„Egy jó történetnek nincs neme” – Haffner Orsolya a családi titkokról, az Elysiumról és az írás kihívásairól
Mi történik, amikor egy család évtizedeken át őrzött titkai egyszer csak felszínre kerülnek? Haffner Orsolya legújabb regénye, az Elysium egy rejtélyes halálesettel, egy eltűnt iratcsomóval és egy harminc éve elhallgatott igazsággal indítja útjára az olvasót. A pszichológiából doktorált magyar írónő a Hector Connell-trilógia befejező kötetében ismét az emberi lélek rejtett titkait kutatja. Az írónőt Lobó-Szalóky Lázár kérdezte.
Nemrég megjelent az Elysium, amellyel teljessé vált a Hector Connell-trilógia. Mit éreztél, amikor utoljára leírtad ennek a három köteten át épített történetvilágnak a zárómondatait? Inkább megkönnyebbülés volt, vagy nehéz búcsú a szereplőktől?
Mindkettőt éreztem, de leginkább egyfajta ürességet. Három köteten keresztül együtt éltem a szereplőimmel, ismertem őket, néha még náluk is jobban tudtam, mi vár rájuk. Hector, Elza, és a többiek időközben a mindennapjaim részévé váltak. Amikor leírtam az utolsó mondatot, természetesen elégedettség töltött el, hogy lezártam egy ennyire összetett történetet, de közben arra gondoltam, milyen különös, hogy akik eddig a fejemben éltek, mostantól az olvasók előtt folytatják az életüket. Azért teljesen nem búcsúztam el tőlük: előfordulhat, hogy valamelyik szereplő jelentkezik majd nálam egy újabb történetötlettel.
Az új regényben egy ügyvéd harminc éven át őrzött titka, majd rejtélyes halála indítja el az eseményeket. Honnan született az Elysium alapötlete, és miért éppen ez a cím lett a történet kulcsa?
Már Az Ikerfák befejezésekor tudtam, hogy tovább szeretném vinni Hector történetét. Azon gondolkoztam, mi történne, ha az igazságot egy olyan ember ismerné, aki évtizedekig hallgatott, és éppen akkor tennék el láb alól, amikor végre beszélne róla.
Így született meg Jonas Keene karaktere, és vele együtt az a harmincéves titok, amelynek következményei messzire nyúlnak. Szeretem az olyan történeteket, amelyekben a múlt egyszer csak befurakszik a jelenbe, és mindent más megvilágításba helyez.
Az Elysium cím azért érdekes számomra, mert az ókori mitológiában a boldog túlvilágot, az üdvözültek birodalmát jelenti. A regényemben mégis más jelentést kap, ráadásul Jonas Keene ügyvéd ezt a szót ejti ki utoljára a halála előtt, ami tökéletes kiindulópontja volt egy rejtélyhez: a szó kezdetben senkinek nem mond semmit, végül kiderül, hogy ez minden válasz kulcsa.
Az Elysium egyik különösen izgalmas fordulata, hogy Elza maga kezd nyomozni, miközben férje, Hector Connell börtönben van. Tudatos döntés volt, hogy a trilógia lezárásában egy női szereplő kapjon ilyen meghatározó, kezdeményező szerepet?
Igen, bár ez a döntés elsősorban a történetből és Elza karakteréből következett. Az első két kötetben Hector állt a nyomozás középpontjában, Elza támogatta. Az Elysiumban megfordul a helyzet: Hector börtönbe kerül, Elzának pedig döntenie kell, hogy csupán szemlélő marad, vagy maga veszi kézbe az irányítást. Számomra különösen érdekes volt megmutatni, hogyan válik egy szereplő határozottá és kezdeményezővé, aki olykor maga is meglepődik saját bátorságán. Nem szerettem volna belőle egyik napról a másikra tévedhetetlen nyomozót faragni, ő továbbra is esendő, vannak hibái, de éppen ettől hiteles. Íróként nagyon élveztem, hogy ezúttal Hector kénytelen átengedni neki a főszerepet.
Könyveidben újra és újra előkerülnek a családi titkok, az elhallgatott bűnök és a múltból visszatérő következmények. Szerinted miért képesek az emberek akár harminc éven át is együtt élni egy hazugsággal? Van olyan igazság, amelynek a kimondása többet árthat, mint az elhallgatása?
Szerintem senki sem dönt úgy, hogy mostantól harminc évig hazugságban fog élni. Először csak elhallgat valamit, talán félelemből, szégyenből, vagy azért, mert meg akar védeni valakit. Aztán az évek múlásával egyre nehezebb megszólalnia, hiszen nem csupán az eredeti titokkal kellene szembenéznie, hanem azzal is, miért hallgatott ilyen sokáig. Ami a kérdés második részét illeti: igen, talán létezik olyan igazság, amelynek kimondása többet árthat, mint használ, de fontos, hogy kinek a szempontjából nézzük. Mert amit az egyik ember kegyes hallgatásnak nevez, azt a másik talán az élete legnagyobb árulásaként éli meg. Pontosan ezeket az erkölcsi dilemmákat szeretem a regényeimben körüljárni: azt, amikor nincs egyértelműen jó döntés, és a legjobb szándéknak is súlyos következményei lehetnek.
Ma a nemzetközi könyvpiacon rendkívül népszerűek a női krimiszerzők, Magyarországon azonban sokszor nehezebb kitűnni ebben a műfajban. Te hogyan látod a magyar női krimi helyzetét? Mennyire kell megküzdened azért, hogy ne csak magyar írónőként, hanem a történeteid alapján ítéljenek meg?
