Az én ötvenhatom - I. rész

A nap bármely szakaszában, elég csak egy csöndes pillanat és a lehunyt szempillám mögött megmozdulnak az emlékképek. Majd pörögni kezdenek és megelevenednek, mint mozivásznon a fénysugár előtt pergő celluloidképek.

Az októberi szűrt napfényben újra látom a tizenegy és féléves önmagamat a szülőiházunk udvarán hajnalban az állatokat etetni. Valahonnan a szomszédból hallom az Egmont nyitányt, a felsíró kürtök és hegedűk éles, síró hangját, majd válaszként rá a brácsák és oboák mély, gyászos, szaggatott válaszát. Aztán a süket csendet és a fájdalmat a szívemben is. Késő este még Szepesi György közvetítése szólt belőle Melbourneből az Olimpia fővárosából, a vízilabdázók, vívók és más magyar sportolók eredményeiről. Külhoni magyarként újból volt kikre büszkék lennünk.

Eddig munka közben én a két példaképem, Puskás Öcsi és Kocka (Kocsis Sándor) előző években lőtt góljain merengtem sokat. Amikor csak tehettem, gyakoroltam, utánoztam a mozdulataikat, a cseleiket, lövéseiket, fejeseiket. Mindkét lábbal megtanultam pontosan megcélozni a labdát, hogy szeme legyen, és elvártam, hogy én is ilyen adogatást kapjak a lábam elé támadáskor, ha az ellenfél kapujára törtünk.

Ha tehettem, vasárnap késődélután a templom déli falánál órákig gyakoroltam a pontrúgásokat, a kapáslövéseket, hogy mindkét lábbal védhetetlen bombákat tudjak kapura zúdítani. Erre azért volt szükség, hogy a mérkőzéseken ne legyen gondom a labdakezeléssel és a lövésekkel. A pillanat töredéke alatt tudjam, hogy abban a helyzetben melyik lábammal megeresztett lövésnek van esélye a gólra.

Tegnap vasárnap volt, 1956. november 4-ke, de ez a nap nem a fociról szólt. (Bár ifi bajnoki mecset játszottunk Bodolló ellen és 4:1-re nyertünk, ebből két gólt én rúgtam.) Ez a dátum a családunk számára minden évben egy tragikus napot jelöl. 1915-ben ezen a napon halt meg viszonylag fiatalon, akkor még tisztázatlan körülmények között, vonatbalesetben apai nagyapám, a debrődi falubíró.

Az apu ötévvel volt fiatalabb, mint most én, amikor félárva maradt. Érte, János nagyapáért imádkozott tegnap a szentmisén az egész rokonság. Én és a fiatalabb bátyám voltunk a ministránsok, hogy ezzel is tisztelegjünk az emléke előtt. Csak apu és a legidősebb bátyám hiányzott a templomi megemlékezésről. A bátyám Ipolyságon járt középiskolába, az utolsó évet, ezért nem volt jelen. Az apu azért, mert már két hónapja a Magas Tátrában van a tüdője miatt. Érte is imádkoztunk, hogy meggyógyuljon. Anyu az apu távolléte és súlyos betegsége miatta az egész vasárnapot végig sírta-ríta. Próbáltunk lelket önteni bele: „Hiszen itt vagyunk magának mi, négyen gyermekek, dolgozunk apu helyette is, csak ne nyugtalankodjon, apu pedig gyógyuljon meg a felsőhágói tüdőszanatóriumban.”

Még a csűrben kellett felfutnom törekes sarjúért a kecskéknek. Ma nekem jutott a feladat, hogy a háziállatokat ellássam. Ezeket a munkákat felváltva végeztük a fiatalabb bátyámmal, Vilmossal. Szinte alig aludtam valamit a rádiós olimpiai közvetítések miatt. Szerencsére, ma Vilmos ment le anyuval a szövetkezet istállójába a húsz fejőstehenet ellátni. Lassan jönni fog haza mosakodni, átöltözni és reggelizni. Hétóra előtt öt perccel megy a busz Szepsibe, az iskolába. Addigra nekem is készen kell lennem minden itthoni munkával. Már én is odajárok suliba, nekem is el kell érnem a reggeli járatot.

