Egy Bálek, aki Reviczkynek képzelte magát

A kor, amelyben él, 34 évesen meg is öli. Apja családja Magyarország egyik legelőkelőbb nemesi famíliája, de ahogy abban a korban sokan mások, az apja is gyorsan a nyakára hág a vagyonának.

Sok ilyen történetet írt meg akkoriban a kiegyezés utáni korszak nagy anekdotázója, Mikszáth Kálmán. Anyja, Zmeskál Judit szintén vagyonos család tagja, de korán meghal, s az ifjú Reviczky új „anyja” csak abban járatos, hogy a család vagyonát elherdálja.

Gyula ebből sokáig semmit sem érez, a pozsonyi katolikus gimnázium eminens növendéke, írásai az önképzőkör fénypontjai, s úgy tűnik, nyitva áll a kapu a sikeres írói pálya előtt. 18 éves, amikor az apja meghal, s kiderül, nemcsak a rá íratott birtokok árát múlatta el, de még a szülőanyja se az, akit annak tartott, hanem egy szlovák cselédlány, Bálek Veronika, s mivel az apja még csak arra sem vette a fáradságot, hogy átírassa a saját nevére, így őt is Bálek Gyulának anyakönyvezték.

A 18 éves ifjú mindent elkövet, hogy mégiscsak Reviczky maradjon, hisz nemesi környezetben és katolikus szellemű iskolában nevelkedett, s bár a név megmarad, az ifjú filozófiája gyökeresen megváltozik, s az arisztokrácia helyett az elesettek világfájdalmának a tolmácsolója lesz.

Jogi vagy hivatalnoki pálya helyett a költészetet választja a gazdaságilag ugyan gyorsan feltörekvő Magyarországon (ne feledjük, a kiegyezés után vagyunk. A magyar főváros a XIX. század végére nyüzsgő metropolisszá lesz), de a társadalom gondolkodása inkább a múltba réved.

Ekkor kerül összetűzésbe Arany Jánossal is, vitájuk a nemzetiről, illetve a kozmopolitizmusról egy máig tartó végeláthatatlan vita előjátékának tekinthető. Holott mindketten ugyanazt vallják, amit 1885-ben ő maga is megír majd egyik cikkében: „A legnagyobb költők a legnemzetiebbek, de egyúttal a legemberiebbek, legáltalánosabbak”.

Pestre jön hát, hisz par excellence költő akar lenni, de beáll a sorba, amire nem képes, vagy pedig marad a kitaszítás. Egy esszékötetre gyűjt előfizetőket, de az sosem jelenik meg, ahogy 1883-ban megjelent első verseskötetét (Ifjúságom) sem kapkodják el.

Mivel a fővárosban a kutya sem kíváncsi az elesettek, a mélyszegénységben élők iránti szimpátiájára, az éhezés vidékre veti, Dentán vállal nevelői állást, ahol megérinti a szerelem is Bakálovich Emma személyében, akihez egy 41 ciklusból álló versfüzért is ír. S bár a négy évvel idősebb, művelt nő rokonszenvezik vele, a kapcsolatuk plátói marad.

Reviczky ismét Pesten próbál szerencsét, ezúttal sem sok sikerrel. Aradi és kassai lapszerkesztői kitérők és sok-sok nélkülözés után 1887-ben végül a Pesti Hírlapnál kap kritikusi állást, a Pán halála című költeményét szerelme, Jászai Mari szavalja el, s Reviczkyt végre felfedezik.

Jászai Mari oldalán a szerelmet is megtalálja, együtt fordítják magyarra Ibsen Babaház (Nóra) című drámáját, amivel nálunk is elkezdődik a női emancipáció kora, de Jászai az, aki lecseréli a halálosan beteg és szerelmes embert Szomory Dezső személyében egy kamaszra.

Tüdőbaja, s Jászai árulása alaposan megrövidíti az életét, s 1889 július 11-én, alig 34 évesen végleg leteszi a pennát.

