Lukács László leejtett furulyája
2020-ban a magyar irodalmi élet egyik szenzációja Zoltán Gábornak a Kalligram Kiadónál kiadott Szép versek 1944 című abszurd antológiája volt. A szerző elképzeli, ha a háború vérzuhatagában már megjelent volna az 1964 óta évek óta napvilágot látó költészeti antológia, vajon milyen verseket tartalmazhatott volna. Függetlenül határoktól, ideológiai világnézettől s minden egyéb megkötéstől. A kötetben hét felvidéki költő kapott helyet, a később világhírűvé vált Márai Sándor, és országosan ismert Kassák Lajos, Győry Dezső és Mécs László mellett szerepelt volna még a költőként a világégés után elhallgató Komlós Aladár és Urr Ida, valamint egy szomolnokhutai, a bori munkatáborban 38 évesen elpusztult költő, Lukács László is.
Ha a világhálón keresgélünk, két Lukács László is szembejön velünk. Egyikük annak idején, többször is volt pénzügyminiszter, majd a tízes évek elején bő egy évig a miniszterelnöki posztot is ellátta, s azt Tisza István grófnak adta át. A másikuk neve valószínűleg jóval többet mond a mai olvasónak, hisz ma is él, ő a Tankcsapda együttes frontembere. De ki is volt Lukács László, akinek utolsó versét, a bori munkatáborban, a 38. születésnapján, 1944. március 31-én írt versét közli Zoltán Gábor. A vers így kezdődik:
Jó a holtnak a temetőben,
nem agnoszkálja senkisem,
bogár és pondró túrta földben
háborítatlanul pihen.
Márványajtaján nem kopogtat
se nyomozó, se porkoláb.
„Elköltözött” – olvassa címét
és nem is kutatja tovább.
Bor – igen, ez az a hírhedt szerbiai város, ahol Lukács László és Radnóti Miklós mellett sok ezer munkaszolgálatost dolgoztattak, akik nagy része nem élte túl az embertelen bánásmódot. Voltak közöttük zsidók és ún. aszociális elemek, baloldaliak, akiktől szabadulni akart az embertelen, fasiszta masinéria. Nemcsak Lukács írja itt utolsó verseit, később egy Abda melletti tömegsírban a zsebében talált füzet alapján azonosítják Radnóti holttestét is. A füzet a költő Borban írt verseit tartalmazta.
A múlt század első felében két, milliós életeket követelő világháború keresztezte minden élő útját, sok-sok millióan nem élték túl az esztelen öldöklést. Az 1947-ben kiadott Magyar mártír írók antológiája közel száz nevet tartalmaz, akiknek többsége még alkotóilag ki sem futhatta magát, s akik közül is számarányukhoz képest meglehetősen sok volt a baloldalinak elkönyvelt író, akiket nemcsak a Horhy-kormány éber cenzúrája óvott az olvasótól, de többségüket (a zsidó származásúak elsőbbséget éveztek) bebörtönzött, a háború éveiben pedig munkaszolgálatra küldött, ahonnan nagy részük sosem tért vissza. Pechjük nem ért véget haláluk után sem, amíg az új rendszer József Attila és Radnóti Miklós nevét és költészet piedesztálra helyezte (tegyük hozzá: teljes joggal), addig a többiek nevét nemes egyszerűséggel maga is feledésre ítélte. Sőt, még nagyobb hibát is elkövetett, olyan gondolatokat is belemagyarázott költészetükbe (lásd. Pándi Pál), amik ellen talán saját maguk tiltakoztak volna a legjobban. Ezzel meg is pecsételte a rendszerváltás utáni sorsukat is, amikor azzal a bizonyos fürdővízzel együtt az összes értéket kiöntötték. Emlékszem, a kilencvenes évek elején kórusban követelték József Attila és Radnóti Miklós kivetését a magyar irodalomból, s bár ez végül nem történt meg, mégis rájuk borult a feledés leple. S akkor még nem is említettük azokat, akik közvetlenül a hátuk mögött álltak (Vető Miklós, Zsigmond Ede, Forgács Antal, Fenyő László, Salamon Ernő), s akiknek – ja csak kizárólag irodalmi szempontokat néznénk – ugyancsak ott volna a helye a legjobbak között.
Lukács László a magyar irodalom egyik legészakibb alkotója. Szomolnokhután (Smolnícka Huta) született 1906 március 31-én, vagyis még az Osztrák-Magyar Monarchia éveiben, az ún. boldog békeidőkben. A Szomolnok partján, Gölnicbányától délnyugatra elterülő falunak akkor még több mint ezer lakosa volt, akik évszázadokon át foglalkoztak fémfeldolgozással. Rezet, ólmot, higanyt, ezüstöt dolgoztak fel, s bár lakóinak többsége német volt, azt jelentős részben lakták magyarok és szlovákok is.
Ezek a boldog békeévek akkoriban már végetérőben voltak, s mire a tehetséges kisfiú felcseperedett volna, kitört a nagy háború. A családot az édesanya tartja össze, aki fiát a zene, a költészet, a képzőművészet tájaira tereli, de alig tizennégy éves, amikor meghal, így a fiú magára marad.