Gyorsan, gondolatban még átfutottam a teendőim listáját. A disznók, a tehén, a nyulak már kaptak enni, a trágya kihordva a tehén alól, friss szalmával meg is aljaztam alatta. A tyúkoknak és a libáknak is szórtam eledelt az etetőjükbe. Őket csak akkor eresztem ki az óljukból a baromfiudvarra, ha elindulunk a buszra. Mielőtt a csűrbe mentem volna, benéztem még a konyhába. A nyolcéves húgom készítette a reggelit, ágyazott be, takarította a szobákat és mosott ránk, ha kellett. Fontos volt megnézni, nincs-e szüksége segítségre?

Láttam, Marika a kenyérszeleteléssel bajlódik. A tízórainkat akarta elkészíti. Gyorsan leszeleteltem neki hat karéj kenyeret, hogy kenje meg disznózsírral, majd rohantam ki az ólkákhoz az én szokott munkámat folytatni.

November elején már sokkal később virradt fel a nap, mint nyáron. Tök sötét volt még négy órakor, amikor felkeltem. Az anyám – aki, míg én felöltöztem, már megfejte a tehenet – által kikészített és a teraszon hagyott viharlámpával mentem az istállóba kitrágyázni és előkészíteni az állatok etetéséhez szükséges abrakot. Szinte azóta hallom a felsőszomszéd rádióját, ahonnan ez a gyászinduló szól. Csak most, hogy az istállók takarásából kiléptem a csűr felé, hallottam meg a szöveget is, amit Nagy Imre mond folyamatosan: „Csapataink harcban állnak!”

Nincs időm átszólni a kerítésen, hogy megkérdezzem a szomszéd Béla bácsit, a rádió tulajdonosát: „Mi történik Budapesten?” Csak sejtettem, hogy baj van. Nagy baj lehet! Észrevettem Lalit, az iskolatársamat a harmadik szomszédban. Ő kiáltotta át nekem a hírt: „Visszajöttek az oroszok, tankokkal. Ők ágyúzzák Budapestet!”

Vele és felnőtt, volt levente bátyjával, Palival szoktuk megbeszélni a budapesti eseményeket. Tőle tanultam meg, persze a két nagyobb bátyám is, hogyan kell szétszedni a gránátokat, lövegeket, hogyan kell használni a pisztolyt, a gépkarabélyt, amit a háború után találtunk.

Legutóbb egy öreg, legalább százéves amerikai pisztolyt találtam kenderáztatás közben a kertek alatti tóban. Véletlenül léptem rá, ahogy augusztus végén a tavalyi kendert beáztattuk és mezítláb beletapostuk a tó sekély vizébe. Másnap tisztára mostam, beolajoztam a forgótáras pisztolyt, de így is használhatatlan volt. A rugóját teljesen elette a rozsda. Az első felhúzásra eltörött és kipattant a helyéről. A makranci nagy boldogasszony tiszteletére tartott búcsún (szeptember) cseréltem el az unokabátyámmal egy darab foszforért.

Arra volt szükségem, hogy lyukat égessek vele a páncéllapba, ami a pincénk mellett, csak öntézésre használt kutunkat takarta. Hacsak a húgommal voltunk otthon, a nehéz páncélt ketten se bírtuk eltolni a kút szájától annyira, hogy kannákkal öntözni tudjuk kertjeinkben a veteményeket és a virágokat. Azóta ez már nem gond. A kiégetett lyukba láncot fűztem és a kutyánkat hámba fogva, hármasban el és vissza tudtuk rakni a kút nehéz, colos vasfedelét. A Motyogó kutya pedig örömmel segített. Kis korától hozzám szokott. Korábban a legelőn, mezőn vagy erdőben sok kígyótól, borztól, vaddisznótól mentett meg engem és a húgomat, az óvatlan, folyton rohanó két gyereket.

(Alig két évvel később az életét is feláldozta értem. A szűk erdei ösvényen, mielőtt az elért volna, egy lábamra vetődő viperát kapott el, sajnos rosszul. A kígyó védekezve az emlőjébe mart. Olyan helyen, ahol hiába próbáltuk, a sebéből nem tudtuk kiszorítani a mérget. Egy hét alatt elpusztult. Soha állatot annyira nem szerettem, mint őt. Évekig sírtam utána és a mai napig megemlegetem.)

