Gyönyör József elfeledett igazságai
Nem is az a legnagyobb baj, hogy a 100 éve született Gyönyör József jogtörténészről, közíróról elfeledkeztünk (nem ő az egyetlen). Súlyosabb gond, hogy hiába küzdött egész életében a jogainkért, s hiába figyelmeztetett állandóan a lehetőségeinkre, láthatjuk, hogy magyarságunk megállíthatatlanul rohan a végzete felé.
Gyönyör József az Ipolyság melletti Szalatnyán született. Egy kis településen, amelynek 1910-ben, alig tíz évvel a születése előtt a 463 lakójából még 458 magyar volt. Mára ez az arány menthetetlenül megváltozott, 2011-ben a 353 lakosából 186 már szlováknak vallotta magát. Családja a születése után Egegre költözött (ez akkoriban szintén magyar falunak számított), de az 1929-ben kitört gazdasági világválság a családot egészen Franciaországig űzte. Születésének ideje egybeesett a magyarság sorsát végzetesen alakító trianoni döntéssel, amely szülőfaluját is Csehszlovákiához csapta. Egy olyan új államalakulatba, amely nemzetállami vágyakkal vágott neki a létezésének, holott a területén számos nemzetiség maradt, igen jelentős létszámban.
Néhány éves franciaországi tartózkodás után a család hazatér a szülőföldjére, s a 19 éves fiatalember az ipolysági gimnáziumban érettségizik. Tanulmányait Magyarországon folytatja, az egri érseki jogi akadémián szerez diplomát, s a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán szigorlatozik.
A „felszabadulás” Budapesten éri, és csak 1955-ben kapja vissza csehszlovák állampolgárságát. Élete hátralévő munkás éveiben hivatalnokként dolgozott Korponán a járási, majd Besztercebányán a kerületi nemzeti bizottságon. S volt egy rövid, de eseménydús kitérő 1969-ben.
Mivel a folyamatos kísérletezés ellenére sem sikerült az annyira vágyott nemzetállamot megteremteni (ehhez legközelebb 1945 után álltak, amikor a kérdést kitelepítésekkel, lakosságcserével és reszlovakizációval akarták megoldani), Szlovákia sokkal rafináltabb megoldáshoz folyamodott, a rejtett asszimiláláshoz.
Ez ellen emelte fel a szavát Gyönyör József, aki tanulmányok sokaságával tárta fel a Csehszlovákiában élő magyar kisebbség helyzetét.
Az asszimiláció első fortélyos lépéseként a szlovákok látszólag tudomást vettek a velük élő magyarokról, ezt több párthatározat, nemzetiségi intézményrendszerünk újbóli felépítése, sőt még bocsánatkérés is jelezte. A kommunista párt 1963-as kongresszusának egyik határozata az 1945 után történteket az elítélendő módszerek közé sorolja, egy másik határozata szerint „mindent megtesz a magyar nemzetiségi kisebbség politikai, gazdasági, szociális, kulturális és nemzetiségi fejlődésének biztosítására, valamint a magyar forradalmi erők aktív részvételére teremtett feltételek megteremtésére a szocializmus építésében Csehszlovákiában”.
A prágai tavasz nemcsak reményeket hozott a csehszlovákiai magyarság életében, hanem újabb félelmeket is. A demokratizálódó törekvések mellett feléled a nacionalizmus is (ismét napi jelszóvá válik a magyarok a Duna mögé!), mégis a sokkal szabadabb légkörben, s a négy ország tankjainak bevonulása után is igen fontos lépés történik, október 28-án elfogadják az ország föderalizálását biztosító 144. sz. alkotmánytörvényt, amely úgy tekinti a nemzetiségeket is, mint amelyek a cseh és szlovák nemzettel közösen alkotják az államot.
Dobos László tárca nélküli miniszter lesz, s létrejön a Nemzetiségi Titkárság, amelynek igazgatójává földijét, Tolvaj Bertalant nevezi ki. A titkárság munkatársai között találjuk Gyönyör Józsefet, Böszörményi Jánost és a sőregi származású Mihály Géza fiatal közgazdászt is. Közben Gyönyör József az Új Szóban és a Hétben folytatja évekkel korábban abbahagyott közírói, publicisztikai munkásságát.
