Marilyn Monroe szemével látni és szenvedni
Szeptember végén debütált a Netflixen a Marilyn Monroe életéről szóló Szöszi című film. A közel 3 órás produkció egy merész vállalás, pazar színészi alakításokkal, meghökkentő vizuális megoldásokkal és egy kihagyott ziccerrel.
Nem könnyű állást foglalni a Szöszi kapcsán, amely a nézőket és a kritikusokat is egyaránt megosztotta. A film premierjét a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon tartották, ahol Ana de Armas (Tőrbe ejtve, Mélyvíz, A szürke ember) könnyek közt fogadta a közönség tapsát, amit minden tekintetben kiérdemelt. A kubai származású színésznő túlzás nélkül lélegzetelállító alakítást nyújtott Marilyn Monroe szerepében. Nemcsak a buta szöszit láttuk a képernyőn, hanem egy vívódó, erősen traumatizált nőt, akit a környezete gyermekkora óta kihasznált, s aki mindvégig csak egy dologra vágyott: hogy találkozhasson édesapjával, aki még születése előtt hagyta el őt és mentálisan beteg anyját.
A film és Andrew Dominik rendező koncepciója mégis megfojtotta és nem hagyta kibontakozni az imént említett vonalat. A Szöszi vezérmotívuma az „áldozati bárány” szerepe, s Marilyn Monroe-t így vagy úgy, de szinte minden útjába kerülő férfi bántalmazza és kihasználja.
S bár a Szöszit fiktív elemeket is tartalmazó életrajzi filmként harangozták be, valójában egy fikciót látunk, életrajzi elemekkel tűzdelve.
Ez persze nem véletlen, mivel a Szöszi Joyce Carol Oates azonos című regényének adaptációja, amely kimondottan fiktív életrajzi portréként hivatkozik magára. A regény Marilyn Monroe életének újszerű bemutatására vállalkozik, a szexszimbólum szemszögén keresztül, a szenvedéseire helyezve a hangsúlyt. Andrew Dominik pedig nem pusztán követi ezt a fajta megközelítést, de behozza a képbe saját rendezői koncepcióját, amely a film narrációjára és vizuális világára is hatással van.
A Szöszi egy közel 3 órás, művészfilmes megoldásokkal dolgozó portréfilm, tele gyönyörű képekkel, parádés operatőri munkával, s persze lehengerlő színészi alakításokkal. Marilyn Monroe első, 16 évesen köttetett házassága nem szerepel a filmben, hiszen ekkor még a szőke szexszimbólum alteregó sem létezett.
A rendezői koncepciót a vizuális megoldások erősítik: minden Marilyn Monroe körül forog, még a kamera is. Az ő belső érzelmei, vágyai, vívódásai és szenvedései kerülnek középpontba, olykor egészen meglepő vizuális ábrázolással (például a szexjelenetek vagy az abortusz esetében). A film nagyrészt a 4:3-as, klasszikusnak mondható képarányt használja, amely szűkíti a néző „látómezejét”, elősegítve ezzel azt, hogy végig Monroe maradjon fókuszban. Az pedig kimondottan a film előnyére válik, hogy a készítők felidézték és újrakreálták a híresebb fényképeket és felvételeket is.
A Szösziben Marilyn Monroe két későbbi házassága is terítékre kerül. Joe DiMaggio egykori baseball játékos szerepében Bobby Cannavale-t láthatjuk, míg a híres drámaírót, Arthur Millert az Oscar-díjas Adrien Brody (A zongorista) alakítja.
Érdekes látni Norma Jeane belső vívódását is önmaga és alteregója közt. Az egyik jelenetben Charlie Chaplin Jr. úgy fogalmaz: őt születése óta meghatározta apja státusza és jelentősége. Ellenben Norma Jeane-nek lehetősége van kitalálnia saját magát, mivel ő nem ismeri az apját.
A film első felében még úgy viszonyul az alteregóhoz, mint egy szerephez, amit Hollywood mellett ő maga is tudatosan épít. S amikor már az ötvenes évek közepén járunk, láthatjuk, hogy a Norma Jeane és Marilyn Monroe közti vonal egyre inkább elmosódik, s egy furcsa, tudathasadásos állapot áll be a színésznőben.
