Játszd újra, Kálmán György!
S most itt mindjárt a címnél bocsánatot kell kérnem tőle, ugyanis még a legjobb barátaival is magázódott. Ő volt a legelegánsabb, legérzékenyebb és legszemérmesebb magyar színész. Aki végleges lelépésül nem az öngyilkosságot választotta, mint Latinovits Zoltán, hanem bezárkózott várbeli lakásába. Bár szinte a haláláig színpadon volt, utolsó éveiben már szinte csak árnyéka volt önmagának. „Én nem szeretnék nekrológ lenni, nem vágyódom halhatatlanságra, sem arra, hogy legendát fonjanak körém” – nyilatkozta egyik utolsó interjújában. A 100 éve született Kálmán György hiába szerette volna, a halhatatlanságot nem kerülhette el.
Nagyon messziről érkezett a színházhoz, bár nem mezítláb, mint Soós Imre és Szirtes Ádám, mégis azzal a generációval, s ha nincs az ún. felszabadulás, nincs a baloldali hatalomátvétel, akkor valószínűleg sose derült volna ki, mi is rejlik a kesztyűsinasban, akinek a gyerek- és kamaszkora a Ráday utcában és a Bakáts téren zajlott, ahonnan csak néhanapján jutott el édesanyjával az operettbe vagy a Vígszínházba, esetleg egy zeneakadémiai koncertre. Apja körkötőgép üzletével nagyon szerény körülményeket tudott biztosítani a négytagú családnak, ráadásul zsidó család lévén, a tizenéves kamasz sem kerülte el a munkaszolgálatot, a bori bányában fejtette a követ, de ő Radnótival ellentétben túlélte. De mire hazatért, már csak apját találta életben, anyja valamelyik koncentrációs táborban végezte be az életét.
Nos, mindez 1957 táján jön el, amikor a Nemzeti Színház is gyakorlatilag két részre esik szét, a Major ill. a Marton-szárnyra, ez utóbbi az ötvenes évek első felének sematikus és egy tömbből faragott színdarabjai után felfedezi magának a kortárs magyar és nyugati polgári irodalmat, így első lépésül a francia Félicien Marceau A tojás című, Hubay Miklós által magyarra fordított vizezett egzisztencialista bulvárdarabját, ahogy évtizedekkel később Molnár Gál Péter jellemzi a darabot, Mégis ez hozza meg Kálmán György számára az ismertséget színházi vonalon. A folytatás is Marton Endre bűvkörében telik el, ráadásul egyre jobb és fontosabb darabok főszerepeiben. Elég, ha csak Arthur Miller Az ügynök halála című drámáját említjük, Tímár József utolsó bemutatóját, amelyben az idősebb fiú, Biff szerepét játssza Kállai Ferenc és Somogyi Erzsi mellett. S ekkoriban kapja első filmes főszerepét is (de nem az egyetlent, ahogy egyes lapok tévesen írják), s 1959 március 5-én egy egész ország megjegyzi a nevét.
S itt érdemes egy kis kitérőt tenni, mert mindketten nagyon fontos szerepet töltöttek be Kálmán György életében, aki a Nemzetiben többnyire Martonnal, míg a filmen Hintsch Györggyel dolgozott együtt. Cáfoljuk meg gyorsan azt a közkeletű állítást, hogy csak egy filmben játszott főszerepet, mert ez egész egyszerűen nem igaz. A Felfelé a lejtőn után többnyire kisebb szerepek jutottak számára egy ideig, dolgozhatott például a Magyarországon forgatott Zola-filmben, a Germinalban, de a Merényletben, s az Esős vasárnapban, de az újabb főszerepet már Hintsch Györgynek köszönheti, aki egy ideig az 1956-os népfelkelés után szintén tiltólistán volt, de 1964-ben nagy lehetőséghez jut, megfilmesítheti Jókai Mór Rab Ráby című regényét, amely a pozsonyi, számtalan kálváriát megjárt Ráby Mátyás tragikus története, amely egyike az akkoriban készülő „szembesítős” filmekkel (lásd. Hideg napok, Húsz óra, Tízezer nap), s ez még akkor is igaz, ha Jókai története már megírása idején történelmi regénynek számított.
Ráby szerepét Hintsch Kálmán Györgyre bízza, aki hiperérzékeny figurát teremt a filmvásznon, aki gyakorlatilag alig játszik valamit, sokkal inkább önmagát adja a szerepben. Egyik kritikusa szerint Kálmán Györgyöt hatalmas belső feszültség jellemzi, az idegrendszerével létezik a színpadon, magyar színpadon talán csak Latinovits Zoltán hasonlítható hozzá.
