Csalódás-e az év leginkább várt szlovák filmje?
Azzal a szándékkal ültem be a moziba a Štúr című új szlovák filmet megnézni, hogy amennyire csak lehet elvonatkoztatom magam attól, hogy magyar vagyok, és megpróbálom nem magyar szemüvegen keresztül nézni a filmet. Bevallom hősiesen, ez nem sikerült maradéktalanul, bármennyire is igyekeztem. A film ugyanis egyetlen pillanatra sem tekintette a Štúr politikai ellenfelét képező Kossuthékat vitapartnernek. Kossuthot rendkívül ellenszenves szereplőként tüntette fel, és valódi véleményütköztetés vagy eszmecsere nem is volt a filmben – igaz, nem is ez volt a cél.
Az egyes politikai nézetek és akarások, inkább csak politikai kinyilatkoztatások formájában nyilvánultak meg, a jó és rossz szerepek pedig eleve le voltak osztva, s a magyarokból ellenfél helyett most is ellenség lett. Az alkotók ezzel kizárták annak a lehetőségét, hogy a néző mélyebben elgondolkozzon az akkori lehetőségekről és körülményekről és a történések miértjéről is. Nem biztos, hogy ez a fajta látásmód a történelmi sérelmek feldolgozása szempontjából – amire állítólag a két ország jelenleg törekszik – annyira megfelelő lenne, sokkal inkább feléleszti a régi sérelmeket.
A Szlovák Televízióval koprodukcióban készült film bemutatását egyébként nagy elvárások előzték meg. Nem csoda, Štúr igazán jeles személyisége volt a szlovákok történelmének, egy valamirevaló film mégsem készült eddig az életéről – kivéve egy sorozatot a múlt század 90-es éveiből. Mint ahogyan Mariana Čengel Solčanská tizedik filmje sem életrajzi film, még csak nem is Ľudovít – vagy ahogy a filmben mondják, Ľudevít – Štúr a főszereplője, amit több szlovák filmkritikus fel is ró neki, és elszalasztott lehetőségről beszél ennek kapcsán.
Sokkal inkább egy romantikus szerelmi történet a film, mint történelmi eposz.
Márpedig Štúr nemzeti hősként él a szlovák emberek emlékezetében, mint a szlovák történelem ikonikus alakja, aki a 19. században a szlovákok önrendelkezését és a magyarosítással szembeni ellenállását képviselte.
A rendező azonban egy teljesen más szálon indul el, hogy ezt a megközelíthetetlen férfit a nézőhöz közelebb hozza, és a vele kapcsolatos történéseket emészthetőbbé tegye az átlagember számára. Valószínűleg ezért nyúl a szerelmi szálhoz, ami nem is lenne baj, ha a történelmi események láttatása nem lenne annyira egyoldalú és magyarellenes. A film – amelyben több magyar színész is közreműködött – középpontjában a nemesi származású Osztroluczky Adél áll (Ivana Kološová), aki beleszeret a költő-tanító Štúrba (Lukáš Pelč), miután az a film egyik jelenetében megalázza a zenei képességeit fitogtató, büszke és lázadó Adélt. Igazi kémia azonban nem érződik köztük a filmben.
A néző kicsit talán neheztel is Štúrra, hogy nem mutat több empátiát Adél iránt, még egy csók sem csattan el a filmben, mintha nem lenne elég bátorsága ahhoz, hogy viszonozza a lány szerelmét.
Talán a rendező ezzel is azt akarta érzékeltetni, hogy ez a beteljesületlen szerelem valójában csak legenda.
Semmi bizonyíték nincs ugyanis arra, hogy Štúr valaha is szerelmes lett volna az Osztroluczky-lányba. Csak annyi bizonyos, hogy egy időben tanította őt, mivel gyér keresetét házitanítóskodással igyekezett kiegészíteni a gazdagabb családoknál. Azt viszont tudni, hogy mély érzelmeket táplált a cseh Marie Pospíšilová iránt, ám belső vívódás után a szakítás mellett döntött, amit Rozžehnání (Búcsú) című versében is megörökített.
Hogy mégis miért az Osztroluczky-szál került a filmbe, annak prózai okai lehetnek. Egy nemesi családból származó lány szerelme sokkal inkább növeli a költő karizmáját, s úgy látszik, a nézők az ilyen történeteket jobban kedvelik.