A buszban Szepsi felé már téma volt a budapesti szovjet támadás, ágyúzás. Nem titkolom, az idősebb fiúk – már korábban is – elkezdtek arról beszélni, mi volna, ha átszöknénk Magyarországra a felkelőket segíteni.

Annak ellenére, hogy a háború után talált fegyverek zömét, több meghirdetett fegyveramnesztia után leadtuk a belügyi szerveknek, azért szinte mindenkinek volt elrejtve valamilyen lőszere, főleg gépfegyverbe vagy pisztolyba való puskagolyója. Ezt abból is tudom, hogy Szent Mihály napja után (szeptember 29-ke), a tél beálltáig minden év, minden napján kint voltunk teheneket, juhokat, kecskéket legeltetni a közeli dombokon, a hegyi legelőn.

Az esti szürkületben a mészkőüregben megrakott tábortüzet úgy oltottuk el, hogy a legutolsó távozó két-három puskagolyót tett a parázsba. Majd abban az irányban távozott a tűztől, ahol a szikla leginkább védte a hőre felrobbanó lövedéktől és a felröppenő parazsaktól. Mi, tisztes távolságból vártuk be a nem veszélytelen „tűzijátékot”. Mindig meg lett mondva, hány lövedék kerül a parázsba. A robbanásokat pedig számoltuk és kizártuk a csapatból azt, aki csalt és több lövedéket rakott a tűzbe. Egy-két életveszélyes kalandot kivéve, így vidáman ért véget az aznapi közös legeltetés a falu (Debrőd) felvégén lakó legénykék részére. (A kalandokról bővebben a Ballada a szülőföldről című könyvemben írok.) Tehát, ha fegyvereket nem is, de ebben az időben még tömérdek lőszert, gránátot tudtunk volna magunkkal vinni Magyarországra, ha a segítségnyújtás titokban megszerveződik.

Az iskolába vezető úton a busz a tragikus hír miatt egy méhkashoz volt hasonló. Máskor aludni szoktam a hátsó ülésen, pótolva az estéből hiányzó perceket, most egymás szavába vágva ötleteltünk, mit lehetne tenni, hogy segítsünk a lassan elvérző pesti srácokat. A hírek átjutatottak a zárt határon is. Szinte mindenről tudtunk, ami Budapesten zajlott. Átlépve az iskola kapuját, nem sejtettem, hogy aznap életem legfájdalmasabb és a történtek miatt az egyik halálomig felemlegetett napját élem majd meg.

Az osztályunk tanterme, a szepsi iskolaudvar nyugati kerítése mellett felépített fabarakkban volt. Benne egy nagy vaskályhában fával és szénnel tüzeltünk. A barakkban négy szűk és zsúfolt (30-32 tanuló egy-egy teremben) osztály volt, egymás mellett. Ide jártak Szepsi környékének falvaiból a felsőtagozatos tanulók is. Csak a VI. évfolyam tanulóiból négy osztályt töltöttünk meg, ráadásul többségében mindenütt fiúk ültek a padokban. A háború férfivesztességét az anyatermészet is igyekezett pótolni, mint ahogy 1956 áldozatait is – többségében fiúkkal – bő gyermekáldás követte, még a Felvidék magyar településein is. Még mondja valaki, nem igaz a szöveg, hogy „Mi egy vérből valók vagyunk”!

Beérve az osztályba, első dolgom volt jól befűteni, megpakolni a vaskályhát. Körülötte melegedtünk néhány percet, amikor az iskola fő épületéből egy alsótagozatos kisfiú futott be az osztályunkba és név szerint engem keresett. „Szombathy László, igazgatóhelyettes elvtárs hívat az igazgatói irodába”, mondta. Örömmel fogadtam a hírt, mert ő volt a zenetanárunk és az iskola gyermekkórusának vezetője, aki gyakran jelölt ki kultúrműsorokba szerepelni, pontosabban népdalokat énekelni. Most is ilyen meghívásra számítottam, így a többiek irigykedő szempillantásai mellett, vidáman mentem az igazgatói iroda felé.

