Egy feledésre ítélt korszak és régió krónikája
Azt mondják, amíg egy író a jövőnek dolgozik, addig az újságíró elsősorban a jelennek. Előbbiekből lesznek az életükben csóró halhatatlanok, az utóbbiakból pedig a hónapról hónapra vegetáló halandók…
Mivel a Felvidéken vagyunk, még azt se nagyon mondhatom, hogy a nap lovagjai. Emlékszünk Bródy Sándor halhatatlan hősére, Asztalos Aurélra, aki napi firkászként magasabbra vágyott, s mire észbe kapott volna, egy gödörben végezte. De nem járt jobban Gábor Andor hőse, Doktor Senki sem. Farkas Ottó 17 megjelent könyve után jutott el arra a gondolatra, hogy fellapozza azokat az egykori újságokat, amelyekbe az ún. rendszerváltás idejében dolgozott. Az akkor megjelent írásai közül kiválasztott két kötetre valót, s az első kötet a napokban meg is jelent.
Ez nem is annyira meglepő, hisz’ az eltelt mintegy három évtized alatt több ezer írást publikált, de ami ennél is szomorúbb, az írásokban szereplő emberek nagy része sem él már, ahogy az azokban szereplő cégek többsége is már rég megszűnt, sőt a lapok is, amelyekben ezek az írások megjelentek.
Mivel az emberek, így az újságírók többsége is a jelenben akar érvényesülni és tisztességesen megélni, de kacérkodik a halhatatlansággal is, jó néhányan közülük megpróbálkoztak a szépirodalmi műfajokkal is. Ki kevesebb, ki több sikerrel.
Ezek közé tartozik Farkas Ottó is. De alig van olyan jelentős magyar író, aki ne kacérkodott volna az újságírással is pályakezdő korában, s bizony voltak, nem is kevesen, akik egész életükben hűségesek maradtak a napi tollforgatáshoz (is).
Ahogy olyanok is, akik egész életükben szerkesztőségekben ültek, s rakosgatták össze a napi- vagy hetilapokat, esetleg az irodalmi folyóiratokat. Emlékeztessük rá ugyanis a nagyérdeműt, az újságírás és a szerkesztés két külön műfaj, s csak ritka véletlen esetben találkozik. Voltak, vannak legendás újságírók, akikre egy zuglap szerkesztését sem lehetne rábízni, s olyan legendás szerkesztők is, akik egész életükben nem írtak össze egy kötetre valót.
Kisebbségi nyelvterületen egy újságíró alig-alig engedhette meg magának azt a luxust, hogy ne ártsa bele magát mindkettőbe, hisz a megélhetési kényszer nagy úr. De azt a luxust se, hogy legjobb írásait kötetben is kiadja. Pedig voltak és vannak nem is kevesen, akik bőven megérdemelnék azt, hogy legjobb írásaik az örökkévalóságnak is megmaradjanak, hisz ma már ugyan a lapok egy jelentős része felkerült a világhálóra, mégis kutató legyen a talpán, aki rendet rak a nagy összevisszaságban, főleg, ha az illető nemcsak a saját nevén „követte el” a cikkeit, hanem számos álnevet és szignót is használt.
Ilyen volt például a 20. század elején a nagycsalomjai Gáspár Imre, aki, miután váratlanul elütötte a villamos, ebek harmincadjára jutott több ezernyi írása.
Alig akad pár olyan felvidéki magyar újságíró (Barsi Imre, Csikmák Imre, Nagy Jenő, Szabó G. László), aki fénykorában vagy nyugdíjas évei során kötetbe rendezte volna a legjobb írásait. S ha ő maga nem tette meg, a hálátlan/felelőtlen utókor nem is nagyon igyekezett, így hihetetlen értékek vesztek oda az évek során.
Szerencsére Farkas Ottó nem hagyta annyiban, s amikor több évtizedes aktív újságírói pályája végén megérdemelten nyugdíjba vonult, rendszerezte a megjelent, s összegyűjtött anyagait, jegyzeteit, s azokat könyvek formájában is kiadta. S miután már szinte mindent kiadott, most azokra kerített sort, amelyek eddig valahogy kimaradtak. Azokat a fontosabb portréit, riportjait, interjúit, napi szösszeneteit, amely műfajok nélkül nem lap egy lap. Szerencsére Farkas Ottó ezekből a műfajokból is kivette a részét, s most összerakta őket egymás mellé.
Ezeknek az írásoknak a nagy része a kilencvenes évek terméke, amikor Farkas Ottó, otthagyva a jól/jobban jövedelmező bérelszámolói/vállalatvezetői állását, vállalta az újságírói lét napi anyagi és egyéb, nem elhanyagolható kockázatait.
S amikor már-már alulmaradt a reménytelen küzdelemben, nyugdíjas évei előtt egyéni vállalkozóvá vált. Talán jól is tette, hisz elkerülte egyik interjúalanyának, G. Kovács Gyulának a szomorú sorsát, aki az egyik regionális lap minimálbért sem hozó főszerkesztői posztjáról egy németországi utcán találta magát közönséges, ám az újságírásnál és a helytörténetnél így is jobban jövedelmező koldusként. De rajta kívül is a régió számos érdekes alakját mutatta/mutatja be a szerző, hisz beszélgetőtársai egy része ugyan még itt van köztünk, de a felgyorsult időben többségük már elevenen feledésre ítéltetett.
A kötetben szerepel az írók közül Ardamica Ferenc, Gömöri Kovács István, Veres János, a már említett Gömöri Kovács Gyula, de Fejes Lajos, Fülek első polgármestere a rendszerváltás után, Csank Terézia, Szabó Kinga, Szabó László egykori várgedei földbirtokos fia, Fertő Dezső és Nagyferenc Katalin fafaragók, Páko Mária gitárművész, aki máig ugyancsak aktív, Agócs Sándor tárogatós, Gaál Lajos barlangász és Graňo Dusán masszőr, aki hosszú évek óta New Yorkban él. Bemutatja a kötet Kisprágát is, amely hosszú évekig remek kapcsolatot ápolt az egykori csehszlovák fővárossal is, de hosszabb anyagot olvashatunk például az ún. barguzini Petőfi-expedícióról is.
Nem lettünk, sőt egyre többen sírják vissza az ún. népi szocializmus éveit. Amíg 1989 előtt számos lap jelent meg a Felvidéken is, amelyekben a kötelező cenzúrát és öncenzúrát, valamint a szocialista öntömjénezést leszámítva szinte mindenről olvashattunk – nemcsak a celebek és három napra predesztinált sztárocskák legújabb magamutogató szokásairól –, s virágkorát élte a kultúra, addig a kilencvenes éveket a tiszavirág-életű lapok sokasága jellemezte. De legalább voltak. S mivel a lapszerkesztés vagy az újságírás még annyi biztos megélhetéssel sem kecsegtet, mint a régebbi időszakokban, a mélyrepülés pedig szinte megállíthatatlan, így Csokonait parafrazálva, ma már az is tényleg bolond, aki újságíróvá lesz magyar nyelvterületen, így a Felvidéken is.
Farkas Ottó az utolsó mohikánok közé tartozik. A lapokban megjelent című kétkötetes könyvének első kötete egy ma már feledésre ítéltetett régió feledésre ítélt korszakának megkerülhetetlen krónikája.