Štúr magánéletéről egyébként keveset tudni. Hogy miért nem nősült meg sohasem, azzal magyarázzák, hogy a személyes boldogságát tudatosan feláldozta a szlovák nemzet ügyének szolgálatában. Úgy tartotta, egy nemzeti vezetőnek nem lehetnek családi kötelezettségei, hogy minden energiáját a mozgalomnak szentelhesse, és semmi se vonhassa el a figyelmét a politikai és nyelvi reformokról. Ennek az elméletnek tulajdonképpen egy kicsit ellentmond az, hogy testvére, Karol halála után a családi életet elutasító Ľudovít önzetlenül gondoskodik annak feleségéről és hét gyermekéről a forradalom utáni években. Annak ellenére, hogy a történészek szerint elkerülhette volna ezt, mivel sógornője tehetős modori családból származott, és pap-költő férje halála után a helyi evangélikusok jelentős támogatásban részesítették.
A jelmezek, a belső és külső képek, a kameramunka és a zene tekintetében a film alapjában véve jó, még ha hiányzik is belőle a mélység, a történelmünket formáló korabeli eseményeket ábrázoló részek pedig felszínesek, mintha egy általános iskolai tankönyvben olvasnánk róluk. Bár a főbb szerepeket ismert színészek testesítették meg, akik a teljesítményükre többnyire jó kritikákat kaptak, engem nem igazán győzött meg Lukáš Pelč Štúrja.
A filmben sokkal inkább egy unalmas, nem túl eleven ember benyomását kelti, mint az erős, tömegeket megmozgató vezetőét, bár minden testi adottsága megvolt ez utóbbihoz.
Olyannak tűnt, mintha éppen egy történelemkönyvből lépett volna a nézők elé, hogy egy-egy gondolatot megosszon velük, aztán megint háttérbe vonuljon.
Volt viszont sok szép jelenet a filmben, Szlovákia természeti adottságai kínálnak is ehhez elég látványosságot, s egy-egy ilyen kép vagy jelenet mindig megdobja a filmet. Nekem helyenként mégis vontatottnak, már-már unalmasnak tűnt a film. Szeretem ugyanis, ha egy film minden perce leköti a figyelmem – vagy a történet, vagy a szereplők alakítása, esetleg a zene által, s ebben a filmben nem mindig éreztem ezt. Az érdekesnek mutatkozó jelenetek, például a szlovák nyelv kodifikálása körüli viták sem voltak kibontva – de mint korábban jeleztem, nem is ez volt a cél.
Az alkotók azt szerették volna elérni, hogy a film érthető legyen annak a nézőnek is, aki korábban nem igazán érdeklődött a 19. század története és a szlovák nyelv kodifikációjának folyamata iránt.
A rendező a filmbe belecsempészett egy kis feminizmust is, bár csak nagyon felszínesen, mégpedig Adél személyében. A már jócskán eladósorba került lány ugyanis elszántan küzd családja és a társadalom nyomásával, hogy teljesítse elsődleges kötelességét, ami akkoriban a házasságot és a gyermekvállalást jelentette. Ugyanakkor azt is szorgalmazza, hogy a nők is tanulhassanak az egyetemeken, ami abban a korban nem volt szokványos.
Érdekes színfoltja a filmnek a szobalány: Katika (Jana Kvantiková), az eleven, hús-vér nő, aki feldobja az egyébként halvány történetet.
Kihasználja, amit az élet ad, ráadásul elég szemtelen is ahhoz, hogy a családban mindenkinek megmondja a véleményét. A film vége felé pedig olyat tesz, ami a valóságban aligha történhetett volna meg. Meggyőzi a szerelemre vágyó, de már beteg Adélt, hogy küzdje le a gátlásait, és adja át magát a szerelemnek. Így születik meg az a bizarr jelenet, ami a rendező vad fantáziájáról árulkodik, ám hiányzik belőle a valóságérzék, amit még egy romantikus film sem nélkülözhet.
Azt még nem tudni, milyen lesz a film sikere a nézőknél, végül is ez lesz majd a mérvadó kritika, az azért elmondható, hogy ez a történelmi beütésű romantikus film nem teljesen hozta az elvárásokat,
sok esetben inkább csak a véletlenszerű képek és túlkombinált sorok antológiájára sikeredett. Bár – hogy a magyar szemüveget újra elővegyem – elhangzottak benne igazán figyelemreméltó és megfontolandó mondatok is Štúr szájából. Mint például az, hogy „A nemzet lelke a nyelv, és minden nyelv egy külön világ. S ha megszűnik a nyelv, elpusztul az a világ is”. Vagy egy másik mondat, amit jó lenne, ha a jelenlegi szlovák politika is megtanulna értelmezni és alkalmazni: „Minden gyerek számára az a legjobb, ha anyanyelvén tanulhat, mert azon a nyelven gondolkodik”.
