A mítosz lehelete
Kovács Magda Kiskígyó című meséjét (ki tudja hányadszor) olvasgatom újra. A mítoszok és a mesék titkait kutató klasszika-filológus Falus Róbert szavai villannak emlékezetembe, hogy egyedül a múzsai tudással megajándékozott költő (és persze meseíró) lát a pillanaton túlra, és pontosan tudja, hogy a mesében mikor minek kell történnie…
A Kiskígyó az aiszóposzi fabulák mai utódaként az erkölcsi tanulságok, életbölcsességek keretein messze túlnőve, a Törvényről mond szívszorító mesét.
A Törvény hatalmáról, amely maga az örök és visszafordíthatatlan változás, a múló Időben teljesedik ki, és Sorsként ural mindent a földi élet legparányibb élőlényeitől az emberen át a kozmoszbéli csillagokig. A mese tragikumát tehát nem egy korábban elkövetett „bűntett” motiválja (okozza), mint a görög tragédiákban, ahol a fátum a kibillentett világrend (és erkölcsi élet) rendjét hivatott helyreállítani.
Ezt a remek érzést, az igaz baráti kapcsolat örömét Kovács Magda mesteri kézzel, igazi „múzsai” beleérzéssel így ábrázolja, szövi tovább: „Együtt járták az erdőt, mezőt. Egérke rágcsálnivaló után kutatott, a Kiskígyó pedig rovarokra vadászott. Néha földalatti üregekben kalózkodtak, ami izgalmas volt és veszélyes, és sokáig lehetett róla beszélgetni. Mert nagyon szerettek beszélgetni, mindenféléről, akárcsak az embergyerekek.”
És eljött a nap... S mert nem csak a megállíthatatlan, „kegyetlen naptár” mutatta ezt a napot, a Törvény, a kikerülhetetlen beteljesedés napját, s a pillanatot, amikor a Kiskígyó, Egérke meghitt barátja ragadozó hüllővé változott. S mindezt Kiskígyó akaratán kívül. Íme, Kovács Magda mágusi „belátása”, káprázatos meseírói talentuma így teljesíti ki a mese tragikumát: „Megrezdült a fű. Egérke surrant elő, nedves fekete pontban végződő orrát mozgatva. Két lábra állt, kíváncsian nyújtogatta finom bundás testét. Aztán a lapos kőnél, amelyen a Kiskígyó napozott, lehuppant.
– Szí, te alszol? No de ilyet!
– Nem, Egérke, nem alszom – riadt fel Szí a töprengésből.
– Csak, amint vártalak… miközben várakoztam itt… rád... Szí elhallgatott, mert rádöbbent, hogy nem tudja elmondani, mit érez. Hogy valami ismeretlen, eddig soha nem tapasztalt érzés lett rajta úrrá. Igen, emlékszik a fekete lobbanásra, amelyből feleszmélve egyetlen ideges várakozás lett belül a zsigereiben, amelynek Egérke örvénylett a közepében. Nem a barát, a versenyfutó, a hancúrozó, a beszélgető Egérke, hanem valami kellemes, ínycsiklandó szürke puhaság. S a vágyakozás, most, hogy Egérke ott kuporgott előtte, betöltötte Szí egész belsejét. Elnyúló hullámos teste összerándult. Nyakát begörbítve, fejét mellére sunyva mereven nézte az előtte vacogó Egérkét.
Ha az imént humán közegben képzelve el a jelenetet „chipollaiként minősítettük, akkor Kovács Magda meseközegében a mitikus drasztikum nyers természetét mutatja. Íme: „Egy pillanatra elnémult a nyár, s ekkor Szí előre vetette magát. Mintha új játékot akarna kipróbálni, szájüregének rejtekébe zárta egérkét.”
