Fókuszban a háziállatok a várgedei projektnapon
Mielőtt elindulok Várgedére Az ember és háziállatai című, immár 18. projektnapra, még megetetem az állataimat, megfejem a kecskét és közben még mindig dühöngök, ez a dög tegnap elszabadulván lelegelte a kevéske szőlőmet. De az első előadást tartó várgedei kisiskolások gyorsan megnyugtatnak, hisz ők is arról mesélnek, a kecske tényleg egy pákosztos állat. A remekbe szabott nap kapcsán aztán szinte az összes háziállat sorra kerül, egyedül a macskát hiányolom. Az egyetlen háziállatot, amelynek sikerült megszelídítenie az embert.
– mondja bevezetőjében Fekete Irén, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének (SzMPSz) országos elnöke, aki helyettesével, Vörös Máriával együtt izgulja végig a napot, holott, ahogy meg is jegyzi, a projektnap nem verseny, hanem felfedezőút. „Egy közös utazás, ahol mindenki találhat valami érdekeset, valami szépet – vagy akár valami vidámat is. Ez a nap a kíváncsiságról szól. Arról, hogy kérdezni jó. Játszani jó. Figyelni jó. És arról is, hogy együtt gondolkodni, mesélni, alkotni – még jobb”.
Az Ádám Zita vezette Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének Rimaszombatban működő Regionális Pedagógiai Központja 2008-ban álmodta meg az ún. projektnapot, amely mindig egy-egy konkrét téma körül csoportosul, így nem egy történelmi esemény, illetve annak regionális lenyomata, történelmi személyiség került már a középpontba, és Sajógömörtől kezdve Rozsnyón, Rimaszécsen és Rimaszombaton át Fülekig számos helyszín, számos iskola adott már otthont a projektnapnak, de Várgede először vállalkozott a sok-sok előkészületet igénylő nap megrendezésére.
– mesél a szervezés előkészületeiről Csomorné Knapp Andrea igazgató-helyettes, bár ezt szinte fölösleges is mondania, a rendezvény gördülékenyen zajlik, mindenki odateszi magát, s ugyan e sorok szerzője a projektnapok többségén jelen volt, ilyen kiváló szervezéssel alig-alig találkozott.
Ezt erősíti meg Fekete Irén is, aki bár nem tervezte (Komárom nincs közel), de lelkesen végignézi a projektnapot, s érdemes is kivárnia, hisz a 12 csoport ugyancsak kitesz magáért, a sajógömöriek disznótorost felmutató népi szerkesztett játéka – amely zajos sikert arat –, akár a Duna Menti Tavasznak is üde színfoltja lehetett volna. Ahogy a tornaljaiak vagy a rimaszécsi Speciális Alapiskola diákjai is remekül elszórakoztattak bennünket. Példaértékű, hogy ez utóbbi iskola hosszú évek óta mindig jelen van a projektnapon, egyedül az ilyenkor szinte kötelező interjúadás megy még nehezebben, de hiába, ezt is szokni kell. Bodon Sándor csapata egy egykori hagyományos vásárba vezet el bennünket, ahol addig-addig válogatnak az őshonos magyar háziállatok között, amíg mindegyiket hazaviszik. Ádám Zitától, a projektnap örökifjú szervezőjétől azt is megtudjuk, hogy eredetileg 14 csapat nevezett be, végül ketten különböző okok miatt lemorzsolódtak. Tanév vége felé közeledve napi szinten sorjáznak a rendezvények, s ahogy a kissé megkésve érkező Miko Attila tornaljai pedagógus is megerősíti, épp a Bíborpiros szép rózsa regionális döntőjéről érkezik két diákjával, akik mindkét helyen érintettek voltak.
Azon tűnődöm az egyes projekteket nézve, mennyivel más lett volna egy ilyen tematikájú rendezvény 25-30 évvel ezelőtt, amikor még szinte minden falusi háztartás tele volt állatokkal. Ma viszont akár a két kezemen megszámolhatnám, hány olyan porta van akár Várgedén is, ahol macskán vagy kutyán kívül akár más háziállatot, konkrétan haszonállatot tartanak.
Hisz ma már a legtöbb falusi ember is a spajzát a helyi boltban vagy a kisvárosi szupermarketben tartja. Egy falusi gyerek ma már képtelen megkülönböztetni a kacsát a libától, s nemcsak ezek hasznát nem látja, hanem felelősségtudatot sem tanul, ami annak idején az állattartással párosult. Pedig a kis herceg is megmondta, felelősséggel tartozol, ha számít rád valaki – legyen az akár egy házőrző eb, amely képes a gazdáját jobban szeretni önmagánál, de még egy elkényeztetett, végtelenül öntörvényű macska, akár egy pákosztos kecske is szeretettel viszonyul a gazdájához.
Nos, a várgedei projektnapon alapos ízelítőt kaptunk nemcsak a háziállatok hasznosságáról, hanem arról is, hogy azoknak ugyanúgy vannak érzelmeik, s mindannyian szerves részét képezik egy háztartásnak, s bizony, mai felgyorsult, elmagányosodott világunkban nem egyszer veszik át a másik ember helyét és szerepét. Egy-egy projekt előkészítése hónapokat vesz igénybe az iskola tanárai és diákjai részéről, s igazából a végeredményt – amit mi nézők láthatunk –, csak egy kivonata a munkának, amelyben szinte az iskola apraja-nagyja részt vesz. Sok csoport fotók, helyi kiadványok segítségével is bizonyítja, alapos tudást szereztek az adott tárgykörből, vannak, akik a legmodernebb technikát is igénybe veszik, s mai túlmedializált világához igazítják mondanivalójukat (rimaszombati Tompa Mihály Oktatási Központ), vannak, akik egy-egy szakértőt is felkértek, így tudunk meg kollégánk, Majoros Jácint segítségével alapvető ismereteket a méhészetről (dereskiek), de többen saját dalra is fakadnak. Szóval, ami szem-szájnak ingere.
– emlékszik vissza gyerekkorára Ádám Zita.
– nyugtázza a látottakat Fekete Irén, aki mivel először jár a faluban, kihasználja a lehetőséget, hogy gyors tájékoztatást kérjen, csak azt sajnálja, hogy a kultúrház mellett álló, alig tíz éve felújított impozáns Sztojkovits-kastélyba nem tekinthet be.
– hangsúlyozza Ádám Zita, s számos irodalmi példát is felhoz az ember és az állat társas kapcsolatára, amelyek nem egyszer legendás ember-állat barátságokat (Fekete István, Gerald Durrell) örökítenek meg.
