Édesanyja szülővárosában járt a „színész-kisiparos” Szacsvay László
Közel 79 évesen, de mégiscsak eljutott édesanyja szülővárosába Szacsvay László, a Nemzet színésze. Még így is megelőzte kedves kolléganőjét, Molnár Piroskát, aki tavaly a 80. születésnapján járt először édesapja szülővárosában. A két város persze ugyanaz, Rimaszombat, ahogy a meghívójuk is ugyanaz a szemtelenül fiatal, alig huszonéves Bohó Markusz, aki maga is színészetet tanul a helyi magánkonzervatóriumban. Szacsvay László nem egyedül, hanem 13 éves Fülöp nevű vizslájával érkezett a tikkasztó nyári hőségben.
Bár először járt Gömörben, azért felkészülten érkezett, az est előtt okostelefonon hosszú órákat egyeztetett házigazdájával, aki elárulta lapunknak, hogy önerőből, a szülei és iskolája anyagi támogatásával merte vállalni még októberben, hogy meghívja egyik legkedvesebb színésznőjét, Molnár Piroskát, akiről megtudta, hogy édesapja Rimaszombatban született, később székely származású édesanyjával Keleméren leltek közös otthonra, de ő maga az édesapját meg se ismerhette, mivel azt még a születése előtt elhurcolták arra a bizonyos háromnapos málenkij robotra, ahonnan sohasem tért haza. „Felhívtam a művésznőt, hogy kifejezzem a hódolatomat, s udvariasságból meghívtam édesapja szülővárosába. Kiesett a telefon a kezemből, amikor a művésznő csak annyit válaszolt a felvetésemre, hogy boldogan jön, ha tudunk időpontot egyeztetni, mert ma is heti 5-6 alkalommal színpadon van. Az időpontot végül sikerült leegyeztetni, s a teltházas esten még közösen is dalra fakadtunk” – meséli a kezdetekről a magyar színháztörténetben ugyancsak jártas fiatalember.
Ezen az októberi esten mesélte el neki Molnár Piroska, hogy nem ő az egyetlen a Nemzet színészei közül (tizenketten vannak), aki gömöri származású, hanem van még egy kedves játszótársa, Szacsvay László, akinek viszont az édesanyja született Rimaszombatban.
Markusz azóta tervezgette a vele való találkozást, de munkahelyi (óvodai asszisztens szülőfalujában, Várgedén) és iskolai elfoglaltságai mellett készülnie kellett a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem felvételijére, ahol el is jutott a második fordulóig, így Szacsvay László meghívását el kellett halasztani egészen júniusig. A művész nagy örömmel fogadta el a meghívást, mindössze egyetlen kikötése volt, hogy magával hozhassa 13 éves, Fülöp névre hallgató vizsláját.
„Bár tudok palócul (ezt be is bizonyította az esten), s 1908-ban, vagyis még az Osztrák-Magyar Monarchiában Rimaszombatban született Moldvai-lány édesanyám is mesélt a szülővárosáról, valahogy sosem jutottam el erre a vidékre, azért is nagy öröm, ha Piroska után is, de itt lehetek én is” – kezdte a beszélgetést elérzékenyült hangon a művész, majd Bohó Markusz kérdései által megidézte ugyancsak gazdag pályafutását. Szülei tanáremberek voltak, édesapja Fehér Tibor néven akkoriban ismert ifjúsági regényíró, így látszólag nem is volt nehéz értelmiségi pályára kerülnie. Kilencéves volt, amikor kitört az 1956-os forradalom, amely két okból is életre szóló élmény marad a számára; akkor látott először halottat, s akkor szokott rá a dohányzásra. „De higgyék el, nem a dohányzás veszélyes ebben az életben, hanem a stressz, s én bizony féltem, amíg éltem, s ez a mondat lesz felvésve a sírkövemre is”.
Nagyon zárkózott, visszafogott fiú volt, akinek egy súlyos agyhártyagyulladás miatt újra kellett tanulnia írni, járni és számolni is. Akkoriban még félt a lányokhoz közeledni, így rengeteg szerelmes verset olvasott, így próbált meg hozzájuk közelebb férkőzni.
Ezek a versek segítették az érettségin és főiskolai felvételin is, a matek érettségin a feladott számtani feladat helyett Kosztolányi Mostan színes tintákról álmodom című versét adta elő, amely akkor egy matek kettest hozott a konyhára, Rimaszombatban pedig vastapsot. Mivel első nekifutásra nem vették fel, a Nemzeti Színház akkor alakult stúdiójában töltött egy évet, amely remek előkészítőnek bizonyult, s a tanórák mellett szinte minden este szerepeltek a Nemzeti egy-egy legendás előadásában, ahol olyan óriásoknak adhattak végszót, mint Kálmán György, Váradi Hédi, Sinkovits Imre vagy Őze Lajos. Utóbbi színjátékosnak nevezte magát, ő megelégszik a „színész-kisiparos” megtisztelő címmel is. A házigazda azt is megkérdezte, mit szólt, amikor megtudta, hogy őt választották a Nemzet színészévé, Szacsvay azt válaszolja, hitte is meg nem is, amikor Vidnyánszky Attila, a Nemzeti igazgatója felhívta, de rögtön arra gondolt, biztos Törőcsik Mari keze van a dologban, hisz akkoriban ő volt a hangadó a tizenkettek között, míg most ezt a szerepet Molnár Piroska tölti be.
