Egy Gulag-túlélő története
Az utolsó Magyarországon élő Gulag-túlélő, Hartmann Józsefné 2025 májusában töltötte be a 95. életévét. Égő fáklyaként a mai napig aktív részese a megemlékezéseknek, történelemóráknak. Az életéről szóló tavaly megjelent A túlélő című kötetet mutatta be a Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány a pozsonyi Liszt Intézetben a Csemadok Pozsonyligetfalui Alapszervezetének szervezésében és a Városi Választmány, valamint a Pozsonyi Casino társzervezésében a Nemzeti Emlékezet Bizottsága támogatásával.
A rendezvény vendégeit Flórián László, a Pozsonyi Casino választmányi tagja mutatta be a közönségnek, elsőként Nagyné Pintér Jolánt, a Gulag Alapítvány elnökét, aki maga is érintett a szomorú Gulag-történetben, s évtizedek óta azon dolgozik, hogy ezek a történetek ne menjenek feledésbe, mert „azok, akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék”.
– mondta Nagyné Pintér Jolán, akinek a szülei több áthelyezés után a távoli Szibériába, a legmesszebb lévő tajseti táborba kerültek. Szülei a hazafelé vezető úton ismerkedtek meg, amikor egy félévet kellett eltölteniük Lembergben. A magyar állam ugyanis nem fogadta vissza őket, mert attól tartottak, hogy elmondják, hol jártak.
– mondta, hozzáfűzve, sok Gulag-rab járt hozzájuk az egész országból. Így alakult meg ez az alapítvány is, amelynek édesanyja, Rohr Magdolna Pintér Károlyné volt az alapítója, és elsődleges célja a budapesti Honvéd téri Gulag-emlékmű felállítása volt mindazokért, akiknek a holtteste nem került haza, Magyarországra. 1993-ban sikerült is felavatni az Emberkereszt elnevezésű emlékművet, ami a világ első köztéri Gulag-emlékműve.
Nagyné Pintér Jolán szülei halála után átvette a Gulag Alapítvány vezetését, majd a 2015–2017-es Gulag-Gupvi emlékévek során aktívan bekapcsolódott a Gulag-emlékezetpolitikába. Rendszeres, határokon átnyúló tevékenységével leginkább a fiatal generáció számára szeretné elmondani a Gulag szomorú történetét, okulásképp a jövőre nézve. Amint azt A túlélő című kötet előszavában írja, minden ember életében vannak igazodási pontok. „Nem mondanám példaképnek, mert az túl magasztos és megfoghatatlan. Igazodási pontok, akikhez vissza-visszatérünk, megkérdezzük véleményük, még ha hosszú ideig nem is találkozunk, akkor is tudjuk, hogy vannak, velünk vannak, bármikor jönnének… Ilyen igazodási pont az életemben Hartmann Józsefné, nekem csak Klári néni” – írja Nagyné Pintér Jolán, aki gyermekkora óta ismeri A túlélő című kötet főhősét, aki édesanyja halála után sem hagyta, hogy elveszítse annak barátait.
áll a kötet előszavában.
A túlélő című könyvet és a történeti hátteret a kötetet szerkesztő dr. Kovács Emőke, a Gulag Alapítvány történésze, a Városi Könyvtár Tab igazgatója ismertette, aki Flórián László elmondása szerint mindemellett Balaton-kutató is.
– mondta Flórián László.
"Sajnos idővel a túlélőket is elveszítjük, és egyre fogy a közösségünk, ezért gondoltuk úgy, a legfőbb jövőbeni küldetésünk az, hogy a fiataloknak átadjuk ezt a nehéz tudást, amivel nekik is rendelkezniük kell" – fogalmazott Kovács Emőke, hozzátéve, mivel ő maga pedagógus is, ezért választották a speciálisan ennek a 14-18 éves korosztálynak szóló rendhagyó történelemóra sorozatot, amelyben monodrámák is szerepelnek.
– tette hozzá Kovács Emőke.
A túlélő könyv főszereplője is véletlenül kerül ebbe a szomorú történetbe.
– mondta a történész. Csak kilenc évnyi kényszermunka után, 1953-ban, Sztálin halála után térhetett vissza Magyarországra, de a határátlépés után azonnal megkapta az ukázt, hogy erről nem lehet beszélni.
– mondta Kovács Emőke, hozzáfűzve, csak a hetvenes években lesz szociális ápoló az egyik felettese jóvoltából.
Hartmann Klára ma Gödrén él, egy fia és két unokája van. A könyvben azt mondja, maga sem tudja, mi tartotta életben. „Minden nap imádkoztam, és arra gondoltam, egyszer talán még hazajutok. Sokszor olyan honvágyam volt, hogy csak bámultam a levegőbe, azt se tudtam, mi történik körülöttem. És néha sült szalonna illatát éreztem ilyenkor…”
– mondta a történész, hozzátéve, ezek alapján a történészek az 1 millió 200 ezres elhurcolási számot valószínűsítik a történelmi Magyarország területéről. „A férfiak és női fogvatartottak bányákban, útépítéseken, fakitermelésen, vízierőműveknél, vasútépítéseknél dolgoztak napi 10-14 órákat. Barakkokban laktak, sokszor embertelen körülmények között, akadt olyan eset is, hogy köztörvényes rabokkal is összezárták őket” – olvasható a könyvben.
Ez a kötet az olvasókon kívül magának a túlélőnek készült, akinek az élete részét a mai napig kitölti a Gulag Alapítvány tevékenysége.
– fogalmazott a kötet szerkesztője.
Három évvel ezelőtt ugyanitt, Pozsonyban került bemutatásra Török Tamás rendezésében a Nép ellensége című monodráma Sztankay Orsolya előadásában, amely Rohr Magdolna történetét dolgozta fel. Most pedig Kovács Emőke A szabadság vándora – Kamaszlány a Gulagon című monodrámáját mutatták be a pozsonyi közönségnek, Tarpai Viktória Jászai Mari-díjas kárpátaljai származású színművésznő, a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház tagjának előadásában. A monodráma Hartmann Józsefné Nagy Rózsa Klára drámai történetének a feldolgozása.
Azokat az érzéseket és gondolatokat érzékelteti rendkívül megrázó módon, amelyek a 14 éves lány fejében az elhurcolása után és a nagyon nehéz kényszermunka idején lezajlottak. A monodráma arról is szól, hogy a Gulagon felnőtté váló kamaszlány hogyan találja meg a saját belső békéjét, s hogyan lel nyugalomra mindezen szörnyűségek közepette. „Ezen a képen én vagyok, Nagy Rózsa Klára” – mondja a monodráma elején a Gulagra elhurcolt kamaszlány. „Ez a kép akkor készült rólam, amikor fiatalon ártatlanul fogságba kerültem, ez egy rab lány fotója… de a lelkemben én mindig szabad voltam.” Megrendítő darab, nem lehet rajta szórakozni, de elgondolkodni annál inkább, mert minden szava igaz. S az igazságot, ahogyan azt Hartmann Klára egész életében vallotta, ki kell mondani.
Megjelent a MAGYAR7 18. számában.
