2021. szeptember 22., 16:41

Egy titokzatos angyal az Egyszemű éjszakából

„Ifjú Lángként” indult a hatvanas évek elején, s azonnal teljes írói vértezetben. Verseit és novelláit az Új Ifjúság, az Irodalmi Szemle hozza, s harmadmagával mind az Egyszemű éjszaka vers-, mind a Fekete szél prózaantológiában bemutatkozik. Egy évvel később már a piacon van első verseskötete (Tűz és füst között), s ezt életében még három követi egyre mélyülő reménytelenséggel, s egyre fogyó versszámmal. Az AB-ART  50. születésnapjára adja ki a szimplán Versek c. kötetét 49 verssel, majd Tőzsér Árpád kezdeményezésére a Madách-Posonium Magyar Antaeus Könyvek sorozatában Tóth László válogatja össze verseit és műfordításait.

Mikola Anikó

Megjelenik egy novelláskötete, ahogy dél-amerikai mesefordításai is. Mégis, mind-mind hiányosan. Hagyatéka máig feldolgozatlan, s bár ő maga több versében is eltemette a költészetet, életműve egyre lázasabban várja, hogy napvilágot lásson. A titokzatos angyal a toronyban várja azokat az egyre kevesebbeket, akik a szép szóra éhesek.

25 éve nincs közöttünk a szlovákiai magyar irodalom máig egyik legjelesebb alkotója, Mikola Anikó.

A szlovákiai magyar irodalom rejtőzködő alakjai közé tartozott, aki a nála jó tíz évvel korábban induló Kulcsár Tiborral együtt a nagyon keveset szólók közé tartozott, de mindegyik megszólalásuk eseményszámba ment a szlovákiai magyar irodalomban. Mikola Anikónak életében négy, Kulcsárnak két verseskötete jelent meg, s mindketten nagyon fiatalon, súlyos betegség után hagytak itt bennünket 52, illetve 55 évesen. Utóbbi posztumusz kötetének utószavában írta

Tőzsér Árpád: egy költői életműről legkevésbé annak mennyisége mond a legtöbbet.

Mikola Anikó azon kevés szlovákiai magyar költők közé tartozott, akit az anyaországi szakma és olvasók is felfedeztek, Zalán Tibor például a legszebben szóló magyar költők közé sorolta.

„A gyökértelen ember olyan, mint a szél sodorta ördögszekér.”

Református lelkész családjában született, s ez meghatározta egész életpályáját. Amíg általában másnak egy felnevelő szülőföld adatik, neki több ilyen is volt, hisz Jókán született, Deákiban és Nagysallón érlelődött kamasszá a természet, a vizek, a Duna, a Vág, a Garam vonzásában. Zselízen és Tornalján végezte középiskoláit, utóbbi kisvárosban a legendás magyarbődi Pazderák Bertalan tanítványa lehetett, s ekkor, a hatvanas évek elején írja első verseit, amelyeket az Új Ifjúság egyik 1962-es májusi száma közöl.

Rajta hát Ifjú Láng! Ne csüggedj, ne félj!/El nem emészthet a vasfogú Idő!/Lobogj fel hatalmas, olthatatlan lánggal,/mert tiéd a holnap, tiéd a jövő!” 

–  hiszik vagy nem, ez első megjelent versének záró versszaka, s ezzel a verssel indítja el a lap fiatal tehetségeket bemutató új rovatát Cselényi László szerkesztésében, s még a rovat címét is Anikótól kölcsönzi (Ifjú láng), s az első részben Mikola mellett két további tornaljai tehetséget (Méry Rozália, Szabó Gábor) mutat be.

Így utólag elolvasván a verseket, Cselényi már akkor is jól választott. Később majd évtizedekig már Új hajtások névvel Kulcsár Tibor viszi tovább a rovatot.

Pár évvel később már az Irodalmi Szemle Vetés rovata közli a verseit, s a novelláit is.

Bár biológus szeretett volna lenni, az akkori hatalom ezt megakadályozta. Így maradt az írás, s ehhez legmegfelelőbbnek természetesen az újságírás kínálkozott. A hatvanas évek második felében szerkeszti a legkisebbek lapját, a Kis Építőt, közben gyorsan férjhez megy a minap elhunyt Gál Sándorhoz, aki szintén akkoriban kezdi újságírói s írói pályáját, s 1967-ben megszületik közös gyerekük is.