Aki kedveli az életrajzi témájú, lassabb folyású filmeket, szeret elmerülni az atmoszférában, s nem utolsó sorban nyitott az újszerű látásmódokra, annak tetszeni fog a Szöszi, s a hosszú játékidő sem okoz majd gondot.
A Szöszi legnagyobb hibája nem az, hogy túlontúl vontatott és zavaros a narráció, hanem az, hogy nem egy életrajzi film. Egy fikció, amely Joyce Carol Oates író és Andrew Dominik rendező elképzelésein alapszik. A fiktív elemek súlya és hatása miatt ráadásul még hiteltelen is, mert befolyásolják és félrevezetik a nézőt (akik feltehetően nem fognak utánanézni minden egyes jelenet és történés hitelességének).
A film szerint például Marilyn Monroe első terhessége egy édeshármasból következik, amit Charlie Chaplin Jr.-al és Edward G. Robinson Jr.-al folytatott. A hármas viszony aztán úgy ér véget, hogy a színésznő rajta kapja őket az ágyban – noha semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy ők ketten homoszexuálisak lettek volna. Ahogyan arra sem, hogy ők hárman valaha is viszonyt folytattak volna.
Az i-re a pontot azonban John F. Kennedy elnök jelenete teszi fel, aki gyakorlatilag megerőszakolja Marilyn Monroe-t, orális szexre kényszerítve őt.
A Marilyn Monroe és Kennedy elnök közti viszonyt a mai napig legendák övezik. Ismert az ominózus „Boldog születésnapot, Elnök úr” című dal, amit a színésznő Kennedy 45. születésnapi partiján adott elő az elnöknek. Különféle források szerint rövid ideig kapcsolatban is álltak egymással, ám Kennedy elnök kockázatosnak tartotta a viszonyt, így még a róluk készült képeket is szinte mind egy szálig megsemmisítették.
Marilyn Monroe később az elnök testvérével, Bobby Kennedyvel is viszonyba keveredett – s ezért gondolják azt sokan a mai napig, hogy Monroe halálát nem altató-túladagolás okozta, hanem a Kennedy-fivérek ölették meg őt.
Nos, mindezek tükrében a Szösziben ábrázolt jelenet nagyon is távol áll a valóságtól, egy torz és durva képet mutatva a színésznő és az elnök közötti kapcsolatról. Azt, hogy a film alapjául szolgáló regényben Joyce Carol Oates Monroe halálát a Kennedy-fivéreknek tulajdonítja, inkább nem kommentálnám.
Annak ellenére, hogy a Szöszi célja bemutatni és Marilyn Monroe szemszögén át láttatni szenvedését és életének tragikus pillanatait, a film egyik kihagyott ziccere mindenképp az, hogy nem bontotta le a buta szöszi sztereotípiáját. S ezáltal tovább erősítette azt.
A Szösziben ábrázolt Marilyn Monroe kis túlzással a férfiak lábai előtt csúszik-mászik, miközben egyre csak traumák érik, tudva, hogy kihasználják őt. Ugyanakkor mindaz alapján, amit róla olvastam, állíthatom: Marilyn Monroe saját maga is tudatosan építette a buta szöszi sztereotípiát. Ennélfogva feltehetően nagyon is tisztában volt a férfiak, s Hollywood szándékaival.
Mindezt talán jobban szemlélteti Sarah Churchwell, Monroe egyik életrajzírója, aki egy interjúban így fogalmazott: „A legnagyobb tévhit, hogy buta volt. A második, hogy törékeny. A harmadik pedig, hogy nem tudott színészkedni. Messze volt attól, hogy buta legyen, bár nem kapott formális oktatást, és erre nagyon érzékeny volt. De valójában nagyon is okos volt – és nagyon kemény. Kellett is, hogy legyen mindkettő, hogy ha le akarta győzni az 50-es évek stúdiórendszerét.”
