Az értékőrző és értékmentő – az intézményalapító Huszár László
Arat a nagy kaszálógép, ritkítja amúgy is egyre gyérülő sorainkat. Huszár László barátunkat is magához szólította a Teremtő, pedig tele volt tervekkel és megvalósításra váró feladatok foglalkoztatták.
A Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet, amely a Csemadok talaján csírázott ki, és ha jól gondolom, mostanság a társadalmi és közművelődési szövetség egyetlen olyan intézménye, amely nemcsak gyűjti a felvidéki magyarság népi kultúrájának szellemi és anyagi emlékeit, hanem egyúttal a hagyományok megőrzésére és ápolására is buzdít, mindeközben fontosnak tartja, hogy a kis közösségek felismerjék az elődeik által létrehozott értékek tiszteletét és számba vételének szükségességét.
A Csemadokban szinte megalakulása óta jelen volt az az igény, hogy ne csak a mozgalmi tevékenységet szervezze, hanem intézményeket is hozzon létre, hivatásos munkatársakkal, akik szakmailag felkészülten és céltudatosan látják el feladataikat. Sajnos, az 1989-es csehszlovákiai rendszerváltás sem segítette ezeknek az elképzeléseknek a megvalósítását, sőt az önálló Szlovákia megalakulását követően, Vladimír Mečiar romboló országlásának idején még a Csemadok puszta léte is veszélybe került.
Már az 1990-es évek első felében komoly szakmai segítséget jelentett Ág Tibor (1928–2013) népzenekutató közreműködése és az általa gyűjtött felvidéki magyar népzenei anyag elhelyezése a Csemadok dunaszerdahelyi székházában. Az intézmény szerkezeti formájának kiépítéséhez a muravidéki (szlovéniai) magyarok szolgáltatták a példát, akik Lendván már korábban létrehozták a Művelődési Intézetet és munkatársai felvették a kapcsolatot a Csemadok képviselőivel is.
A Csemadok Művelődési Intézete fokozatosan alakult ki, ennek meg kellett teremteni nemcsak az anyagi feltételeit, hanem a jogi alapjait is a Csemadokon belül. Sokan ugyanis kételkedve fogadták ezt a kezdeményezést, attól tartottak, hogy ez óhatatlanul szétforgácsolódáshoz vezet. Végül nem kevés meggyőző igyekezet és lobbizás után 2003-ban a Csemadok alapszabályába is bekerült, hogy a Művelődési Intézet a társadalmi és közművelődési szövetség égisze alatt fejti ki tevékenységét és alapítója a Csemadok országos elnöksége, amelynek tagjai közül kerül ki az intézet igazgató tanácsa.
A Művelődési Intézet keretében működik már az 1990-es évek óta a Gyurcsó István Alapítvány, amely helytörténeti és néprajzi kiadványok egész sorát jelentette meg és ezek száma már a 100 felé közelít.
Ugyancsak az intézet biztosítja több országos népművészeti, pódiumművészeti, zenei rendezvény szakmai hátterét (pl. a gyermekszínjátszók és bábosok Duna Menti Tavasz elnevezésű versenye, a népdalénekesek korábban Tavaszi szél vizet áraszt… néven futó, de 1997 óta Bíbor piros szép rózsaként ismert országos rendezvénye, a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny, az Ipolyi Arnold Szlovákiai Magyar Népmesemondó Verseny stb.), de maga is szervez különböző összejöveteleket (pl. a Citerazenekarok Országos Találkozója) vagy nyári szakmai táborokat, ahol például a népdalénekesek, a citerások, a gyermekszínjátszók vagy a bábosok jeles szakemberek irányításával nemcsak elméleti, hanem gyakorlati ismereteket is szerezhetnek.
Az intézet folyamatosan gyűjti a szlovákiai magyar folklór (népzene, néptánc, népmese) autentikus, hanghordozókon, videófelvételeken rögzített dokumentumait, ugyanakkor digitalizálja is a hagyományos módon készült korabeli felvételeket, amelyek így már az interneten is hozzáférhetővé válnak.
Huszár László néhány éve elindította a Felvidéki Értéktár elnevezésű „mozgalmat”, amely az egyes települések és magyarok lakta régiók szellemi és anyagi értékeinek, építészeti örökségének számba vételét tűzte ki célul és ebbe a tevékenységbe igyekezett minél több embert bekapcsolni a legkisebbektől a legidősebbekig. A feltáró munka eredményeként számos, már-már feledésbe merült régi szokás került ismét köztudatba, de a kutatás például az egykori sportéletről, a műszaki haladás által kiszorított egykori mesterségekről is sok érdekes és új adatot tárt fel.
A dunaszerdahelyi székhelyű intézet is tagja a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztalnak, amely a határon túli magyar közösségek közművelődési tevékenységének intézményes háttere.
De Huszár László beszélgetéseink során a nehézségekről is gyakran szót ejtett. Szomorúan állapította meg egyebek mellett, hogy a kisebbségi magyar politika antagonisztikus vonalon halad és a felvidéki magyarság politikai megosztottsága nagyon megnehezíti az intézményépítést, a kultúra támogatása „ad hoc” jellegű és nagymértékben a politikusoktól függ, miközben egyáltalán nem kíváncsiak arra, hogy ez az egész hogyan is működik tulajdonképpen. Jelenleg kb. 1500 felvidéki civilszervezet van (ennek a fele nem a Csemadok keretében működik) és persze verseng a pályázati támogatásokért, így szükségszerűen egyéni és közösségi érdekek ütköznek. A megoldást a kulturális önigazgatás, azaz az autonómia jelentené, de ennek jelenleg nem sok esélyét látni.
Huszár László távozása az elmondottak fényében még súlyosabb veszteségként érinti a felvidéki magyarságot, ezért is fontos lenne, ha a helyére lépők az általa kijelölt úton haladnának tovább.