Az 1958-as költői és az 1961-es prózaantológia után szárnyait bontogatja, s antológia után kiált egy újabb nemzedék, s a normalizáció egyre elterpeszkedő árnyékával viaskodó Madách Kiadó el is szánja magát. 1970-ben megjelenik az Egyszemű éjszaka Tőzsér Árpád, míg 1972-ben a Fekete szél Duba Gyula szerkesztésében. Előbbi kilenc, utóbbi tíz pályakezdőt mutat be. Sokan nem is hinnék, a versantológia azzal az Aich Péterrel indul, aki később par excellence prózaíróként folytatta.

Hárman (Mikola Anikó mellett Keszeli Ferenc és Varga Imre) mindkét kötetben szerepelnek, de később mindhárman költőként írták be magukat irodalmunk történetébe.

Erre mutat az is, hogy a rendszerváltás után megjelenő prózai antológiákban már egyiken sem szerepelnek. Mikola Anikónak viszont már a halála után 2006-ban az AB-ART Kiadó gondozásában A menekülés címmel megjelenik egy karcsú, tíz novelláját tartalmazó kötete.

Teljes fegyverzetben

De térjünk vissza az Egyszemű éjszakához. Amely 14 versét tartalmazza. A kötetet a szakma meglehetősen vegyes érzésekkel fogadta, emlékezetes maradt a Budapesten élő Szalatnai Rezső durva kirohanása.

Az ifjú magyar lírikusok Szlovákiában nem járják a magyarság útját; nem lélegzenek se Pozsonnyal, se a vidékkel, sem Gömörrel, sem Nógráddal; nem éreztetik Érsekújvár ízét, a Sajó vizét, Léva piacát, Kassát”

– írja felháborodottan Szalatnai, de ne feledjük, a hatvanas évek végén vagyunk, pár évvel a majdnem kitört harmadik világháború után, a párizsi diáklázadások, a prágai tavasz, a gyarmatháborúk árnyékában. Mikola Anikó Fidel Castroval vált levelet, Che Guevara versét fordítja, s még tart az ifjúi láng.

A Nő riportere lesz, de nem sokáig, a normalizációs lélekgyilkos időszak őt is eléri, évekig nem publikálhat, így hogy fiával eltartsa magát, takarítói állást vállal, nyelveket tanul, s takarítás közben megismerkedik egy képzőművész hallgatóval, Marián Minarovičcsal, aki majd a második férje lesz.

A hetvenes évek második felében ismét publikálhat, megjelenik második (Fák és hajók a szélben) és a harmadik kötete (Madárnak lenni),

s bár látszólag a világ ismét kinyílik előtte, bekerül a Szlovák Rádió Magyar Adásába gépírónőnek, s hangjáték-szerkesztőnek, de ahogy a világ nyílik, úgy komorul el a hangja.

Lírája a dél-amerikai folklór, valamint az európai primitív költészet hatását egyszerre kamatoztatja” 

értékeli a költészetét a harmadik kötete után Görömbei András, aki szerint „Mikola Anikó nem a filozófia, hanem az érzelem felől alakítja az élményeit. Mikola lesz verseinek legkegyetlenebb válogatója, Madárnak lenni kötetébe már bekerülnek dél-amerikai műfordításai, viszont egyre többet hagy el saját verseiből. Amikor 15 évvel később, az 50. születésnapjára megjelenik a férje által illusztrált, egyszerűen csak Versek címre elkeresztelt kötete, az eredetileg 50 versre tervezett kötet egyik tervezett darabját elhagyja, de a sokak által egyik legjobb szlovákiai magyar versnek tartott Variációk egy Garam menti mítosz témája c. verskompozícióból is csak két részletet közöl, s a kihagyott 15 esztendő termése is csupán 17 vers. De micsoda húsz vers.

Mikola_könyvek

Már semmi ékezet/már semmi vessző/már semmi pont/Kérdőjel is egy-egy/de az se bővített/mondatok mögött/Két alany elég is/kevés ragozással.

–  Mintha csak Adorno híres gondolatmenetét folytatná tovább.

Kinőtt bennünket korunk//mint gyermek a ruháját”

– állapítja meg A költőt kinőtte a kora c. versében, s apokaliptikus látomásaiban nemcsak a költészetet, az anyanyelvet, a természetet, hanem a világot temeti. „Látom az utolsó költőt// térdig süpped a föld sarába” – s a sokak által annyira várt 1989-es változások, a román és a jugoszláv polgárháború, még inkább elborították addig sem hurráoptimista költészetét.