Játszanak is együtt, előbb a szintén Hintsch által jegyzett Iszonyban, majd a hatvanas évek egyik sikermozijában, a Sellő a pecsétgyűrűn című Berkesi-kémregény filmváltozatában. Amíg Várkonyi Zoltán ekkoriban gyártja le sokmilliós nézettségű Jókai- és Gárdonyi-filmjeit, addig Mihályfi Imre szinte kortárs történetet visz filmvászonra, amely 1967-ben a Kárpáthy Zoltán és az Egri csillagok között hoz milliós nézettséget. Nem csoda, az izgalmas történetben a kor legjobb színészei parádéznak, Pécsi Sándor, Gobbi Hilda, Latinovits Zoltán antifasiszta hőse mellett Schlicken német fasiszta tiszt szerepében Kálmán György remekel, de természetesen nem hiányozhat a filmből Várkonyi Zoltán sem, aki egyébként foglalkoztatja őt A kőszívű ember fiaiban is, ahol negyvenévesen rábízza a bécsi lázadó diákvezér szerepét. S még egy Várkonyi-kötődés: Hajdufy Miklós Tizennégy vértanú című filmjében Várkonyi után ő is eljátssza Haynau szerepét.
– mondta róla halála után kevés nemzetis barátjainak egyike, Sinkovits Imre.
S ahogy említettük, a Nemzetiben Marton Endre színészének számított, aki Major Tamás harcos elkötelezettségével ellentétben a csendes, lírai pillanatok embere volt, s ehhez olyan társakra talált, mint Kállai Ferenc, Váradi Hédi és Kálmán György. S Arthur Miller mellett kortárs nyugati írók egész sorát csempészte be a Nemzeti repertoárjába. Ezek közé tartozott a magyar származású Peter Weiss vagy az angol Peter Luke. Miller Az ügynök halálával mutatkozott be Magyarországon, ezt követte a Bűnbeesés után, majd A salemi boszorkányok is.
Korszakok mennek és jönnek, 1978-ban véget ért Marton Endre korszaka, s ekkor érkezik vidékről a színház élére a Zsámbéki-Székely csapat, akik hozzák magukkal a saját embereiket, s nem igazán érinti meg őket a régi nagy bölények érzékenysége. Van, aki betagozódik az új csapatba, s amikor azok alig ötéves regnálás után megkapják a Katona József Színházat, velük együtt elmennek színházalapítónak (Major Tamás, Gobbi Hilda), míg Kálmán György sértődötten visszavonul. Persze, nem tart ez a haragszomrád örökké, 1981-ben már a Radnóti Színpad deszkáin találkozhatnak vele a rajongói, majd amikor elmegy az 1978-as csapat a Katonába, pár szerep erejéig visszatér a Nemzetibe is, a Várszínházba, ahol Sárospataky István Szemfényvesztők című négyszemélyesében játszik Kohut Magda, Lukács Margit és Kállai Ferenc társaságában, Garas Dezső rendezésében.
Garas 1986 nyarán elcsalja a Margitszigetre is, ahol a Csárdáskirálynő rendhagyó bemutatójára készül egy rendhagyó szereposztásban. Törőcsik Mari Cecíliája mellett ő a nagyherceg, de játszik az előadásban Bessenyei Ferenc, Haumann Péter, Kállay Bori, Hirtling István és Pápai Erika is.
A Radnótiban előbb Sam Sheppard Valódi Vadnyugat című darabjában lép színpadra Bálint András, Gordon Zsuzsa s az akkor pályakezdő, Eperjes Károly társaságában, az előadást rendezőként Verebes István jegyzi, s mindketten azon kevesek közé tartoznak, akiket beenged a magánéletébe is. Rajtuk kívül csak pár embernek nyílik meg a várbeli lakásának az ajtaja, legtöbb szabadidejét a Nemzeti legendás főügyelőjével, a legendás FIFA-játékvezetővel, Zsolt Istvánnal tölti, de utolsó éveiben egy ideig házasságban él Káldi Nórával is. Utolsó bemutatója is a Radnótihoz és Verebes Istvánhoz köti, Molnár Ferenc Úri divat című darabjában az öreg grófot alakítja. Mivel ekkoriban szabadúszó lévén sokkal több szabadidővel rendelkezett, sokat járt színházi próbákra, amelyeken elsősorban a fiatalokért lelkesedett, de nagyon szerette a rádiót és a szinkront is.
– volt színészi hitvallása. Azt hiszem, 1989 februárjában a XX. század egyik legnagyobb színészi egyénisége távozott közülünk alig hatvannégy évesen, de filmjei és egyéb felvételei jóvoltából örökre itt hagyta lábnyomát és felejthetetlen hangját a halhatatlanok között.