Tanulmányait elhanyagolja, az érettségin megbukik, de rájön, számára csak a tanulás jelenti a további utat, s két hónappal később a javítóvizsgán már remekel. Molnár Béla személyében van egy akkoriban neves sebészorvos is a családban, így ő is az orvosira jelentkezik Bolognában. De remek nyelvérzéke és a művészetek iránti érzelmei gyorsan eltérítik eredeti szándékától, s egy évvel később már Párizsban találjuk, ahol a Sorbonne hallgatója lesz. A német mellett ekkor már kitűnően beszél angolul, franciául és olaszul, s a harmincas években megtanul spanyolul, oroszul, sőt Andersen kedvéért még dánul is, s nyelvi adottságait majd levelezőként és műfordítóként érvényesíti. Párizsban találkozik az Emberi Jogokat Védő Ligával, s igazából innentől datálhatjuk baloldali elkötelezettségét. Baráti köréhez tartozik József Attila, Radnóti Miklós, Ascher Oszkár, Komlós Aladár és Vas István.
Irodalmi pályája alig 18 évesen kezdődik, amikor első versei megjelennek budapesti lapokban. A Nyugat legendás szerkesztője, Osvát Ernő is felfedezi őt magának, de gyorsan rá kell jönnie, Magyarországon költészetből nem lehet megélni. Főleg egy családos embernek nem (ekkor márt megszületik kislánya, Borbála is), így polgári foglalkozás után kell néznie, s különböző külkereskedelmi vállalatok levelezője lesz, ahol üzleti ajánlatokat fordít, s azok külföldi levelezését bonyolítja. Ezekben az években költői vénája is elapad, legfeljebb hivatali blankettákra jegyez fel egy-egy sort.
Érdekes, ekkoriban írt egyik esszéjében Németh László a német fasizmust, az angol liberalizmust és az orosz kommunizmust veti össze, s ezt a végítéletet hozza: „a három kísérlet közül még mindig Oroszországé a legtöbb jövő”. 1941-ben Visszafojtott lélek címmel jelenik meg első s mint később kiderül, az egyetlen verseskötet az életében. Mintha a több éves költői lemaradást ekkor akarná pótolni, éjjel-nappal ír, de ekkor lesz a Népszava, a Magyar Nemzet és a Magyar Csillag munkatársa is, ahol versei és novellái mellett műfordításai (főleg Rilkét fordít) és könyvrecenziói jelennek meg. Ő ír elsőnek Kovai Lőrinc Vadvíz című regényéről, amelynek érdekessége, hogy ez az egyik legelső regény, amely a cigányok életét mutatja be.
A harmincas évek elején még sokakkal együtt ő is reménykedik, az emberiség tanult hibáiból, s nemet mond az újabb öldöklésre.
Elmegyünk-e még egyszer
Sápadtan és sietve,
Otthagyva munkát, tollat,
Asszonyt és meleg otthont?
Nem!
Fogunk-e még idegen testvér
Torkába döfni,
Ismeretlen testvér torkába
Éles, hideg szuronnyal?
Nem!
Dördül-e még ágyúlövés,
Kegyetlen srapnel,
Az égben gomolygó gázm
Ideget tépő kattogás?
Nem!
Lesz-e még egyszer háború?
Nem!
– írja reménykedve és magabiztosan 1930-ban, de nem egész tíz év múlva kitör egy még pusztítóbb világégés, amely majd őt is elpusztítja.
Versei látszólag az élet mindennapi, általános érzéseiről szólnak, sok verset ír a feleségéhez, a kislányához, Borbálához, ahogy Janus Pannoniushoz hasonlóan önérzetesen hirdeti a maga „költői felsőbbrendűségét”.
Adyt, e nehéz füstöt,
tüdőmből kiköhögtem.
Füst Milán gombócát
hátamból felpüföltem…
Attila ökörnyálát
szememből kitépdestem.
Vajda Jánost, mint szálkát,
szívemből kiemeltem…
Vedlettem harminc évig.
Vetkőztem száz ruhából.
Így lettem egyikük sem.
Így lettem Lukács László.
S valószínűleg igaza is volt. Egy nagyon izgalmas, eredeti lépekkel manipuláló költői oeuvre van kiépülőben, amelyet csak megerősítenek a fokozódó személyes megpróbáltatások. Izgalmas és emberpróbáló vállalkozás lenni egymás mellett olvasni Radnóti és Lukács Borban írt verseit.
Itt bizony csak tündér a feleségem!
Buborék arca s fátyol teste van…
Felébredek. Deszkapadlón és szalmán.
És kifosztva. És mégis boldogan.
Állítólag 1944 július végéig bírta a gyenge fizikumú, törékeny testű költő. Ekkor tűnik el valamelyik tömegsír mélyén. Évekkel később 1956-ban a lánya és Pándi Pál szerkesztésében Férfiak búcsúzása címmel jelenik meg egy válogatás a költészetéből, majd három évvel később egy még bővebb Leejtett furulya címmel. Pándi Pál próbálja élesztgetni (György István Halálraítéltek címmel regényt ír Radnótiról és róla), de kísérlete nem jár egyértelmű sikerrel, sőt rápakol egy furcsa, szinte lemoshatatlan kommunista mázt, amellyel a költőt még inkább süllyesztőbe küldi. Pedig nagy kár érte. Ha költészete tragikus halála miatt nem is teljesedhetett ki, legalább megmaradt életművét érdemes volna ismernünk. Mert ahogy önmaga jósolta utolsó bori versében:
Lebegek, mint a por a fényben,
villanok, el is tűnhetek,
a holnapom még sok-sok év, de
pár kurta óra is lehet.