Mintha a költészet temetésén lennénk”

– írja verseiről Szentmihályi Szabó Péter. S nemcsak az elembertelenedő világ, de halálos betegsége is hozzájárul, hogy költészete teljesen elapad, élete utolsó éveiben már csak szerkesztői munkájának él, a rádióban a Világosság c. egyházi műsort szerkeszti.

„Mi már csak fáradtak, s egyre fáradtabbak leszünk”

1996. szeptember 22-én adja fel szervezete a gyilkos kórral vívott küzdelmet, de ahogy Kulcsár Tibort, őt se feledik költészetének, s emberi nagyságának tisztelői. 2006-ban Haraszti Mária szerkesztésében jelenik meg A menekülés című novelláskötete, kár, hogy két fontos írása (A torony, A kés) is kimarad belőle.

A Mikola-hősök veszendőek, magányosak; ebben a világban eleve kudarcra van ítélve minden kapcsolat, ember és ember között a másik megismerhetetlenségének és az én másik iránti megismerhetetlenségének áttörhetetlen fala húzódik”

– írja utószavában Bárczi Zsófia. 2008-ban az ANIMA Társaság Mikola Anikó-díjat alapított (talán négy alkalommal adták át), több versét is megzenésítették (Óváry Anna, Páko Mária),  s 2011-ben a Madách-Posonium Tóth László szerkesztésében és tanulmányával adta ki válogatáskötetét Holtágsirató címmel, amelyben négy megjelent kötetének anyaga mellett külön fejezetben közli a kötetben nem szereplő verseit, versfordításainak egy részét, valamint pár interjúját (Kovács Elvira, Mislay Edit, Lacza Éva) is. Olyan világhírű dél-amerikai költők nevével találkozhatunk, mint Nicolas Guillén, Octavio Paz, Ernesto Cardenal, ahogy a közép- és dél-amerikai népköltészetből is kapunk ízelítőt.

De ahogy ez is csak válogatás, hiányzik egyetlen drámafordítása, Roberto Athayde Margarida asszony című világhírnevű monodrámájának fordítása is,

amely magyar nyelvterületen Szántó Judit fordításában járta be a magyar színpadokat, s ad(ott) remek megmutatkozási lehetőséget a magyar ősbemutatót abszolváló Psota Irénnek, később Schubert Évának és Balázs Andreának. Mikola Anikó emiatt a dráma miatt tanult meg franciául, s talán érdemes volna elővenni a fordítást, s megkínálni vele a kassai vagy a komáromi társulat valamelyik bátor színésznőjét.

Térdelünk alázatos magányunk szélén,//s a verseinknek szép jövőt jósolunk”

– akinek nem ismerősek ezek a Mikola-sorok, az nem téved, Duba Gyula karikírozta ezekkel a sorokkal a költőnőt Káderezés a (zseb)parnasszuson című, Karinthy híres Így írtok ti című munkáját folytató csehszlovákiai magyar változatában. Ebben így mutatja be Mikola Anikót:

A magány hetedik éjszakáján egy árva gödör vagy inkább verem mélyén vajúdott, és hozta világra Kemencében sírva egyedül című verseskötetét, amellyel egyszerre csoportja élvonalába tört. Amikor éppen nem magányos, társaságban van. Legszívesebben halottakkal beszélget, özvegy kritikusok elkerüljék.”

Nem véletlenül zárom ezekkel a derűs sorokkal a magánéletében mindig végtelenül derűsnek mutatkozó Mikola Anikóról szóló rövid eszmefuttatást. „Azt hiszem, az a tökéletes boldogság, mikor az ember azzal keresheti a kenyerét, amit ingyen is csinálna” – ezt már a vallomásaiban olvashatjuk, s egész életében a tökéletes boldogságot kereste. És meg is találta. Bár már rég figyelmeztettet bennünket a hajdan mindenkié költészet végzetes eltékozlására, Mikola Anikó alig 52 évnyi földi lét után ma mégis költőangyalként próbálja visszatartani lépteinket az elembertelenedés felé zuhanó lejtőn. Az, hogy ez sikerül(het)-e neki, már nem csak rajta múlik.      

Megosztás
Címkék