Hátraköpdösők

Átveszik a díjakat, s miközben nem utasítják vissza az állam támogatását, „orbánoznak”, „demokráciáznak” és rettegnek egy vaskosat. Ahogy Demeter Szilárd fogalmazott frappánsan: „Úgy látszik, a magyar írók így vannak bedrótozva: ha átmennek az országhatáron, akkor a válluk mögött visszaköpnek.” Különösen 2010 óta. S ez a vízválasztó ugye, nem kíván kommentárt. Azóta, hogy nemzeti kormány vezeti az országot, mintha minden megváltozott volna. Magyarországon dühöng az antiszemitizmus, lecsúszott szolgahaddá vált a nép, és általánossá vált a lapító alattvalói attitűd. Legalábbis egyes művész urak szerint.

Ha mindezt mellőzöttség okán tennék, vagy szent meggyőződésből, a jobbítás szándékával, hogy lehetne akár jobb vezetése is az országnak, még hagyján lenne. A kormányt, a kormányfőt, a rendszert, a kultúrpolitikát lehet bírálni, sőt kell a kontroll. De ha valaki a saját nemzetét ócsárolja, az már kórisme. A jelenség persze nem csak az írókra érvényes, az emlékezetünkben mégis Kertész Ákos nézetei ragadtak meg. De ugyanígy emlékszünk, mint mondott a filmrendező Enyedi Ildikó.

Míg Kertész „genetikusan alattvalónak” nevezte annak a csodálatos nyelvnek a népét, amelynek nyelvén ő maga is alkotott, Enyedi „csak” az ország vezetését gyalázta, amelytől 440 millió forint támogatást kapott a Testről és lélekről című filmje elkészítésére.

Amellyel a 2017-es Berlinalén Arany Medve díjat kapott, majd eljutott az Oscar-díjra jelölésig. A díjátvétel emelkedett pillanatában nem átallott mégis mocskolódni.

„…Ami most a hazámban történik, az szégyen, és félelemmel tölt el” – nyilatkozta Enyedi Berlinben. Bár utólag megbánta, szó szerint, „mint a kutya”, a kormánykritikát. Nyilván belegondolt, hogy ha a jövőben is szeretne filmet készíteni az elátkozott és kirekesztő kulturális kormányzat jóvoltából, jobb lesz hátrébb araszolni az agarakkal. Ezek után is csinált sikeres filmeket, az egyikre másfél milliárd támogatást hagyott jóvá a magyar adófizetők pénzével sáfárkodó filmalap, amit később csekélyke egymilliárdra faragott le. 

Kertész Ákos megbecsült író volt Magyarországon. (Személy szerint sokkal jobb írónak tartottam névrokonánál, aki Nobel-díjat kapott.) Makra című regénye, amelyet tucatnyi nyelvre fordítottak le, és 1,2 millió példányát adták el szerte a világon, ifjúságunk egyik meghatározó regénye volt. S ez az ember 2011-ben az Amerikai Népszavában képes volt ilyen szöveget megjelentetni:

Az ominózus cikk után egy évvel, miután nem bírta elviselni a közfelháborodást, amit nézetei váltottak ki, Kertész Kanadába emigrált, ahol politikai menekültként élt haláláig. Fenti sorait olvasni ma sem lehet arcpirulás nélkül. 

A „nemes” gyakorlat folytatódik. Legújabban Krasznahorkai László nyilatkozata váltott ki megbotránkozást, aki egy svéd lapnak, a Svenska Dagbladetnek nyilatkozta, hogy szerinte „Magyarországon már nincs remény”, „és ez nemcsak az Orbán-rezsim miatt van, hanem társadalmi problémák miatt is.” Krasznahorkai szerint Orbán Viktor és kormánya dicsőségesnek mondja a magyar történelmet, miközben az csak vereségekből áll.

Az emberek elvesztették a gyökereiket, hatalmas a jogfosztott, tanulatlan tömeg, amelyben sok a „szemétláda”.

Krasznahorkai szerint Magyarország az elmúlt évtizedben egyre jobban eltávolodott a Nyugattól, és „az országban egy elveszett generáció él”.

Hogy mennyire egy kottából játszanak ezek az urak, akik oly jól ismerik a magyar népet, annak illusztrálásaként idézzük ismét Kertészt: „Az alattvalói alázat csak a magyar népre jellemző, itt minden olyan kísérlet megbukott, amely a szabadságra akart építeni. Ez a nép retteg a szabadságtól, boldog a börtönben, mert ott nem kell döntenie. Ennek a népnek az Isten hiába adott szabad akaratot – nem kell neki.”

Összefoglalva: a magyarok szabadságszeretete, amelyért annyi vért hullatott, a magyar nép befogadó készsége, empátiája, amiről például a Balaton-felvidéki németek vagy a Pécs környéki hollandok, esetleg a Rajkára betelepült szlovákok tudnának mesélni, ezek szerint nem létezik. Csak kitaláció. Vagy ha van is, számukra nem jelent semmit. Ők a parnasszus magasáról lenézik a magyar népet mint olyat. Ők mindent jobban tudnak és ismernek – különösen, ha külföldön kell nyilatkozni.

Az ember elgondolkodik, mi állhat emögött? Megfelelési kényszer? A nyugati beteges woke-kultúra, a minden hagyományost taszító, hazug önteltségnek való megfelelés? A Lajtán túli kultúrkör vélt felsőbbrendűsége? Ha nem mondanak ilyeneket, nem fogják lefordítani a könyveiket, nem vetítik a filmjeiket Nyugaton? Elmaradnak a rangos nemzetközi díjak, amelyek csak a liberálbolsevik ízlésvilág képviselőinek járnak?

Krasznahorkai (aki amúgy kiváló író, és többször volt az irodalmi Nobel-díj közelében, csak sosem tudta megragadni, utal is rá az interjúban, hátha felfigyelnek rá) valószínűleg nagyon jól ismeri a magyar történelmet. Biztosan hallott a pozsonyi csatáról, a lengyel menekültek befogadásáról, vagy az ötvenhatos véres katarzisról.

Az egyik legérdekesebb mondata a Krasznahorkai-interjúnak, hogy „Trianon egy párizsi kastély volt, ahol a békeszerződést aláírták, semmi más.” Ezért érthetetlen számára, miért fáj ez még mindig a magyaroknak. Ezzel a kijelentéssel zárójelbe lehet tenni azt a gyalázatos döntést, amivel elvették Magyarország kétharmadát, és meg akartak fojtani egy országot, járomba hajtani egy népet Európa szívében. Amiről természetesen a magyarok tehetnek, a művelt Nyugatnak ehhez semmi köze. 

Babits Mihály a Jónás könyvében így fogalmaz: „…Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák.” Lehet, egyszerűen arról van szó, hogy a liberális kultúrkörben bolyongó alkotók prófétának képzelik magukat. Róluk írt Babits, és róluk szól a nagybetűs Élet, a még nagyobb betűs Művészet, amely – elszakadva minden valóságtól – csak háborgó lelkük kínjainak kivetülése a papírra és a mozivászonra. 

Ha botrányos, aktuális párhuzamot akarunk vonni: Trianon csak egy viskó, amiként Örebro is csak egy város neve. Semmi több.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/6. számában.