A hűséges Rigele
Rigele Alajos szobrászművész ízig-vérig pozsonyi volt. Itt élt és alkotott élete végéig, így szinte minden sarkon találkozunk egy-egy Rigele-alkotással.
Pozsony utcáit, tereit, temetőit és parkjait több helyütt az általa készített szobrok, mellszobrok, emlékművek, síremlékek, kerti szobrok és szökőkutak díszítik.
Rigele bizonyos értelemben kivételnek számított a 20. század közepéig Pozsonyban tevékenykedő képzőművészek között. Többségük ugyanis a tanulmányait követően végleg elhagyta szülővárosát, és csak alkalmanként tért vissza ide. A 19. században, az akkori Pressburgban több ismert képzőművész is született, aki pályája során jelentős sikereket ért el, mint például Tilgner Viktor Oszkár szobrászművész, Fadrusz János, a 19. századi történeti szobrászat egyik legnagyobb alakja, Arthur Fleischmann festő-szobrász, vagy akár a londoni temetőben nyugvó Murmann József Árpád. Rigele Alajos azonban ellenállt a külföldi ajánlatoknak, és a kedvezőtlen hazai viszonyok ellenére mindvégig hűséges maradt Pozsonyhoz.
A pozsonyi Sánc utcában született szobrászművész (szülőháza még ma is áll) a bécsi Képzőművészeti Akadémián tanulta a szobrászmesterséget, majd tanulmányai befejezése után 1911-ben tért haza. „Rendkívül sokoldalú művész, szobrász és képzőművész volt, szülővárosa társadalmi életének egyik szervezője, számos szervezet tisztségviselője” – mondta egy korábbi nyilatkozatában Rigeléről Lehel Zsolt, ismert pozsonyi idegenvezető, aki régóta elkötelezett Rigele és munkássága iránt, s könyvet is írt neves szobrászunkról. Az ő elmondásából tudjuk, hogy Rigele már kisgyerekként sokat rajzolt, és nagyon korán elkezdett modellezni is, amihez nem szokványos masszát, samottot használt, azaz azt a tűzálló anyagot, amit a kemencék építésére és javítására használtak.
Bár ismert szobrász volt, nem élt nagy gazdagságban, még egy rendes műtermet sem engedhetett meg magának. A mai Štefánik utca egyik udvarában bérelt kőfaragó barátjától egy fából tákolt szerény műtermet – amely még ma is áll –, s ahol élete végéig alkotott. Művészetét nagymértékben jellemzik az érzelmekre ható vonások, de alkotásai magukon viselik a bécsi klasszicizmus, a szecesszió és a realisztikus ábrázolásmód eltérő jegyeit is. Több ismert pozsonyi és bécsi személyiségről készített portréja, grafikája ma is megtalálható a Pozsonyi Városi Galériában. Rigele számos síremléket is készített, beleértve a magáét is, amely az András temetőben díszíti a nyughelyét. A szobrászművész 1940. február 13-án hunyt el.
Pozsonyi alkotásai közül mindenképpen említést érdemel a Salvator gyógyszertár épülete homlokzatának központjában álló Jézus Krisztus egész alakos, életnagyságú szobra, amelyet Rigele még bécsi tanulmányai idején alkotott. A patika ötszintes épülete 1904-re készült el Rudolf Adler tervei alapján.
Rigele a szoborcsoport témájául egy német népmesét választott a Grimm-testvérek műveiből. S bár a szobor címe Lány őzzel, mindenki tudja, aki leül a szemközti padra, hogy valójában egy kis szarvasról van szó, hiszen a mesében a gonosz mostoha kis szarvassá változtatta a lány bátyját. A szobor egyébként eredetileg egy Ligetfalui parkot díszített volna, de a befejezése után új helyet kellett találni neki, mivel Ligetfalut éppen akkor foglalták el Hitler katonái.
Mindenképpen említést érdemel még a Pázmány-dombormű is a Szent Márton-székesegyházban. A dombormű – Rigele egyébként a sekély domborművek nagy mestere volt, néhányuk csak néhány milliméteres – eredetileg a Szent Erzsébet-templomot (Kék templom) díszítette, de a város elrendelte az elrejtését, nehogy a Mária Terézia-szobor sorsára jusson (a Fadrusz-szobrot barbár módon összetörték a csehszlovák légiósok 1921-ben). A Pázmány-domborművet később ugyan visszakapta a plébánia, de már nem az eredeti helyére helyezték vissza.
És folytathatnánk még a sort a többi pozsonyi Rigele-alkotással: Szent Erzsébet márványszobrával, Erzsébet királyné domborművével vagy az elpusztított Vashonvéddal stb. Én mégis inkább a számomra legkedvesebb, nem Pozsonyban található Rigele-alkotást emelném még ki, hanem az alsósztregovai Madách-emlékművet. Horánszky Nándor írta róla Az alsósztregovai Madách-síremlék létrehozásának történetében, hogy „amikor a kastély parkjában egy dombon, dús fák között megpillantjuk a Madách síremléke felett álló, gondolatokat ébresztő, kifejező erejű szobrot, elsőként a »vágyakozó ember», »az égbe törő ifjú«, az Istenhez megtérő ember képe bontakozik ki előttünk. Összekötő kapocs a földi és az égi lét között. A XIII. színben, a Föld szellemével vitázva, Ádám szavakba önti azt, amit a szobor művészi eszközökkel fejez ki: Nem tántorítsz el, lelkem felfelé tör.”
Csak egy róla elnevezett utcácska őrzi a nevét a szobrain kívül. Néhány éve fiatal művészek indítottak egy kezdeményezést, hogy a műtermét élő emlékhellyé alakítsák, de valóság egyelőre nem lett belőle. Rigele Pozsony utcáin kikerülhetetlen, mégis észrevétlen maradt. Pedig, ha nem tiszteljük, és nem ismerjük a történelmünket, aligha lehet életképes a város jövőjének víziója.
Megjelent a MAGYAR7 kilencedik számában.