A pályája kezdetén nagy szerepeket kapott, de akkor is tudta, hogy nagyon sok minden a véletlen műve ebben a szakmában, s nem kizárólag a tudatos építkezésé.
„Idejött hozzánk rendezni a nagy grúz rendező, Tovsztogonov, aki Gogol A revizorát vitte színre. Nagyon csalódott voltam, amikor a próbatáblán még a nevemet se találtam. Egy kínai versciklust vettünk fel épp a televízióban, amikor felhívott Marton Endre, a Nemzeti akkori igazgatója, hogy kapaszkodjak meg, mert Tovsztogonov látott a Czillei és a Hunyadiakban, amiben beugrással vettem át V. László szerepét, s úgy döntött, nekem adja Hlesztakov szerepét, ami ugye a darab legfontosabb szerepe. Tényleg meg kellett kapaszkodnom”. De aztán jelentős változások jöttek a papíron az ország első számú színházában, fiatal üstökösöket hoztak fel vidékről, s az ő munkamódszerüket a régi nagyok nem tudták követni, volt, aki belehalt, s olyanok is voltak, akik az alkoholba menekültek. Mikor a kulturális vezetés észbe kapott, hogy ez így nem lesz jó, létrehozták a Katona József Színházat, ahol a legkisebb szerepeket is ún. nagy színészek játszották. Kezdetben neki is nagy szerepek jutottak, de aztán megmaradt örökös epizodistának.
Néha azért még jut egy-két fontosabb szerep, az elmúlt években eljátszotta Firsz szerepét a Cseresznyéskertben, ő volt Hitler a Mester és Margaritában, jövőre pedig, amikor a 43. szezonját kezdi a Katonában, a Peer Gyntben ígértek neki valamit.
Emellett már csak a Vajda Katalin által írt Láncreakció című darabban játszik, amely azt vizsgálja, hogy Teller Ede és Szilárd Leó, az atom- és hidrogénbomba atyjai hogyan tudnak elszámolni a lelkiismeretükkel. Vajda Katalin segített megírni az önéletrajzi könyvét is, amelynek a megírásához Benedek Miklós barátjától kapott kedvet. Vele nagyon sokat dolgozottegyütt, ő találta ki a Budapest Orfeum című legendás előadást, amelyet egy alkalomra terveztek, s bejárták vele az egész világot, Skandinávián át Ausztráliáig eljutottak. De együtt játszottak a Hyppolit, a lakájban is, amelynek a végén egy pillanatra a nagy elődöket, Kabos Gyulát és Csortos Gyulát is megidézhették. Bohó Markusz rákérdezett a kultúra jelenlegi helyzetére is, Szacsvay László szerint a kultúrának a szocializmus időszakában komoly presztízse volt, egy-egy bemutatóról nagyon sokat írtak a lapok, s az utcán, a villamoson is beszéltek róla. Ma ilyen nincs, sőt a rendszerváltozás utáni évtizedekben végletekig kettéosztódott a társadalom, ahogy a kultúra is. Ennek ellenére bizakodó, volt kollégája, Nagy Ervin lett a kultúráért felelős államtitkár, s bízik abban, hogy végre ismét nagyobb szerepe lesz a nívós kultúrának.
Nem maradhattak ki a beszélgetésből a kutyák sem, a művész elárulta, sokáig félt a kutyáktól, aztán a fia kérésére megengedte, hogy kutya kerüljön a lakásba, de még akkor sem gondolta, hogy egyszer csak ő is kutyamániákus lesz.
„Ez már a harmadik vizslám, s akinek nem volt kutyája, el sem tudja képzelni. Milyen együtt élni egy ilyen csodálatos állattal. Déry Tibor írja valahol, kutya nélkül lehet élni, de minek. Nos, így vagyok vele én is” – mondja lelkesülten Szacsvay, miközben ránéz az asztal alatt békésen nyújtózó Fülöpre. A házigazdák is készültek egy kis privát produkcióval, Bohó Markusz elénekli a Tanulj meg fiacskám komédiázni és a Legszebb város Batyi című örökzöldeket, majd osztályfőnökével, Patali Alexandrával a Csárdáskirálynő legendás Hajmási Péter kezdetű számát is előadják. Bár a város polgármestere, Šimko József egyéb elfoglaltságai miatt személyesen nem tudott eljönni, egy Rimaszombatra emlékeztető ajándékcsomaggal lepte meg a Nemzet színészét, aki még dedikálja kis számú, de annál lelkesebb közönségének a fotóját illetve a könyvét, s nem áll ellent egy-egy közös fotónak sem.