Bekopogtam, abban a pillanatban felpattant az igazgatói szoba ajtaja és ahogy átléptem volna a küszöböt akkora pofont kaptam, hogy a fejem visszacsapódott az ajtófélfának, és a dupla ütéstől megszédülve a küszöbön fenékre estem. Aki ismerte Szombathy László tanár közel kétméteres termetét és erejét, az el tudja képzelni, hogyan taglózhatott le engem, egy akkor cca. 135-140 cm magas, pöttömke gyereket az adott pofonnal.

Az eszméletemet nem veszítettem el, mert sajgó ábrázattal és kobakkal ijedten feltápászkodtam a küszöbről és beljebb lépem az irodába. Szombathy zárta be mögöttem az ajtót. Csak akkor vettem észre, hogy az igazgatói asztalnál elterpeszkedve, gúnyos tekintettel két fekete bőrkabátos férfi méreget. A még mindig csengő bal fülemtől csak nehezen jutott el értelmes szó az agyamba. Percekig nem értettem meg mit akarnak tőlem? Szlovák akcentussal, magyarul faggattak a bőrkabátos elvtársak is.

Az első gondolatom az volt, hogy ezek viccelnek velem, értelmes ember nem kérdezhet tőlem olyan dolgokat, mint ezek? „Mikor akartok átszökni a határon? Hol vannak a fegyvereitek?” Bambán nézhettem rájuk és ijedten, de erre nem tudtam mit válaszolni, ezért inkább hallgattam. Utána az igazgatóhelyettes kérdezett. „Igaz, hogy pisztolyod van?”  Erre már megszólaltam, mert nem volt igaz!

• Volt, de elcseréltem egy foszforkockára, mert erre volt szükségem.
• Miért? – jött a kérdése. Minden kertelés nélkül elmeséltem, miért.
• Van még a foszforból?
• Nincs! Elégett. A lyukat megnézhetik a páncélon, folytattam. Majd az idősebb bőrkabátos kezdett újra faggatni.
• Tudsz-e másokról, akiknek fegyvere van? Neveket mondjál!
• Nem tudok senkiről, válaszoltam. Most már nyugodtan beszéltem. Láttam Szombathy arcán, hogy a pisztollyal kapcsolatban elmondott történetemtől megkönnyebbült. Akkor már világos volt előttem az is, hogy valaki a makranci unokatestvéremnél látott pisztoly miatt jelentett fel.
• Milyen volt a pisztolyod, írd le? – jött a kérdés a fiatalabb bőrkabátostól.
• Elmondtam neki még azt is, hogy hol találtam rá, milyen állapotban volt és miért hasznavehetetlen. Kiegészítettem még azzal, hogy eddig is találtunk lőszereket és fegyvert is. Mindig beszolgáltattuk őket, és mások is a faluban. Erről a helyi nemzeti bizottság elnöknője is tud. Őt kérdezzék meg, ha nekem nem hisznek!

Nem volt véletlenszerű, hogy az anyu volt barátnőjére tereltem a beszélgetést, ami hatásosnak bizonyult, mert tovább nem faggattak.

Éppen becsengettek az órára, amikor visszaértem az osztályba. Csak az égő arcom és fejemen a púp árulkodott arról, hogy valami történt az igazgatói irodában. Az első két óránk testnevelés volt, amelyen kijártunk a helyi futballpályára tornászni vagy focizni. Most az utóbbi volt soron, így hamar feloldódtam. Ráadásul, az akkor még alacsony termetem és a VI. osztályos korom ellenére a testnevelő tanár (Fecske Imre) besorolt az iskola (VI-VIII. osztály) válogatott csapatába, amit főleg az eddigi, az osztályok közötti mérkőzéseken elért találataim, a gólgazdag labdarúgó teljesítményemnek köszönhettem. Ezek és a környék iskolái ellen lezajlott győztes mérkőzések, az iskolacsapat balszélsőjeként lőtt temérdek gól és a gólkirályi cím fokozatosan feledtette velem az igazgatói irodában történt megaláztatásomat.

Folytatás következik!