Örömteli, hogy egyre több tehetséges női szerző is megmutatja magát. Ugyanakkor bevallom, nekem mindig furcsa a “női krimi” elnevezés, hiszen nem beszélünk “férfikrimiről” sem.
Szerintem egy jó történetnek nincs neme, és az olvasót elsősorban az érdekli, magával ragadja-e a cselekmény, hitelesek-e a szereplők, és képes-e meglepetést okozni az író. Azt viszont valóban nehéznek érzem, hogy magyar íróként kitűnjünk a nemzetközi bestsellerek hatalmas kínálatában. Ma már egy írónak nem elég jó könyvet írnia, meg is kell találnia az utat az olvasókhoz.
Én is sok időt fordítok erre, a közösségi médiától kezdve a saját weboldalamon át a személyes dedikálásokig. A könyv megírása után egészen másféle munka kezdődik, ami legalább annyi kitartást igényel. De amikor egy ismeretlen olvasó megkeres, és elmondja, hogy nem tudta letenni a regényemet, akkor úgy érzem, minden befektetett energia megtérül.
Pszichológiai tanulmányaid különleges hátteret adnak a regényeidnek. Az Elysium írásakor volt olyan szereplő, akinek a döntéseit még te magad is nehezen tudtad elfogadni? Hol húzódik a határ a bűnös emberi motivációinak megértése és a tetteinek felmentése között?
Talán Marissa Thomson nyomozó az egyik olyan szereplő, akinek a döntéseivel időnként még íróként is nehéz volt egyetértenem, ugyanakkor éppen ez teszi számomra izgalmassá a karakterét. A pszichológiában mindig is az érdekelt leginkább, mi mozgatja az embereket, hogyan képesek akár a legképtelenebb döntéseiket is megmagyarázni. A legtöbb ember szerintem nem gonosznak látja önmagát, még akkor sem, ha másoknak súlyos károkat okoz. Inkább talál valamilyen indokot, amivel igazolhatja a tetteit, és ezt egy idő után maga is elhiszi. Fontos, hogy a negatív szereplőim se legyenek egydimenziósak, és hogy az olvasó megsejtse, mi vezetett a döntéseikhez. A megértés és a felmentés közötti határ számomra nagyon is világos: nem feltétlenül kell elfogadnunk a bűnös tetteit még akkor sem, ha megértjük az indítékait. Ezért is szeretem a bűnügyi történeteket: nemcsak azt vizsgálom, ki követte el a bűntényt, hanem azt is, hogyan jutott el odáig.
A Ma7.sk olvasói között sok felvidéki magyar könyvbarát is van. Mit gondolsz, mi az, ami egy jó bűnügyi családregényt országhatároktól függetlenül izgalmassá tesz? Mit üzennél azoknak, akik most találkoznak először a Hector Connell-történetekkel?
Úgy gondolom, a jó történetek nem ismernek határokat, hiszen az érzések, a családi kapcsolatok, a bűntudat, vagy a vágy, hogy megvédjük azokat, akik fontosak nekünk, kultúrától és országhatároktól függetlenek.
A krimiben mindig az fogott meg, hogy egy fordulatos nyomozás mögött mennyi emberi történet rejtőzik. A könyveimben nagyon fontosak a szereplők, a kapcsolataik, és a döntéseik. Akik most először találkoznak a Hector Connell esetei trilógia köteteivel (A Tükörtó, Az Ikerfák, Elysium), azoknak azt üzenem, hogy ne egy tévedhetetlen nyomozóra számítsanak. Hector oknyomozó újságíró, kíváncsi, makacs, és sokszor azok elől titkol el dolgokat, akiket a legjobban szeret. Talán pont ettől válik igazán emberivé. A három kötetben fokozatosan bontakozik ki egy nagyobb történet, de mindegyik könyv önálló rejtélyt is tartogat, így külön-külön is olvasható. És ha sikerül elérnem, hogy az olvasó egy kicsit elgondolkodjon azon, ő hogyan döntött volna a szereplők helyében, akkor már megérte megírnom őket.
Az Elysium lezár egy fontos alkotói korszakot, de az ATV.hu-nak már arról is beszéltél, hogy egy megtörtént eset ihlette új regényen dolgozol. Mennyire lesz más ez a történet, és mit árulhatsz el a következő könyvedről?
Sok szempontból más lesz, de továbbra is az emberi sorsok, a nehéz döntések, és a szereplők belső vívódásai érdekelnek. A cselekmény történelmi időben kezdődik: az 1950-es évek végének diktatórikus világában játszódik, és egy karizmatikus pap sorsát követi végig, aki néha megkérdőjelezi saját rendje szigorú előírásait. Ez a morális dilemma végigköveti az életét, miközben olyan helyzetekkel találkozik, amelyek a hivatástudatát és az identitását is megkérdőjelezik. Nem életrajzot írok: csak az alaptörténet származik a való életből, a cselekmény nagy része a képzelet szülötte. Szeretném megtartani azt a fordulatos történetvezetést, amelyet az olvasóim már megszokhattak tőlem. Nem a politika, és nem is a vallásos hit köré épül a cselekmény - hús-vér emberekről szól, akik olyan döntésekre kényszerülnek, amelyekre mások talán nem lennének képesek. A legfontosabb kérdés számomra az, mennyit hajlandók feladni önmagukból a túlélésért, és hol van az a pont, amikor már túl nagy árat fizetnének érte. A regény várhatóan 2027-ben jelenik meg.