Egy nyelvzseni a fáskamrában
Tessedik Sámuel (1742–1820) szarvasi evangélikus lelkipásztor és agrárszakíró legkisebb fia, Tessedik Ferenc (1800–1844) – ügyvéd, földrajzi utazó és író, a Magyar Tudós Társaság tagja – adott hírt magyarul először egy Párizsban élő hazánkfiáról, a Pozsonyban született Mandelli Dávidról (1780-1836), akinek a nevét azonban sokféleképp írták.
Ő történetesen Mentelliről, a Párisban élt Diogenesről címmel írt a Tudományos Gyűjtemény 1827. évfolyamának 11. kötetében, de nevezték őt Mandlnek, Mendelnek is.
Mandelli sok nyelven beszélt. A pontos számát igazából ő maga sem tudta, hiszen a magyaron kívül a legfontosabb európai nyelveken: angolul, franciául, németül, olaszul, spanyolul, emellett latinul, ó- és újgörögül, tótul, arabul, perzsául, szanszkritul, kínaiul is képes volt társalogni. De jártas volt a statisztikában és a matematikában is, a kenyérre valót történetesen matematika tanítással kereste, ami nem sok pénzt jelentett ugyan, de ő még ebből is megspórolt valamit és könyveket, kéziratokat vásárolt magának. Az ágya a már említett faláda volt, de nyáron elvolt egy széken is.
A könyvtárba úgy került, hogy felkérték: csináljon rendet a különböző nyelvű kéziratok és könyvek tömkelegében; ennek fejében évente 1800 frankot fizettek neki. Ez komoly summának számított, amiből tisztességesen eléldegélhetett volna. A megbízói joggal gondolták, hogy erre a bonyolult munkára nálánál aligha lenne alkalmasabb személy, elvégre nemigen találtak volna még egy olyan tudós embert, aki annyi nyelvet ismert. Az is logikusnak tűnt, hogy ezzel a feladattal sokáig elbíbelődik majd, ezért ugyancsak elképedtek, amikor Mandelli egy hónap múlva jelentette, hogy elkészült a munkával és ezért nem is tart igényt az évi fizetségre, csak az egy havi összeget szeretné.
Megjelent a Magyar7 2025/3. számában.