Kamenár Éva „mozgalmi halálugrásai”
Bár a járása már nem a régi, nyáron, mintegy megelőlegezve a születésnapi ajándékát, átsiklott az Adria felett. A ma 75 éves Kamenár Évától persze közel sem voltak idegenek az ilyen „halálugrások”, amelyek alaposan megviselték a már akkor is betokosodott Csemadok idegzetét. De tudjuk, mindig azok vitték előre a mozgalom ügyét, akik túl mertek nézni és lépni az árnyékukon. Ha ő nincs, akkor nincs Tompa Mihály Országos Verseny, ahogy ő volt az, aki bele mert nyúlni a Jókai Napok és a Duna Menti Tavasz ellaposodott szerkezetébe is. Ezek voltak az igazi halálugrások, de ha sokszor megtépázva is, mindegyiket túlélte. A mozgalom – amelyért a halálugrásokat vállalta –, már kevésbé volt ilyen szerencsés.
Egy kis gömöri faluból, Runyáról, Tompa Mihály hanvai szomszédságából indult. Zongoraművésznek készült, de a hatvanas években az akkor még a Jókai Napok keretén belül működő szavalóversenyek sztárja volt, művészkarrier helyett mégis kulturális háttérmunkás lett, aki a nyolcvanas évektől megkerülhetetlen alakjává vált a mozgalomnak. Azok közé tartozott, akiknek a neve keveset forgott ugyan közszájon s a médiában, de aki nélkül ez a mozgalom nem élte volna meg a mát. Arról már ő tehet a legkevésbé, hogy most végig kell néznie az általa évtizedekig istápolt közösségnek a nem is lassú haldoklását.
Kamenár Éva a nyolcvanas-kilencvenes években a Jókai Napok, s az akkor még nagyon is aktívan működő Szlovákiai Magyar Színjátszó Társaság motorjaként ténykedett, s mivel a rendszerváltás utáni években a vers- és prózamondó mozgalom felfutóban volt, az ő javaslatára született meg a döntés, hogy az addig Komáromban és Dunaszerdahelyen megrendezett vers- és prózamondó versenyt egyesítsék, mégpedig egy új helyszínen. S hol máshol, mint Gömörben, Tompa Mihály szülővárosában, vagyis Rimaszombatban.
De Kamenár Éva és Bárdos Gábor nem tágított, s mivel a színjátszó társaság elnöke, Hizsnyan Géza is rimaszombati volt, 1992-ben a pár évvel azelőtt átadott rimaszombati művelődési központban elindult a Kárpát-medence máig legnagyobb seregszemléje, amely idővel újabb kategóriákkal (megzenésített versek, lírai színpadok) is kibővült.
S ötletei bőven voltak, hisz napi kapcsolatot ápolt nemcsak a magyarországi, de a szlovák mozgalmakkal is, később nem egyszer találkoztunk Alsókubínban, innen jött például az ötlet, hogy érdemes volna felújítani az ott nagy sikerrel futó lírai színpadokat (tévedés ne essék, ez nem azonos az egykor oly szavalómozgalmakkal). A VII. kategória egy ideig sikeresen ellenállt minden megszüntetési kísérletnek, de mint tudjuk, az idén már csak egy csoport jelentkezett, de az sem jutott el Rimaszombatig.
Amikor utolsó rimaszombati működését is kényszerűen befejezte, Huszár László csábította el a Duna Menti Tavaszra, amelynek évekig volt a lelkes szakmai főszervezője, s Huszárral együtt járták az országot. S nemcsak a válogatások idején, hisz ők még tudták, a mozgalmat folyamatosan éltetni kell, s a következő évfolyam megszervezése a díjkiosztó gála másnapján kezdődik. . Tették ezt úgy is, hogy se a Pódium Színházi Társaság, se a tiszavirág életű Szlovákiai Magyar Vers- és Prózamondók Egyesülete nem működött már, s a szakmaiság mint olyan, megszűnt létezni.
Nem rajta múlt, hiába érveltünk ugyanis vele együtt azzal, hogy a színkör tagjainak jelentős része felvidéki, a társaság akkori vezetőit nem hatottuk meg. Annyit viszont sikerült elérnie, hogy a zsűri legalább videófelvételről megnézte A mandátum című előadásunkat, s emlékszem, annak elnöke, Nánay István bzdapesti színikritikus határozottan biztatott bennünket a folytatásra. Az azt követő években már gyakori résztvevői voltunk a rendezvénynek, s 1997-es, A nék bosszúja című előadásink komoly szakmai- és közönségsikert aratott. Igaz, könnyű dolgunk volt, Körömi Gábor rendezésében a vajdasági Dudás István és Farkas Csongor mellett olyan felvidéki színészcsemeték játszottak, mint Dráfi Anikó és Holocsy Kati.
Utoljára júniusban beszélgettünk a Tompa Mihály Országos Verseny idején, kedvünk korántsem volt felhőtlen, de ő másnap indult az Adriára ugrani. Jövőre ez a beszélgetés is elmarad. De most jut csak eszembe, ez a kis írás születésnapi köszöntőnek indult, s nem mozgalmi nekrológnak. Kedves Éva, mindannyiunk nevében köszönjük a sok-sok „halálugrást”, s kívánunk nagyon boldog születésnapokat az elkövetkező évekre is!