„Évekig ő volt a támaszom. A költő, aki nem tartozik a kánonba, de érvényes. Ez a gyenge fizikumú ember adott nekem erőt, s talán ad ma is az újabb nagyarcú kamaszoknak, akik költők akarnak lenni, s meg akarják magukat fogalmazni a hivatalos irodalommal szemben” – írja róla egy mai írótársa, Háy János a Kik vagytok ti? című rendhagyó irodalomtörténeti kötetében külön fejezetet szentelve Reviczkynek, s ehhez csak annyit tennék hozzá, középiskolás koromban anyám könyvtárában megtalálva verseskötetét, magam is rongyossá olvastam, hisz ki ne értene egyet azzal a szállóigévé vált megállapításával, hogy a világ csak hangulat.

De érdemes idézni a vers (Magamról) egész utolsó strófáját: 

Franciákat s oroszokat olvas, valamint Goethét, Shakespeare-t és Aranyt, Baudelaire első magyar fordítója (Éjféli számvetés), Turgenyevtől verssel köszön el („Vádoltak, hogy sivár vagy és rideg//Én megbámultam érzékeny szived”), Komlós Aladár szerint vele kezdődik a magyar impresszionizmus. Igazi kozmikus világfájdalom árad a verseiből, s végtelen kettősség. „Gyöngék vagyunk és kicsinyek.//Áldott, ki a könnyet letörli//S megért egy szerető szivet” – gondolom, sok emlékkönyvbe jutott egy-egy Reviczky-idézet.

Kritikusként viszont nem kíméli a korszellem kedvenceit, így Zichy Géza agyondicsért verseiről megírja, hogy „Szégyen a magyar kritikára, hogy senki sem akad, aki az irodalom érdekében a költőt bírálta volna a grófban, s nem a grófot a költőben”.

Szereti viszont Tolnai Lajost, Kiss Józsefet és Mikszáth Kálmánt. Látja, amit mások nem látnak, s eljut oda, hogy már megbánja, íróvá lett, s a nála jelentkező ifjú titánnak, Justh Zsigmondnak nyilvános levélben ezt írja: „Lásson tehát bennem egy áldozatot, akinek nem volt olyan jó tanácsadója, mint én az öné vagyok. Elkövettem a faux pas-t s most már hiába idézgetem Petőfiből? Csak midőn a tömkelegbe lépünk,//Vesszük észre gyászos tévedésünk. Hiába! Kapujánál annak az édennek, melyet nagyravágyásból hajtva tejfeles szájjal elhagytam, ott áll a kérub és azt kiáltja: vissza! De hát mi lenne a világból, ha minden ember okosan cselekednék. Még egyszer könyörgök, maradjon földesúr és ne a múzsára, hanem a megyebeli szép leányokra kacsingasson.”

Bár egész költészete egyfajta életrajzi verses regényként is olvasható, prózában is megírta az életét, előbb az Apai örökségben, majd a Selyembogárban.  

Vajda János és Reviczky Gyula nélkül valószínűleg nincs Ady Endre, ahogy Juhász Gyula vagy Tóth Árpád sem. S ugyan igaza lehet Háy Jánosnak, aki szerint nem a Reviczky-vers hangol minket érzelmileg, hanem mi hangoljuk fel a Reviczky-verset, Reviczky édes-bús, világfájdalmat és elmúlást bőven szállító költészete, ha csak egy-egy pillanatra is, de máig kivétel nélkül mindannyiunkat megérint.

1889-ben mayerlingi kastélyában öngyilkos lesz Ferenc József egyetlen fia, Rudolf trónörökös, megjelenik Justh Zsigmond Hazai napló című műve. Hiába volt hát a baráti intés. S ezen év decemberében megjelenik a Pósa Lajos-féle Az Én Ujságom és a Kiss József-féle A Hét, amely megágyaz a modern magyar költészetnek. De ő ezt már nem éli meg.