Hoffmann Dezső – egy világsztár, akiről könnyedén lemondtunk
Bár mára már népszerűségük némiképp megkopott, a popkultúra első világsztárjai voltak. De azért, ha leírjuk a négy nevet – John Lennon, Paul McCartnery, George Harrison, Ringo Starr –, valószínűleg ma is mindenki kórusban vágja rá, ők a Beatles, a ma Szoboszlai Dominikot is foglalkoztató focicsapat mellett Liverpool másik büszkesége. De azt kevesen tudják – főleg a tájainkon –, hogy a világsiker megalapozásának elengedhetetlen részese volt ún. udvari fotósuk, Hoffmann Dezső, aki még az Osztrák-Magyar Monarchia idején Selmecbányán született magyar zsidó családban, s aki mindig s mindenhol magyarnak vallotta magát. De amíg a szlovákok máig két kézzel kapnak utána, nekünk (ő sem) kellett.
„– Mr. Hoffmann! We are Hungarian reporters and we would like to make an interview with you!
Az öregúr ránk nézett, majd elmosolyodott: – Nagyon örvendek, de ha óhajtják, beszélhetünk magyarul. A Dezo Hoffmann név ugyanis a felvidéki Hoffmann Dezsőt takarja” – ez a párbeszéd Szántó Péter újságíró és Hoffmann Dezső között hangzott el, amikor Szántó interjút kért a világhírű művésztől.
De a híres szlovák fotótörténész, Marián Pauer – aki monográfiát írt róla – is elismeri, hogy Hoffmann Dezső magyar anyanyelvű családban született 1912-ben Selmecbányát, majd prágai kitérővel jutott el a világhírig.
Nem ő volt az egyetlen a fotográfusok között, sőt, a világhírnévre szert tett fotósok jelentős része származott el magyar nyelvterületről, említsük csak meg Ata Kandót, Robert Capát, a szepsi gyökerekkel rendelkező Juan Gyenest (https://ma7.sk/kultura/szepsibol-indult-a-gyenes-csalad), André Kertészt, Martin Munkácsit és még sokáig folytathatnánk a sort azokkal, akiknek a neve ma is jól cseng a nagyvilágban. De amíg a világban nagy becsben tartották őket, Magyarországon maga a műfaj se kapott kellő figyelmet, míg ma már ott tartunk, hogy okostelefonokkal ezerszámra készülnek a silányabbnál silányabb fotók, amelyeket digitális technikákkal tovább is lehet rontani.
Idézzük ide Friedmann Endre, vagyis a Robert Capa néven világhírűvé vált fotográfus szállóigévé vált mondatát, aki szerint „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Nagy szerelme, Gerda Taro 26 éves, amikor elesik a spanyol polgárháborúban, míg ő is csak 40 éves, amikor 1954-ben Indokínában taposóaknára lépve veszíti el az életét. Rájuk abszolút érvényes lett az ars poeticájuk: túl közel voltak, képeik viszont világhírre tettek szert, s egy kor ma már nélkülözhetetlen lenyomatai. De voltak, akik nem merészkedtek ilyen helyekre, de a stábfotósoknak, műtermi fotósoknak, a szociofotósoknak legalább akkora jelentőségük volt a kor feltérképezésében és megörökítésében.
Ha ezek a képek nem készültek volna el, ma sokkal kevésbé értenénk az adott kort, hisz hiába írta le több tíz oldalon pl. Jókai Mór az aktuális divatot vagy városképet, mai virtuális, szinte kizárólag képekre asszociáló világunkban sokra nem megyünk velük. Egyrészt már senki se olvassa el ezeket, másrészt a mai (még) olvasó nagyon nehezen tudja maga elé „vetíteni” az írók által hosszas leírásokban megelevenített világot. S ahogy már említettük, akkoriban egy-egy kép elkészítése még életre szóló élményt jelentett, hisz sokan egy-egy családi képre is hosszasan gyűjtögettek, s igazi ünnepnek számított, amikor egy-egy kép elkészült. A szociofotóknak elsősorban a történészek örültek, a valódi mélységet elrejteni kívánó hatalom jóval kevésbé. Nálunk különös jelentőséggel bírt a húszas évek végén a Sarló mozgalom helyzetfeltáró gyűjtőútja, ahol a betiltott szociográfiai beszámolók (Fábry Zoltán) mellett már megjelenik a képi valóság is (https://ma7.sk/muveszet/a-sarlo-noi-szociofotosai).
