Farkas Ottó értékmentése a 24. órában
Sorsok, emberek, történetek – ezt az összefoglaló címet adta a gömöri Farkas Ottó új kötetének, amely összesen húsz történetet mesél el az annyiszor elátkozott huszadik századból, szinte átölelve a Trianon által meghúzott több mint 800 kilométeres határszakasz két oldalának görög sorstragédiáját. Olyan emberek emléke kerül elő egy-egy történet erejéig a feledésből, akik nélkül talán ma már nem lennének magyarok a határ szlovákiai oldalán. Tanítók, mesteremberek, hősök és antihősök, akik tették a dolgukat, legtöbbször nem vágyva hősiességre, hírnévre, de még elismerésre sem. Farkas Ottó könyvének legnagyobb érdeme, hogy mindig, mindenhol elsősorban az emberi igyekezetet látja, s nem ítélkezik az éppen hatalmat gyakorlók nevében, így meglátja a kisember örömujjongásának jogosságát az 1938-as bevonulás során, ahogy nem hagyja ki történetei sorából a gömöri és nógrádi partizánok történetét sem, akikről az utóbbi évtizedekben illett nem tudomást venni.
Mondhatnánk, Farkas Ottó, az író, a sorsfeljegyző szerencsés helyen született, egy igazi földi pokolban, ahol más, boldogabb népekkel ellentétben már maga az időskor megélése is kész csodának számított. Voltak ugyan békésebb időszakok, ilyennek bizonyult az annyiszor elátkozott, sokak által liberálisnak hazudott Osztrák–Magyar Monarchia, ahogy a második világégés utáni időszak is egészen máig, de e mögött a viszonylagos békecsend mögött is számos tragédia húzódik meg. Ezekre a tragédiákra hegyezte ki új, immár huszadik kötetét Farkas Ottó, aki a 20. század magyar–szlovák kapcsolatainak legsötétebb fejezeteit mutatja meg tragikus emberi történeteket felvillantva.
A kötetben találunk emberi portrékat (Kálmán Lázló, Visnyay István, Medve János, Pilát János, Sőtér József, Tornallyay Zoltán, Mihályi István, Kósik József, Nógrádi Sándor), ahogy több történet is egy-egy, eddig jórészt feldolgozatlan történelmi traumára világít rá. Ilyen például az amerikai kivándorlás („kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” – József Attila), a Gulag, a deportálás, a szövetkezetesítés.
Farkas Ottó gyerekkorától szorgalmasan és szisztematikusan gyűjti a medvesaljai/gömöri és nógrádi/felvidéki emberi történeteket, olyan emberekét, akik többnyire mellveregetés nélkül tették a dolgukat, s akik nélkül ma már talán a Medvesalja is elveszítette volna a többségi magyarságát. Az egyik még olyan utolsó felvidéki régió, amely a mindenféle hányattatások ellenére is megőrizte a teljesen magyar jellegét. S ezek az emberek tényleg megérdemlik, hogy megőrizze nevüket az utókor.
Az egyéni sorsok mellett a szerző hosszasan ír a trianoni békediktátumról, s azon belül a határok meghúzásáról. A könyv egyik legizgalmasabb fejezete az 1938-as visszacsatolás időszakát, ezen belül is a mára teljesen elfeledett kacagópusztai incidenst meséli el, amikor még a hivatalos döntés előtt tévedésből?/túlzott lelkesedésből? egy magyar katonai egység minden előzetes engedély és felhatalmazás nélkül, az általános lelkesedés és közhangulat hatására átlépi a határt azzal a szándékkal, hogy visszavegyék Rimaszombatot. „A közelgő világháború és az egyre feszültebb közép-európai helyzet nem sok jót ígért Magyarország számára. Ezt azonban még csak néhány ember ismerte fel” – mesél az akkoriban kamaszodó Kálmán László, aki 1945 után szintén visszatér a szülőföldjére (bár maradhatna Magyarországon), s lesz elismert polgára Rimaszombatnak.
Farkas Ottó besorolja huszadik századi történetei közé a gömöri és nógrádi partizánokat is, akiket manapság nagyon nem illik emlegetni, sokan ugyanis úgy gondolják, ha nem írunk róluk, akkor nem is léteztek. A füleki származású legendás partizánparancsnok, Nógrádi Sándor annak idején sütkérezett a létező szocializmus napos oldalán, de talán nem érdemtelenül. S ez még akkor is bőven igaz, ha a szlovák nemzeti felkelésről erősen megoszlik a magyar és a szlovák történészek véleménye. Egy viszont biztos, a maga idejében fontos szerepe volt a történelem alakulásában, s abban bizony a szlovákok mellett számtalan más náció részt vett, mindazok, akik nem kértek a további náci megszállásból, s a felkelésnek nem kis része lett abban, hogy a szlovákok Tiso plébános rémuralma ellenére is a győztesek közé került(het)tek. De ez már egy másik történet, a deportálásoké, a kitelepítéseké, később a szövetkezetesítésé, amelyekkel szintén találkozhatunk Farkas Ottó Sorsok, emberek, történetek című munkájában, amelynek ott lenne a helye minden gömöri és nógrádi, de akár felvidéki magyar könyvespolcán, hogy ha már végigzúdult is rajtunk az ordas történelem, legalább annak mindennapi hősei/áldozatai előtt emeljük meg a kalapunkat. Ahogy Farkas Ottó tette.
Farkas Ottó: Sorsok, emberek, történetek (Beszédes Múlt Könyvek, 2025)
