Janics Kálmán (1912-2003) születésnapjára - II. rész

Mivel 1977-ben a Hontalanság évei című könyvem kéziratában röviden megemlékeztem a tömeggyilkosságról, a dráma története körülöttem folytatódott. Megkezdődött a zaklatásnak éppen nem nevezhető állandó fenyegetés, kétszer menesztettek állásomból teljesen törvénytelenül.

Emlékezés

2020. december 29., 20:06

Janics Kálmán (1912-2003) születésnapjára - I. rész

Janics Kálmán orvos, történész, a felvidéki magyarság meghurcoltatásának első tényfeltáró írója 108 éve született.

Amikor a kézirat nyugatra került, az Új Szó, Szlovákia Kommunista Pártjának magyar nyelvű szócsöve 1979. január 24-én keményen megtámadott. „A „Charta 77″ szocialistaellenes pamflet egyik védelmezője, az ellenséges rágalmazó koholmányok állandó szállítója lett bizonyos Janics Kálmán, orvos, akinek emberi testeket kellene gyógyítania. De idős korára nem gyógyításra, hanem az emberek lelkének felsebzésére, a nacionalizmus mérgének és a szocializmus elleni gyűlöletnek terjesztésére vállalkozott” − vádol „bizonyos” Szathmáry Ádám (alighanem álnéven) a „Kit szolgál ez?” című cikk felbérelt szerzője, akivel nem óhajtok vitába szállni, hisz primitív dogmatikus blöffölése kiválóan jellemzi a Gustáv Husák-féle „normalizáló” korszakot.

Íme: „Az ellenforradalmi erőknek a válság időszakában tanúsított magatartásától buzdítva, 1968 óta hadat visel a szocializmus ellen.(…) Abszurd »tanulmányaiban« ez a demagóg eltorzítja Csehszlovákia Kommunista Pártja dél-szlovákiai nemzetiségi politikájának lényegét és eredményeit.(…) Janics Kálmán nacionalizmusa, irredentizmusa és antikommunizmusa tetőzik A csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség című pamfletjében, amely az Új Látóhatár című magyar emigráns folyóiratban jelent meg.”(…) (Ezek az állítások nagyon hasonlítanak az Aktuality portálján a ligetfalui vérengzéssel kapcsolatban megjelent abszurd „történészi“ megállapításokra, vádaskodásra. Mintha 1969 óta Szlovákiában semmi sem változott volna! DG megjegyzése.)

A cikk summázata is magáért beszél: „A magyar nemzetiség egész tényleges fejlődése 1948-1949-től sorra megdönti Janics állításait. (…) Dél-Szlovákia gazdasági, szociális, politikai, kulturális és szellemi átalakulása örök időkre felszámolta az osztály- és a nemzetiségi ellentétek kiváltóit, a volt uralkodó osztályokat, amelyek antagonizmust plántáltak a szlovák és a magyar dolgozók kapcsolataiba. A magyar nemzetiség szociális összetétele szorosan megközelítette két nemzetünk szociális összetételét. Megváltozott az emberek gondolkodásmódja és tudata, kapcsolataik és érdekeik. A magyar nemzetiség ma szocialista nemzetiség…”

Csak 1980-ban ismertem fel, hogy nem csak a szlovák hatalmasságok szemében vagyok veszedelmes szálka, hanem Andropov úr gépezete vetette ki rám a hálóját − bizonyíthatóan − a ligetfalui tömeggyilkosság ügye miatt. 1980-ban raktárosként dolgoztam, ekkor, 1980. április 13-án meglátogatott a munkahelyemen E. úr, a rendőrség kapitánya, és szigorúan négyszemközt a következőket mondta: „Mindazt, ami Ön ellen történik, nem mi csináljuk!” − És az Új Szó cikke? − kérdeztem én. A válasz ez volt: A belügyminiszter nem tudta megakadályozni.

Nem szabad feledni, hogy ez a tömeggyilkosság a szlovák nemzet becsületének ügye is, tehát szükséges, hogy a hivatalos történetírás mondja ki az igazságot, tekintet nélkül arra, hogy megnyeri-e az igazmondás a belföldi és külföldi érdekek tetszését vagy sem!

Ezzel az egy figyelmeztető mondattal fejeződik be Janics Kálmánnak az 1988-ban kelt Kis Katyn a Duna partján című írása. Viszont a leventék pozsonyligetfalui legyilkolása utáni kutatása ezzel nem fejeződött be. Új lendületet vett 1989. november 17-ke, a bársonyos forradalom után. Erre utal könyvének A hontalanság évei pozsonyi kiadása (Madách könyvkiadó, 1992) magyar nyelven, majd 1994-ben Protičné Bereczk Mária fordításában a szlovák nyelvű kiadása (Roky bez domoviny) a budapesti Püski kiadó gondozásában, amelyhez Miroslav Kusý írt érdekes, a szlovákság részéről önkritikus bevezetőt. Lényege a kölcsönös megértés és a tolarencia, még akkor is, ha „más a farkas és más a nyúl véleménye a vadászatról vagy a pásztor és a bárány szemlélete a birkanyírásról. Legyen mellékes ki a bacsa és ki a bárány.“ Érthetőbben kimondva, mellékes, hogy magyar-e vagy a szlovák, a tömeggyilkosság népirtás és a tett bűn marad! Janics könyve szlovák nyelvű kiadására azután került sor, hogy Prágában találkozott a volt pozsonyi demokratapárti képviselővel, Géci úrral, aki 1947 decemberében a 90 levente kivégzésének ügyét felvállalta és az eltusolás gyanúját kimondta. Erről a találkozásról a szenci Agárdy Gábor, Janics Kálmán képviselői asszisztense, a találkozó előkészítője tudna bővebben beszélni. Én a megbeszélésük tartalmáról képviselő társaitól tudok, és ebből az értesülésből a megjegyzésekben már néhány pontosítást és konkrétumot elmondtam. (Eduard Kosmel 2012-től többször módosított életrajza szlovák nyelven itt olvasható - DG megjegyzése.)

