A professzor gyufája
A Pozsonyban született Lóczy Lajos (1849–1920) nemzetközi hírű geológus és földrajztudós ősei a Gömör megyei Sajószentkirály melletti Lócipuszta birtokosai voltak és a családi név is innen ered, jóllehet később az ország számos részébe szétszóródtak.
Lajos édesapja történetesen a Bánátban volt vámtisztviselő, és az 1848/49-es szabadságharc idején a románok elől egészen Pozsonyig menekült várandós feleségével, aki a koronázó városban hozta világra Lajos fiát. Később visszaköltöztek korábbi lakhelyükre, és a későbbi professzor az aradi minoriták gimnáziumában érettségizett 1869-ben.
Amikor 1874-ben hazatért, Krenner József (1839–1920), a jeles ásványkutató (mellesleg Eötvös Loránd nevelője), a Magyar Nemzeti Múzeum ásványtárának és őslénytárának őre segédőrnek vette maga mellé Lóczyt. 1877 és 1880 között Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedíciójának tagja volt, és a Transzhimalája geomorfológiai szerkezetének kutatásával alapozta meg nemzetközi hírnevét. 1886-tól haláláig a Budapesti Tudományegyetem professzora volt.
Szívesen vitte tanítványait a terepre nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is. Megfordultak Finnországban, Bulgáriában, Törökországban, Oroszország kaukázusi térségében, később Olaszországban is. Jeles tanítványai közé tartozott Teleki Pál (1879–1941) földrajztudós, Magyarország későbbi miniszterelnöke, Prinz Gyula (1882–1973) geográfus és geológus, báró Nopcsa Ferenc (1877–1933) őslénykutató és Cholnoky Jenő (1870–1950) is, aki asszisztense volt a tudományegyetemen és gyakran elkísérte „főnökét” a terepre.
Egy napfényes koradélután a Cholnoky család az ebéd utáni kávét szürcsölgette, amikor egy rövidnadrágos ember kalapáccsal a bejárati kapu köveit kezdte ütögetni. Cholnoky papa kissé ingerülten ment a kapuhoz és felelősségre vonta az illetőt, akiről persze azonnal kiderült, hogy Lóczy professzor. A családfő még meg is hatódott, amikor megtudta, hogy érdekes kövületeket sikerült kipöckölni a kerítés kövei közül. Lóczy meg is magyarázta váratlan betoppanásának okát: „Írtam magának levelet – szólt Cholnokyhoz –, de nem volt kivel elküldenem, hát úgy döntöttem, hogy személyesen hozom el”.
A következő történet is jól jellemzi a tudós szórakozottságát. Tanítványaival a Déli-Kárpátokban járt egy tudományos kiránduláson. Mivel korábban már megfordult itt, a többieket egy turistaösvényen küldte a menedékházhoz, ő maga viszont a nehezebb és meredekebb, de rövidebb úton haladt a cél felé.
Mire a többiek odaértek, ő már javában egy hatalmas farakás tüzénél melegedett, de kissé szomorú képet vágott. Kezében egy szivart szorongatva állt a tűz mellett, és a többiek alig titkolt aggodalommal kérdezték tőle, vajon nem történt-e valami baj az úton. „Nincs semmi bajom – válaszolta –, csak miközben tüzet raktam, ami láthatóan sikerült is, az összes gyufám elfogyott, így nem tudok rágyújtani a szivaromra”.
A többiek erre felderültek és egyszerre többen is felkaptak egy égő faágat és tűzzel kínálták meg a tanácstalan professzort. Lóczy erre a fejéhez kapott és nevetve jegyezte meg: „Ez uraim eszembe sem jutott” – és jóízűen szívott egy nagyot a szivarjából.
Megjelent a MAGYAR7 hetilap 22. számában.
