Gömör című, vasárnaponként megjelenő független politikai és társadalmi lap, amelynek 1938-ig a felelős szerkesztője, s egyszemélyes mindenese Márkus László volt. Nyugodtan leírhatjuk, igazi „egyfecske”, egyszemélyes intézmény volt Rimaszombatban.
Márkus Lászlókból nincs hiány a magyar művelődés-történetben, elég, ha csak a neves operarendezőre vagy az anyai ágon pozsonyi származású Kossuth-díjas zseniális színészre gondolunk, de ezen a néven kezdte volna színészi pályáját a tragikusan fiatalon elhunyt Zala Márk színész is. Nekik van wikipédia oldaluk, a Rimaszombatban élt és működött Márkus Lászlónak nincs, de legalább a Fónod Zoltán szerkesztette, s 1995-ben, majd 2004-ben kiadott A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona számontartja. Még ha hiányosan is, hisz ő sem tud Márkus tragikus meghurcoltatásáról, de születésének és halálának az évszámát sem tudja jól.
Igaz, ne csodálkozzunk, az újságírók – ha nem mutattak fel szépirodalmi érdemeket – mindig is a közmunkások felejthető sorába tartóztak, s kevés kivételtől eltekintve gyorsan feledte őket a kollektív emlékezet. Van-e, ki e nevet nem ismeri? – teszi fel magabiztosan a kérdést egyik korabeli méltatója, aki a 25 éves újságírói jubileuma alkalmából köszöntötte a Gömör hasábjain, s lám, elég volt két generáció, hogy neve teljes feledésbe merüljön.
1920/2l-ben a Gömöri Egyetértés főmunka társaként dolgozott. 17 évig volt a Gömör főszerkesztője, amely nemcsak semmitmondó, senkire sem veszélyes tudósításokat, recenziókat, amatőr versfaragványokat és hirdetéseket közölt, hanem folyamatosan véleményezte a politikai és társadalmi helyzetet, s Márkus gyakran vezércikkben fejtette ki véleményét az aktuális politikai helyzetről, s mivel az ellenzéki magyar pártok szócsövének számított, az ún. demokratikus csehszlovák hatóságok árgus szemekkel kísérték, s nem egyszer cenzúrázták, sőt volt olyan időszak is, amikor a csehszlovák kisebbségpolitika bírálatáért 1934-ben a pozsonyi Országos Hivatal (Krajinský úrad) hat hónapra felfüggesztette a lap kiadását. (A lap egyes számai az Országos Széchenyi Könyvtár jóvoltából elérhetőek a a https://epa.oszk.hu/html/vgi/kardexlap.phtml?aktev=1925&id=3900 linken is.
Márkus László aktívan részt vett a regionális politizálásban is, s a harmincas évek második felében a magyar Járási Közművelődési Testületek egyik főszervezője volt. A Csehszlovákiai Magyar Társadalmi és Kulturális Egyesületek Szövetségét 1928-ban szervezte meg az elnyűhetetlen Sziklay Ferenc, az ellenzéki magyar pártok kultúrreferátusának vezetője; de annak alapszabályait csak 1931-ben hagyta jóvá a prágai belügyminisztérium. A szövetség központja Rimaszombatban, majd Kassán volt, elnöke dr. Törköly József ügyvéd, parlamenti képviselő, főtitkára pedig Márkus László volt. Folyamatosan aktívan működött, szükség esetén összejött, és megvédte az ellenzéki pártok érdekeit. Az 1936-ban megszervezett antifasiszta Tavaszi Parlament első összejövetelén például az egyesületek zöme részt vett, de mivel a kommunisták lettek a hangadók, a szövetség az érdekkörébe tartozó nemzeti és keresztény egyesületeket visszatartotta a második összejövetelen való megjelenéstől; a tartósnak tervezett parlament így hamarosan megszűnt.
Nagyarányú publicisztikai tevékenysége mellett olykor verseket is írt, amelyek közül az Itt magyarnak lenni című szerzeménye Németh István László megzenésítésében a pozsonyi Bartók Béla Dalegylet indulója lett. 1945 után nemcsak Csehszlovákiában vált nem kívánatos személlyé több társával egyetemben (a Rábely családot is kitelepítették), Magyarországon is „háborús bűnöst” kreáltak belőle, letartóztatták és bántalmazták.
A Gömör 1936-tól a rimaszombati Járási Közművelődési Testület hivatalos közlönyeként működött, s Márkus távozása után a lap szerkesztését a nyomdatulajdobos Rábely Kátoly vette át (B. Kovács érdeme, hogy mind Törköly, mind Rábely Miklós emlékiratait kiadta a rendszerváltás után). A lap végül már az orosz bevonulás előnapjaiban, 1944 decemberében szűnt meg, s éveket kellett várni, míg a rimaszombatiak újra magyar laphoz jutottak.
Előbb az Építők/Budovateľ című kétnyelvű lap, majd 1968 forró augusztusa napjaiban a máig szinte folyamatosan működő, szintén kétnyelvű Gömöri Hírlap/Gemerské zvesti vette át a helyét, amely több, kisebb-nagyobb tulajdonosváltással, de máig működik. Immár 56 éve. Szerkesztői nevének többsége Márkus Lászlóéhoz hasonlóan szintén a feledésbe merült mára. Akadt köztük, aki ha nem is börtönben, de utcai koldusként végezte Németországban.
Amikor a Gömör című lapot megalapították 1921-ben, az a Masaryk tér 9. szám alatt működött. 23 évvel később ugyanaz az épület a Horthy Miklós tér alatt volt található. Nomen est omen, mondhatnánk, s tegyük hozzá, a Gömöri Hírlap mai szerkesztőssége a Svätopluk király utcában található. Fokozható még ez a közép-európai abszurd őrület?