E hosszasnak tűnő fotótörténeti bevezető után idézzük fel mai portréalanyunk, Hoffmann Dezső (Dežo Hoffmann, Dezo Hoffmann, Dezider Hoffmann) életútját, aki két évvel a nagy háború kitörése előtt, ama bizonyos boldog békeévek utolsó napjaiban született Selmecbányán. Apját gyerekkorában elveszítette, így édesanyja Zsolnára költözött rokonokhoz. Itt fejezte be az alapiskolai tanulmányait, de a középiskolát kénytelen megszakítani, mert az időközben nagykorúvá nyilvánított fiatalembert behívták Pösténybe katonai szolgálatra a csehszlovák hadseregbe. Még mindig csak 18 éves, amikor Zsolnán folytathatja a tipográfiai tanulmányait. De így sem fejezi be az iskolát, egy évre rá már Prágában találjuk, ahol eleinte újságírónak készül, de hogy valamiből meg is éljen, jegyszedőként dolgozik egy színházban. Itt ismerkedik meg Otto Heller operatőrrel, aki az AB Studio készülő filmjén, az Extázison dolgozik.
Jönnek a háborús évek, s a hírügynökségek keresik a hírnév és jó pénzkereset érdekében a veszélyt is felvállaló fiatalokat, így Hoffmann Dezső is elszegődik a világhírű 20th Century Fox párizsi leányvállalatához, s elsőként Etiópiába megy Mussolini afrikai invázióját megörökíteni. Két évvel később már Spanyolországban találjuk, ahol előbb Barcelonában a népi diákolimpiát fotózza, amely egyfajta tiltakozás is a Berlinben megrendezendő nyári olimpia fasiszta propagandajellege miatt, s ha már ott van, nem kerülheti ki a közben kirobbant spanyol polgárháborút sem.
Abba a bizonyos nemzetközi brigádba, s ezen belül a magyar Rákosi-zászlóaljba állt be harcolni, később a sajtóegységhez került, ahol Robert Capával, Gerda Taroval és Ernest Hemingwayjel dolgozik együtt.
A férfiak túlélik, Taro és „alig pár hetes” spanyol felesége nem. A háborús időszaknak ezzel még nincs vége, sőt most kezdődik csak igazán. Miután a spanyol polgárháború elbukott, a dél-franciaországi Saint Cyprienbe internálták. Innen Londoba szökik, ahol belép az Eduard Beneš vezette emigráns csehszlovák kormány hadseregébe, majd tagja lesz a Királyi Légierőnek. Haditudósítóként megjárta Burma, India és Észak-Afrika hadszíntereit, de a normandiai partraszállásnál súlyosan megsebesül. Így számára akkor és ott véget ér a második világháború. Háborús felvételei ma a londoni Imperial War Museum féltve őrzött kincsei.
A háború után viszonylag nyugalmasabb évek következnek, Leicesterben saját filmtársaságot alapít de akkoriban még nem szakad el gyökeresen a politikától. Tito kérésére például dokumentumfilmet készít Jugoszláviáról, de a vállalkozása így is csődbe megy, így azt felszámolva Leicesterből Londonba költözik, ahol különböző lapoknak dolgozik.
Képeit látva 1955-ben Isadora Greenm a Record Mirror zenei hetilap szerkesztője hívja munkatársának, s akkor nem is sejti, hogy ez a hívás teljesen új irányt szab a pályájának. Újszerű fotótechnikájával hamar felhívta magára a figyelmet: mellőzte a fényképezőgép-állvány és a villanófény használatát, külső helyszíneken a mesterséges megvilágítást is, szembeszállva az akkor divatos technológia-központú szemlélettel.
