Füzesi Magda útban „hazafelé”
A kérdés csak az, hol is van az a haza? Kárpátalján, ahol született, de az ikrán-orosz testvérháború és családegyesítés miatt el kellett költöznie? Magyarországon, amely a lányával együtt befogadta? Erdélyben, ahol annak haláláig a férjével élt? Vagy az a bizonyos Illyés Gyula által megálmodott haza a magasban? Megválaszolhatatlan kérdések ebben a felbolydult világban. A köztévé MMA portrék sorozatában maga a költő, Füzesi Magda keresi a választ, de nem az ő hibája, ha nem találja.
„A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan. Eléri még vajon a mi nemzedékünk, hogy egy jó munka mind e nemcsak külön-külön, de más és másként is szóló sípot egyszer ismét összehangolja, illetve az eldugulástól megmenti? A közelmúlt esztendei a föladat nehezülésére vallanak. Nézzük meg egy azonos írói mondandónak kifejeződését – a vers ezt különös élességgel mutatja – Kassán, Kolozsvárt, Szabadkán, Dél-Amerikában, és szemmel látjuk, hgy a különben gazdagító távolság hogy szegényíthet; közös mérce híján” – írta egyik esszéjében Illyés Gyula, s ennek az ötágú sípnak a legkisebb sípja a kárpátaljai magyar irodalom, amely valahol a legfiatalabb is, mivel hivatalosan csak 1945 óta létezik.
Persze csak akkor, ha szigorúan politikai értelemben nézzük, mint a szlovákiai magyar irodalmat, hisz felvidéki magyar irodalom/kultúra onnantól létezik, hogy a magyarság megtelepedett a Kárpát-medencében. Szóval Trianon után Kárpátalja Csehszlovákiai részét képezte, s az is maradt 1938-ig.
Innen egy ideig Kárpátalja visszakerült az anyaországhoz, majd a második világháború után a Szovjetunióhoz, ezen belül Ukrajnához csatolták. De tehetségek még az ún. magyar időkben is bőven teremtek errefelé, elég, ha csak a magyar színházművészet óriásaira, Csortos Gyulára, Uray Tivadarra vagy Fedák Sárira gondolunk, de az ún. szlovenszkói magyar irodalomnak is bőven voltak remek kárpátaljai származású közmunkásai, mint Rácz Pál, Tamás Mihály, a fronton veszett Sáfáry László, de például a Nyugat egyik jelese, Szép Ernő is ezen a tájon született.
A második világháború végeztével a Munkácson, Ungváron és Beregszászon élők annak ellenére lettek ismét egy új ország megtűrt állampolgárai, hogy ki se tették a lábukat a szülőföldjükről. Igaz, nagyon sokan, főleg a férfiak mégiscsak kimozdultak, hiszen már várta őket a málenkij robot, igaz, sokan már a szolyvai munkatáborból se jutottak tovább. De az élet ment tovább, s visszatért a látszólag megszokott körforgásába, de a kárpátaljai magyaroknak szinte mindent a semmiből kellett újrakezdeniük.
1989 után ismét hatalmas változás állt be, az addig hermetikusan elzárt országhatárok némileg átjárhatóbbak lettek, aminek természetesen megvolt a maga hátulütője is, a jobb megélhetés és a továbbtanulás reményében tízezrek indultak meg az anyaország felé, akiknek a döntő többsége már Magyarországon keresett magának munkát és új családot, s többségük csak látogatóba tért haza évi egy-két alkalommal. 2022-ben pedig kitört az orosz-ukrán testvérháború, amely egy újabb szeget vert be a kárpátaljai magyarság koporsójába.
Ezeknek a kárpátaljai magyarság szempontjából ugyancsak bonyolult évtizedeknek volt a hiteles szemtanúja az 1952-ben született Füzesi Magda is, aki Kárpátalja egyik legnagyobb falujában, a mintegy háromezres lélekszámú Nagyberegen született. Édesapja szintén megjárta a lágert, de ő azon szerencsések közé tartozott, aki – ha megrokkanva is – de hazatért. Magda a helyi általános iskolában végezte az alapfokú tanulmányait, s már ekkor kitűnt íráskészségével, s első versei már az iskola faliújságján olvashatók voltak.
