A szentek fuvarosa
A címben olvasható jellemzés olyasvalakire vonatkozik, akinek az élete szinte egybeforrt a Felvidékkel, és még az első világháború után is a következő vallomást fogalmazta meg: „A Felvidék ma nem a miénk. Szívem minden érzésével ragaszkodom szűkebb hazámhoz. Hogy elvesztettük, mégis alig érzem. Lelkemben úgy él, ahogy boldogabb időkben láttam és senki sem veheti el tőlem. Még ha nincs is szemem előtt térkép, elevenen magam előtt látom mindenestül, hegyeit, völgyeit, erdőit, virágos rétjeit, szántóföldjeit, ezek hegynek föl, völgynek leszaladó tarka pásztáit, hegyek ormain búsongó várait, egymást érő városait, s még sűrűbben fehérlő falvait, régi emlékeit, jólelkű embereit."
A férfi, akiről szó van Divald Kornél. 150 esztendeje, 1872. május 21-én Eperjesen született, itt érettségizett, majd beiratkozott a budapesti egyetem orvosi karára, de egy évvel később egy római utazás élményeinek hatására végleg a művészettörténet vált a szenvedélyévé és meghatározóvá további pályáján. Hazatérve átiratkozott az egyetem bölcsészettudományi karára, ahol a művészettörténet mellett magyar irodalmat és esztétikát hallgatott.
Örökletes fülbetegsége azonban, amelynek következtében fokozatosan elvesztette a hallását, megakadályozta az egyetem befejezésében és a továbbiakban autodidaktaként képezte magát.
Feleséget Eperjesről választott magának, házasságukból két fiú született. Művészettörténeti cikkeket, később művészettörténeti monográfiákat írt, ezek többsége a Felvidék művészeti emlékeit veszi számba.
Hatalmas ismeretanyagot halmozott fel, de nem érte be a már ismert alkotásokkal, hanem nyakába vette szülőföldjét, Sáros megyét, majd a Felvidék további településeit is, ahol még a legeldugodtabb helyekre is benézett, a várromokat, a poros pincéket és a pókhálós padlásokat is beleértve.
Olyan dolgokra sikerült rálelnie, amikről még a helyieknek sem volt tudomásuk. A műtárgyakat – szentek szobrait, faragott oltárokat stb. – a nagyobb múzeumokba: Bártfára, Eperjesre, Kassára, Besztercebányára szállíttatta, de bőven jutott belőlük Budapestre is.
Több felvidéki múzeum törzsanyaga voltaképpen Divald Kornél gyűjtésén alapul. Az értékes freskókat vagy a nem szállítható alkotásokat lefényképezte, és az évek során sok ezer felvételt készített, amelyek olyan tárgyakat is megörökítettek az utókor számára, amelyek időközben a történelem viharában elpusztultak vagy gondatlan kezek tönkre tették.
A zömében szakrális műtárgyak összegyűjtőjeként és elszállítójaként kapta kortársaitól a „szentek fuvarosa” jellemzést, ő maga inkább „műtörténeti detektívnek” szerette magát nevezni, utalva arra, hogy sok esetben az ösztöneit követve nyomozott egy-egy műtárgy után és ennek köszönhetően sikerült nagyon gyakran felbecsülhetetlen értékű alkotásokra, emlékekre rálelnie.
Felfedező utazásaira elsősorban a tavaszi és a nyári hónapokban került sor, télen az anyag rendszerezésével és közreadásával foglalkozott. Egyik méltatója, Farkas Zoltán írta 1931. március 21-én bekövetkezett halála után: „Amilyen szerényen élt, olyan feltűnés nélkül távozott közülünk. A napilapok, melyek hasábokat pocsékolnak el kérészéletű filmripacsokra és sportbohócokra, legtöbbnyire csak néhány puffogó sort szenteltek neki, hiszen az újságírónak fogalma sem volt Divald művének jelentőségéről. De jobb is volt és szebb is volt ez így, csendesen távoznia annak, aki életében mindig távol állott a hétköznap tülekedésétől és mosolygó alázattal járta a szegény tudós egyszerű életének magányos útjait.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/6. számában.
