Bernáth Aurél Kossuth-díjas festő 40 éve halt meg

1895. november 13-án született a Somogy megyei Marcaliban. Kaposvárott kezdett el festészettel foglalkozni Rippl-Rónai Ödön, a nagy festő lelkes műgyűjtő öccsének ösztönzésére.

1915-től a nagybányai művésztelepen tanult Thorma János és Réti István növendékeként, de 1916-ban, az első világháború alatt behívták katonának.

A következő évben a fronton megsebesült, a keszthelyi katonai kórházban lábadozva kötött életre szóló barátságot Egry Józseffel, a balatoni táj festőjével. 1918-ban leszerelt, ezután már nem folytatta tanulmányait, de Budapesten megismerkedett a modern festészeti irányokkal, kapcsolatba került Kassák Lajossal és az aktivistákkal.

1921-ben Bécsbe költözött, ahol expresszionista és absztrakt stílusban kezdett festeni, rajzait Graphik című albumában jelentette meg. Munkáira Budapesten is felfigyeltek, a Nyugatban Hevesy Iván méltatta művészetét. 1923 és 1926 között Berlinben élt, a radikális modernizmus központjának számító Der Sturm galériájában 1922-ben és 1924-ben is kiállították műveit.

Képei kivívták az absztrakt irányzat kitűnő ismerője, a művészetkritikus Kállai Ernő elismerését, aki lelkes támogatója lett.

Bernáth sikerei ellenére úgy érezte, mondanivalóját már nem tudja az addigi módon kifejezni, ezért elhatározta: újra kezdi a festészetet, és a látványélményből táplálkozó festészet útjára lépett. Saját stílusának megtalálásában mérföldkő lett Csendélet sakktáblával című pasztellje, amelyet bársonyos felület, könnyed légiesség jellemez, és amelyen már jelen van a szemlélődés, a lírai előadásmód.

1926-ban hazatért, és feleségül vette Pártos Alice-t, aki az orvosi egyetem befejezése után a pöstyéni szanatóriumban kapott állást. A házaspár csak telente költözött fel a fővárosba,

bejárták Európát, olaszországi útjuk emlékét őrzi Bernáth egyik fő műve, a hatalmas méretű Riviéra című vászon.

A részletező, mégis egységes, ünnepélyes alkotás teljesen új nyelven szólalt meg a magyar festészetben. Tájképsorozatának következő gyöngyszeme a mélykék szín uralta, lírai hangulatú Génuai kikötő.

E korszakának további kiemelkedő darabjai a Köd, a Vág folyóra néző nyitott ablak előtti aranyhalas csendéletet ábrázoló Reggel (Ablak) és az Ősz.

Képein a látvány tökéletes optikai illúziója helyett a kompozíció, a szín és a mondanivaló került előtérbe.
1926-tól a Képzőművészek Új Társasága csoport tagja volt, 1928-tól rendszeresen kiállított a Műcsarnokban és az Ernst Múzeumban, itt rendezte meg első gyűjteményes kiállítását.

1929-ben elnyerte a Szinnyei Társaság nagydíját, s a társaság tagjává választották, az 1930-as években a Gresham-kör vezéregyéniségévé vált. Legjelentősebb művei ekkor születtek, köztük a Tél, melyet a reménytelenség szomorúsága hat át. Egyre több alakos festményt alkotott:

Önarckép sárga kabátban, Önarckép rózsaszín szobában, Pásztorfiú, Kikötőmunkás és az Aratóünnepre menő lány.

Az 1940-es években elsősorban a balatoni táj meghitt, hangulatos színhelyeit festette, e képek sorába tartozik a Szőlőhegy, Alice az erkélyen, Balatonvidék, Csendélet keszeggel.

A második világháború alatt képein az addig lírai stílust ridegebb színvilág és ábrázolás váltotta. Az ötvenes-hatvanas években állami megrendeléseket is kapott, így készített munkásábrázolásokat, 1951-ben festette A munkásmozgalom kezdete az építőiparban című, hatalmas méretű pannóját. 1968-70 között készült Munkásállam című szintén óriási méretű, majdnem száz négyzetméteres seccója az MSZMP KB akkori székházába, a mai Képviselői Irodaház előcsarnokába. A művész 1982. március 13-án, nyolcvanhat évesen Budapesten hunyt el.

1945-ben a Képzőművészeti Főiskola tanára lett, 1948-49-ben a Magyar Művészet című folyóirat szerkesztője volt. 1937-től publikálta művészeti esszéit, amelyek később kötetekben is megjelentek, önéletrajzi vonatkozású művei is napvilágot láttak, köztük a nagysikerű Így éltünk Pannóniában című ifjúkori visszaemlékezése.