A középiskola elvégzése után az Ungvári Egyetemen szeretett volna továbbtanulni (eleve nem volt könnyű dolga, hisz a családban nem volt értelmiségi, így nem is nagyon támogatta a család a továbbtanulását), de néprajz szak – amely elsősorban érdekelte –, nem indult, a magyar szakon pedig nyolcszoros volt a túljelentkezés. Mivel akkoriban nem ülhetett valaki csak úgy otthon tétlenül, hiszen azt közveszélyes munkakerülőnek minősítették, így a beregszászi nyomdában kapott állást, ahol hat évig maradt, s mellette levelező tagozaton elvégezte a magyar szakot is. Így került át a Beregi Hírlap szerkesztőségébe, amely járási lapként akkoriban magyarul több mint 15 ezres példányszámban jelent meg.
A lap természetesen a kor elvárásaihoz híven komoly cenzúrán és öncenzúrán esett át, de a mindenkori főszerkesztőt – így őt is – megfenyegették, vagy engedelmeskedik vagy kívülről hoznak ejtőernyőst, aki vakon betartja a feljebbvalói utasításokat. Füzesi Magda 35 évig volt a Beregi Hírlap kötelékében, közben folyamatosan jelentek meg a versei, majd a verseskötetei is (az első még 1977-ben Gyöngyvirágok címmel), de őt se kerülhette el a tipikus kárpátaljai sors. Előbb 1991-ben a lánya, Magdolna hagyta ott a szülőföldjét, hogy Budapesten a Nemzetközi Előkészítő Intézetben folytassa a tanulmányait, majd ő maga is, miután korkedvezményes nyugdíjba ment, átköltözött Budapestre.
„Szülőföldem magyarsága az utóbbi száz esztendőben sok mindent megélt, de ekkora lakosságfogyás soha nem volt tapasztalható. Az a szomorú, hogy sok házban már csak az öregek maradtak, vagy az öregek és az unokák (ezért nem zárták még be a magyar iskolákat), sok helyen már csak a kutya, láncra kötve: a szomszédok jósága tartja őket életben. Várják haza a gazdát… Szóval szomorú. De mivel a lányom is, én is eljöttünk otthonról, nincs erkölcsi jogom megítélni helyzetet” – állapítja meg rezignáltan a költő.
igen most már ti is
lassan már mi is
beletörődünk beletörünk
merthogy Csaba királyfi
nem hallja meg
nincs maroktelefonja
mint Janeknek a szomszéd házból
így aztán vállat vonunk
a sógor is hirdet
ház eladó összkomfortos
gáz víz telefon
meg a nagymama
akit mégsem illik
mint a kutyát
az árokpartra
a kishaza
a haza a magasban
és más
megkönnyeztető
hisztériák
már csak a
reklámszatyor feliratán
intenek utánunk
„Agyő Kárpátalja
szerettelek!”
– írja elhíresült Agyő, Kárpátalja! című versében sokak nevében a balladisztikus költészetet művelő Füzesi Magda, aki az első között írta meg a málenkij robot (Kósa Anna balladája) és az orosz-ukrán háború tragikus kárpátaljai levonatát (Kis sikátor balladája) is. S bár haza, vagyis a szülőföldre már csak nagy ritkán jár (őt legalább engedik, a sorköteles férfiak nem is igen mernek menni), de ezer szállal kötődik a szülőföldjéhez, s évek óta szerkeszti a Kárpátaljai Hírmondó című lapot, amely az anyaországba szakadt kárpátaljaiakhoz szól, próbálván összetartani s figyelmeztetni őket, ha a szülőföldről elfeledkezünk, éljünk bárhol, örökre hontalanok leszünk.
