Az értékmentő és intézményalapító. Huszár László, 1951–2021
Arat a nagy kaszálógép, ritkítja amúgy is egyre gyérülő sorainkat. Huszár László barátunkat is magához szólította a Teremtő, pedig tele volt tervekkel és megvalósításra váró feladatok foglalkoztatták.
A Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet a Csemadok talaján csírázott ki. Ha jól gondolom, napjainkban a társadalmi és közművelődési szövetség egyetlen olyan intézménye, amely nemcsak gyűjti a felvidéki magyarság népi kultúrájának szellemi és anyagi emlékeit, hanem a hagyományok megőrzésére és ápolására is buzdít. Mindeközben fontosnak tartja, hogy a kis közösségek felismerjék az elődeik által létrehozott értékek tiszteletét és számba vételének szükségét.
A Csemadokban szinte a megalakulása óta jelen volt az igény, hogy ne csak a mozgalmi tevékenységet szervezze, hanem intézményeket is hozzon létre, hivatásos munkatársakkal, akik szakmailag felkészülten és céltudatosan látják el a feladatukat.
Sajnos, az 1989-es rendszerváltás sem segítette ezeknek az elképzeléseknek a megvalósítását, sőt az önálló Szlovákia megalakulását követően, Vladimír Mečiar romboló országlásának idején még a Csemadok puszta léte is veszélybe került.
Már az 1990-es évek első felében komoly szakmai segítséget jelentett Ág Tibor (1928–2013) népzenekutató közreműködése és az általa gyűjtött felvidéki magyar népzenei anyag elhelyezése a Csemadok dunaszerdahelyi székházában. Az intézmény szerkezeti formájának kiépítéséhez a muravidéki (szlovéniai) magyarok szolgáltatták a példát, akik Lendván már korábban létrehozták a Művelődési Intézetet, és munkatársai felvették a kapcsolatot a Csemadok képviselőivel is.
A Csemadok Művelődési Intézete fokozatosan alakult ki, ennek meg kellett teremteni nemcsak az anyagi feltételeit, hanem a jogi alapjait is a Csemadokon belül.
Sokan kételkedve fogadták ugyanis ezt a kezdeményezést, attól tartottak, hogy ez szétforgácsolódáshoz vezet. Végül nem kevés meggyőző igyekezet és lobbizás után 2003-ban a Csemadok alapszabályába is bekerült, hogy a Művelődési Intézet a társadalmi és közművelődési szövetség égisze alatt fejti ki tevékenységét, és alapítója a Csemadok országos elnöksége, amelynek tagjai közül kerül ki az intézet igazgatótanácsa.
2013-tól a Csemadok Művelődési Intézete Szlovákiai Magyar Művelődési Intézetre változtatta a nevét, amit bizonyos törvénymódosítások tettek szükségessé. Az intézet természetesen továbbra is a Csemadok oltalma alatt tevékenykedik, de egyszerűbben pályázhat bizonyos támogatások elnyeréséért, ami persze nem jelenti automatikusan, hogy a sikeres pályázat nyomán időben meg is kapja a jóváhagyott összeget. Ez szinte minden évben több hónapos késéssel érkezik meg, és csak a szervezők és a közreműködők türelmének és megértésének köszönhető, hogy ennek ellenére a rendezvények megvalósulnak.
A Művelődési Intézet keretében működik már az 1990-es évek óta a Gyurcsó István Alapítvány, amely helytörténeti és néprajzi kiadványok sorát jelentette meg. Ezek száma már a 100 felé közelít.
Ugyancsak az Intézet biztosítja több országos népművészeti, pódiumművészeti, zenei rendezvény szakmai hátterét (pl. a gyermekszínjátszók és bábosok Duna Menti Tavasz versenyét, 1997 óta a népdalénekesek és csoportok Bíborpiros szép rózsaként ismert országos rendezvényét, a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Versenyt, az Ipolyi Arnold Szlovákiai Magyar Népmesemondó Versenyt stb.). Maga is szervez különböző összejöveteleket (pl. a Citerazenekarok Országos Találkozója), vagy nyári szakmai táborokat, ahol például a népdalénekesek, a citerások, a gyermekszínjátszók vagy a bábosok jeles szakemberek irányításával nemcsak elméleti, hanem gyakorlati ismereteket is szerezhetnek.
A belső munkatársak elsősorban a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet különböző gyűjteményeinek, adattárainak a kezelői.
Az Intézet folyamatosan gyűjti a szlovákiai magyar autentikus folklór (népzene, néptánc, népmese) hanghordozókon, videófelvételeken rögzített dokumentumait, ugyanakkor digitalizálja is a hagyományos módon készült korabeli felvételeket, amelyek így már az interneten is hozzáférhetővé válnak.
Huszár László néhány éve elindította a Felvidéki Értéktár elnevezésű mozgalmat, amely az egyes települések és magyarok lakta régiók szellemi és anyagi értékeinek, építészeti örökségének számbavételét tűzte ki célul. Ebbe a tevékenységbe igyekezett minél több embert bekapcsolni a legkisebbektől a legidősebbekig. A feltáró munka eredményeként számos, már-már feledésbe merült régi szokás került ismét a köztudatba, de a kutatás például az egykori sportéletről, a műszaki haladás által kiszorított egykori mesterségekről is sok érdekes és új adatot tárt fel.
A dunaszerdahelyi székhelyű intézet is tagja a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztalnak, amely a határon túli magyar közösségek közművelődési tevékenységének az intézményes háttere.
De Huszár László beszélgetéseink során a nehézségekről is gyakran szót ejtett. Szomorúan állapította meg egyebek mellett, hogy a kisebbségi magyar politika antagonisztikus vonalon halad, és a felvidéki magyarság politikai megosztottsága nagyon megnehezíti az intézményépítést. A kultúra támogatása „ad hoc” jellegű és nagymértékben a politikusoktól függ, miközben egyáltalán nem kíváncsiak arra, hogy ez az egész hogyan is működik tulajdonképpen. Jelenleg kb. 1500 felvidéki civil szervezet van (ennek a fele nem a Csemadok keretében működik) és persze verseng a pályázati támogatásokért, így szükségszerűen egyéni és közösségi érdekek ütköznek. A megoldást a kulturális önigazgatás, azaz az autonómia jelentené, de ennek jelenleg nem sok esélyét látni.
Huszár László távozása az elmondottak fényében még súlyosabb veszteségként érinti a felvidéki magyarságot. Ezért is lenne fontos, ha a helyére lépők az általa kijelölt úton haladnának tovább.
Megjelent a Magyar7 2021/7. számában.