Közírónak lenni nem hálás feladat. Ahogy a lexikon fogalmaz, a közíró politikai kérdéseket, közérdekű társadalmi problémákat magas színvonalon, igényes stílusú cikkekben fejtegető író, főleg újságíró; publicista. Aki szigorúan a jelennek ír, hiszen az írások többsége az idő múlásával aktualitását veszti. Kit érdekel ma már egy tegnapelőtt fontosnak tartott, napi problémákat ecsetelő cikk? Gyönyör József ezekben a hihetetlenül gazdag, adathalmazzal alátámasztott írásaiban a magyarság Trianonnal kezdődött traumáját tálalja. Egyik írásának a címében fel is teszi a kérdést: Lesz-e végre igazi hazánk?
Nem sokáig tart a prágai tavasz utóélete, Csehszlovákia életében is beköszönt a visszarendeződés időszaka. A legjobban hangoskodókat kizárják a pártból, eltávolítják a közéletből. Gyönyör József – bár nem egy feljelentés érkezett ellene – talán maga lepődött meg a legjobban, hogy a hatalom nem hallgattatta el, s továbbra is foglalkozhatott a csehszlovákiai magyarok helyzetével és jogaival.
A nyolcvanas években folyamatosan jelentek meg tanulmányai A hűség nyelve című antológiában, a Műhely Könyvek sorozatban vagy az Irodalmi Szemlében. Ezekben aprólékos részletességgel, sok-sok adattal tárta fel az itt élő magyarok helyzetét a politikai-közigazgatási helyzetünktől kezdve a demográfiai adatok részletes számbavételén át az oktatásügyig, de szól például az anyanyelv használatának időszerű kérdéseiről, az ország népességének nemzetiségi megoszlásáról és a személynevek anyanyelvi változatainak anyakönyvi bejegyzéseiről is.
Két propagandaízű szlovák munka után (Magyarok Csehszlovákiában – 1969, A magyar nemzetiség Csehszlovákiában – 1985) még a szocializmus végnapjaiban, az 1968-as alkotmánytörvény megjelenésének 20. évfordulója alkalmából megjelenhetett az Államalkotó nemzetiségek c. munkája, amely hallatlanul gazdag tényanyagot közöl a csehszlovákiai nemzetiségekről, de közli az 1968-as alkotmánytörvény magyar fordítását is.
A rendszerváltás után az elsők között jelenik meg az 1968/69-ben megjelent írásainak gyűjteménye, a Mi lesz velünk, magyarokkal? címmel, majd a kilencvenes évek első felében a trilógiát alkotó Határok születtek (1992), Közel a jog asztalához (1992) és a Terhes örökség (1994) c. művekkel jelentkezik, amelyek végigvezetik az olvasót a csehszlovákiai magyarság történetén a csehszlovák állam megalakulásától annak felbomlásáig.
Gyönyör József élete végén visszavonultan élt egegi magányában. Azt sem lehetett könnyű elviselnie, hogy kedves faluja teljesen elszlovákosodott, ráadásul a szlovákiai magyar politikai elit nem volt már kíváncsi a véleményére, az évtizedek alatt felhalmozott tapasztalataira.
Két évvel a halála előtt egy iránta érdeklődő kérdésre az őt meglátogató Mács József ezt válaszolta: „Egegen él, és készül a halálára. Ugyanolyan méltóságteljesen, ahogy élt, és ugyanolyan bátorsággal, ahogy élete legnehezebb helyzeteiben is viselkedett.”
80. születésnapján nem fogadta el a Magyar Tudományos Akadémia által odaítélt Kemény Zsigmond-díjat sem, egyedül a Szlovák Kormány Ezüst Emlékérmét vette át, mivel azt Csáky Pál akkori miniszterelnök-helyettes az otthonában adta át neki.
„Amikor a hettiták nem emlékeztek arra a dalra / melynél nagy tüzek mellett őseik vigadoztak” – figyelmeztetett a Hettita ballada c. fájdalmas versében Ozsvald Árpád. Gyönyör József egész életműve figyelmeztetés. Kérdés, meghalljuk-e még, vagy elpattannak a húrok, és már nem kíséri hárfaszó az apák, a fiúk és az unokák hűtlenségét.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/45. számában)