Az újítás nem várt sikert arat, egyre több világlap keresi meg, így nemsokára már állandó munkatársa lesz a Daily Mirror, a Billboard vagy a News Chronicle lapoknak, s újonnan megnyitott londoni műterme előtt, a Wardaur Streeten világsztárok, Charlie Chaplin, Marilyn Monroe, Louis Armstrong, Marlene Dietrich vagy Frank Sinatra adják egymásnak a kilincset. Rajtuk kívül az angol popzene akkoriban még kezdőnek számító képviselői is szívesen készíttették plakátképeiket Hoffmannal, így pl. Cliff Richard, Adam Faith, Dusty Springfield, ahogy a Shadows együttes is.
1962 tavaszán kerül kapcsolatba az akkor még alig ismert Beatles együttessel, a kedvükért leutazik Liverpoolba, s létrejön egy igazi szerelem első látásra.
Az együttműködés alig három év után váratlanul megszakad, John Lennon azzal vádolja meg Hoffmannt, hogy az együttes egyre nagyobb ismertségét saját meggazdagodására használ fel. „Azért, hogy a Beatles hivatalos fényképésze vagyok, soha egy fillért nem kaptam a Beatlestől. Ha csináltam egy képet, és ha megjelent, az újság kifizette, ez minden! Persze ismertebb, népszerűbb lettem a Beatles fotósaként, és ez hozott más megrendelést is, de minden pennyért én dolgoztam meg, nem John Lennon! [...] Szóval, haraggal váltunk el, de később persze kibékültünk” – nyilatkozta Szántó Péternek. Hoffmann természetesen nem maradt munka nélkül, műtermének később is olyan világsztár-látogatói voltak, mint Eric Clapton, David Bowie, Rod Stewart, Jimi Hendrix vagy a Rolling Stones zenekar.
A nyolcvanas években már sokat betegeskedett, ekkoriban inkább már csak az életműve feldolgozásával foglalkozott leginkább. 1982-ben a londoni Omnibus Press kérésére összeállított egy albumot a Beatles-felvételeiből (With the Beatles – The historic photographs of Dezo Hoffmann).
Ez közvetlenül a rendszerváltozás után 1992-ben Szervánszky Attila fordításában magyarul is megjelent. Hoffmann Beatles-képei a zenekar egykori vállalatához, az Apple Corps Ltd.-hez kerültek, míg fotográfiai hagyatékának fennmaradó részét, mintegy egymillió fényképét a tekintélyes fotográfiai ügynökség és archívum, a Rex Features vásárolta fel.
Érdekes módon magánéletéről szinte sosem beszélt, állítólag első feleségével a spanyol polgárháború idején találkozott, de pár heti házasság után a spanyol asszony életét veszítette a harcok során. A második feleségét a második világháború idején ismerte meg, akitől egy lánya s egy fia született. Hoffmann Dezsőt 73 éves korában érte a halál Londonban, ahol a Golders Green zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra.
Se Magyarországon, se a szlovákiai magyarok körében nem cseng ismerősen a neve, igaz, nem is tettünk sokat érte. Nem úgy, mint a szlovákok, akik pár éve felújították a selmecbányai szülőházát, amit emléktáblával is elláttak (https://www.facebook.com/dezohoffman/). Az emlékházban nemcsak kulturális rendezvényekre kerül sor, de akár meg is lehet szállni az épületben. 2000-ben, majd 2021-ben Marián Pauer fotótörténész monográfiát jelentetett meg róla, amely elnyerte az Egon Erwin Kisch-díjat is. Három évvel ezelőtt pedig Patrik Lančarič Dežo Hoffmann – a Beatles fotósa címmel másfél órás dokumentumfilmet készített róla, amelyben a Beatles még élő tagjai s más híres portréalanyai is nyilatkoznak. Vagyis itt volna már az ideje, hogy mi magyarok is felfedezzük magunknak a magát magyarnak valló világhírű fotóst.