Janics Kálmán személye ellen 1969-től kezdődött, majd 1977-től életveszélyes fenyegetéssé fajult támadássorozathoz van még észrevételem. Annak ismeretében, hogy Janics tudott kutatótársa, a Nyitrai Pedagógia Fakultás magyar katedrája vezetőjének (OJ) 1972-ben történt gyanús haláláról (a Nyitrai kórházban fekélyműtét után megfertőzték, a friss sebbe jutott a halálos Clostridium tetani nevű anaerob baktérium, ami ellen gyermekkorában nem kapott védőoltást), számára a telefonos fenyegetések nem voltak alaptalan éjjeli csínytevések.  „Nem Andropov (a szovjet titkosszolgálat) emberei voltak azok, akik zaklatták Kálmán bácsit, hanem Eduard Kosmel, volt ligetfalui táborparancsnok, az egyik legnagyobb szlovákiai tömeg- és sorozatgyilkos megbízásából, a volt OBS – Obranné spravodajstvo – a Hírszerző Védelmialakulat emberei, amelynek a ligetfalui haláltábor volt vezetője, a Szovjetunióban tartózkodó Edvard Kosmel is tagja volt. Eduard Kosmel ( * 16.11.1922 Vavrečka, † 08.06.1985 Nitra, generálmajor) vezérőrnagyi rangban akkor Moszkvában (1969-72 között) a Varsói Szerződés csúcsvezetésében képviselte Csehszlovákiát. Janics üldöztetése hazatérte után is folytatódott, egészen Eduard Kosmel 1985-ben bekövetkezett haláláig.“(DG megjegyzése)

Fülszöveg, Janics Kálmán A hontalanság évei 1992-es kiadásának hátoldalán Varga Erzsébetnek, a Madách könyvkiadó szerkesztőjének kiemelése Illyés Gyula előszavából:

„Janics Kálmán könyvének egyik nagy érdeme, hogy adatokat sorakoztat s következtetéseit mindig a logika rendjére építi. Ezért számíthat arra, hogy olvasóiban helyes érzelmeket kelt, függetlenül attól, hogy előzően milyen csoporthoz húztak. Az igazság megláttatásán mindnyájunk érdekében fáradozik. Első és utolsó szava a megbékülés; az összetartozásnak az a megteremtése, amelynek hamari eljöttétől az egész emberiség holnapja függ. (...) Ez a könyv úgynevezett világnyelveken is megjelenik. Szándéka ellenére vet sugarat arra a történelmi menetre is, hogy jövőjét tekintve az egész világ hovatovább egy res publica: egy közügy. Azaz megismételve: hogy amiként a béke oszthatatlanul egy, akként egy és oszthatatlan annak alapzata. És hogy az igazmondásnak csak egy ellenfrontja van: a hamisság. (...) Óriási munka tetőzése Janics Kálmán műve. S ugyanakkor saját szellemi életünkben útirányító vállalkozás. Hogy a magyar anyanyelvűség minden területéről hasonló helyzetfölmérést kapjon a világ lelkiismerete.” (Illyés Gyula)

***

Janics Kálmán 1912. december 29-én született Vágkirályfán, ugyanitt halt meg 2003. augusztus 20-án. 1931-ben a pozsonyi magyar gimnáziumban érettségizett, majd 1937-ben orvosi diplomát szerzett a pozsonyi egyetemen. Számtalan felvidéki városban, községben (Trencsén, Komárom, Nádszeg, Jolsva, Rozsnyó) dolgozott, mint kórházi vagy magánorvos. 1978-ban A hontalanság évei című könyvének svájci megjelenése után kitiltották a Rozsnyói járásból, ezért visszaköltözött szülőfalujába, Vágkirályfára. 1989-ig a vágsellyei Duslo, illetve a Hydrostav vállalat üzemi orvosaként tevékenykedett. A műve megjelenése után a Szlovák Titkosszolgálat célkeresztjébe került, és minden közéleti tevékenységét megfigyelték.

1989 után aktív közéleti szerepet vállalt és egyik alapítója, illetve tiszteletbeli elnöke lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. 1990-92 között parlamenti képviselő volt.

1936 óta publikált, cikkei azonban 1945-68 között politikai okok miatt Csehszlovákiában nem jelenhettek meg. 1945 őszén, ill. 1950 nyarán vizsgálati fogságba is került. A dubčeki érában, 1968-70 között a csehszlovákiai magyar sajtóban számos tényfeltáró írása jelent meg a felvidéki magyarság 1945 utáni meghurcoltatásairól és a magyar közösség jogi helyzetéről. Munkássága elismeréseképpen szülőfalujában mellszobrot állítottak emlékére. Az 1989-es rendszerváltáskor aktív közéleti szerepet vállalt, egyik alapítója és tiszteletbeli elnöke lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. 1990–1992 között parlamenti képviselő volt.