2026. május 3., 10:06

A hang mindig utat talál magának – nagyinterjú Vadkerti Imrével

Vadkerti Imre hangja sokak számára a Felvidéken és az egész Kárpát-medencében egyet jelent azzal az ismerős érzéssel, ami az őshazát, az összetartozást idézi meg a szívekben. Ötvenedik születésnapja és a Magyar Arany Érdemkereszt adta az apropót a beszélgetéshez, de hamar kiderült, hogy ez most nem egy klasszikus „pályakép”. Szó esett döntésekről, amiket nem volt könnyű meghozni, szó volt csendről és színpadi zajról és arról a belső tartásról, ami talán különösen ismerős nekünk, felvidéki magyaroknak. Hogy mit jelent innen elindulni, itt maradni, és közben egy közösséget is képviselni, sokszor kimondatlanul is. Ez a beszélgetés nem csak egy énekesről szól. Inkább arról, hogy mi tart meg bennünket, amikor az élet épp próbára tesz, vagy bőséggel kínál. És hogy a hang – ha igaz – mindig utat talál magának.

Fotó: Katona Tamás

Amikor készültem erre a beszélgetésre, azon gondolkodtam, melyikkel kezdjük: az 50. születésnapoddal vagy az Arany Érdemkereszttel. Végül egy közeli élmény jutott eszembe. A Felvidéki Magyar Bálon találkoztunk, ahol a színpadon köszöntöttek a születésnapod alkalmából. Ajándékot kaptál, és láthatóan zavarba jöttél, ami számomra nagyon emberi pillanat volt. Ebben a történetben valahogy benne van mindkét mérföldkő, hiszen korábban azt nyilatkoztad, hogy a kitüntetést leginkább a közönségednek köszönheted. Szerinted változott benned valami az évek során, vagy lényegében megmaradtál annak az embernek, aki voltál?

Bízom benne, hogy igen, így érzem. Ugyanakkor ezt talán inkább a környezetem, a barátaim vagy a közönségem tudná hitelesen megítélni.

Én mindenesetre tudatosan törekszem arra, hogy ne ragadjon magával a sikerrel járó csillogás. Ennyi év távlatából úgy gondolom, ez már nem is jelent valódi veszélyt. Sokkal inkább a lényeges dolgokra figyelek. A siker kétségtelenül fontos visszajelzés, de ha az ember a helyén kezeli, megőrizheti a belső egyensúlyát és az emberségét.

Ki vagy mi az, ami ebben az egyensúlyban megtart?

Ebben nincs kérdés, a család az. A színpad számomra egy külön világ, az az egy, másfél, két óra a teljességet jelenti. Az éneklés, a zene az életem alapja, a lételemem. Éppen ezért van szükség arra a háttérre, amely képes megtartani és visszahozni a hétköznapok valóságába. Mindig hangsúlyozom, hogy az éneklés nemcsak lelki vagy mentális szinten hat rám, hanem fizikai értelemben is.

Igen, azt mondtad, hogy gyógyít is.

Valóban, gyógyító ereje van. A színpadra lépés pillanatában az izgalom erőteljesen jelen van, ami a testre is hat, a légzés nehezebbé válik, a feszültség érezhető. Ez természetes állapot. Mindez azonban a koncert végére teljesen átalakul. Amikor lejövök a színpadról, olyan, mintha egyfajta felszabadulás történne. Könnyebbnek érzem magam, mintha fizikailag is megszabadultam volna egy tehertől. Az ember ilyenkor azt érzi, hogy kitisztulnak a légutak, feloldódik a feszültség, és az egész test újra szabadon lélegzik. Ez egy rendkívül intenzív és felemelő élmény. Természetesen jólesik az elismerés, a gratuláció, az emberi gesztusok, de őszintén hiszem, mindez a közönség nélkül elveszítené az értelmét.

Lehetne a zenét önmagában, belső igényből is művelni, annak is megvan a maga szépsége. De az a fajta teljesség, amely a színpadon megszületik, a közönséggel való találkozásból fakadóan, nos, nekem erre szükségem van.

Említetted fél szóval a sikert. Erről két kérdés is eszembe jutott. Az egyik, hogy mit jelent számodra a siker?

Számomra elsősorban azt, amikor egy dalt úgy tudok elénekelni, ahogyan azt előzetesen elképzeltem. Rendkívül kritikus vagyok magammal szemben, ezt azok is jól tudják, akik velem dolgoznak. A mai napig erős bennem az izgalom minden fellépés előtt, és ez egyfajta belső feszültséggel is jár.

Tényleg?

Igen. Ez nem hiszti, sokkal inkább felelősség. A hang ugyanis egy nagyon érzékeny „hangszer”. Nem olyan, mint egy gitárhúr, amit ki lehet cserélni, ha elpattan, vagy egy hangszeralkatrész, amit egyszerűen pótolni lehet.

A hang az ember része, és bármikor közbeszólhat valami váratlan. Éppen ezért bennem mindig ott van az igényesség, hogy ha már elvállalok egy feladatot, akkor azt a lehető legtisztességesebben végezzem el. Igyekszem felkészülten színpadra állni, még akkor is, ha természetesen előfordulhatnak hibák, hiszen emberek vagyunk.

Nem használok súgót, a szövegeket igyekszem fejben tartani, mert számomra fontos, hogy valóban a közönségre tudjak figyelni. Hogy jelen legyek, és közben élvezni tudjam azt az egy, másfél, két órát a színpadon. Végső soron számomra a siker azt jelenti, hogy egy dal vagy egy koncert valóban úgy sikerül, ahogyan azt elképzeltem, amikor minden a helyére kerül.

Mikor jött el az a pont az életedben, amikor már nemcsak adni akartál a közönségnek, hanem tudatosan megélni is a színpadi pillanatot? Amikor jelen akartál lenni a saját produkciódban is?

Ez egy folyamat. Nálam az első egy-két dal még ma is egészen másképp működik. Az elején mindig ott van egyfajta bizonytalanság, egy belső átmenet, amit leginkább ahhoz tudnék hasonlítani, mint ha az ember egy befagyott tavon próbálna átkelni, az első lépések még óvatosak, figyelni kell, hogy megtart-e a jég. Sok minden befolyásolja ezt a kezdeti állapotot. A technikai körülmények, a hangosítás, a tér, mindezek kulcsfontosságúak. Az első dalok alatt gyakran még ezekre a finomhangolásokra figyelek, ahogy azonban halad előre a koncert, egyre inkább sikerül elengedni ezeket és teljesen átadni magam az éneklésnek. Ilyenkor már valóban jelen tudok lenni. Mindig azt kérem magamban, hogy semmi ne zökkentsen ki ebből az állapotból, egy technikai hiba, egy váratlan zavaró tényező, bármi. Ezek korábban könnyebben kibillentettek, de úgy érzem, az évek során sikerült erősödnöm. Alapvetően ma is izgulós típus vagyok, inkább afféle felelősségteljes izgalom ez. Fontos számomra, hogy minden rendben legyen, mert szívügyem az, amit a színpadon csinálok.

A siker kapcsán az is eszembe jutott, hogy amikor az ember elér egy ilyen mérföldkőhöz, mint az ötvenedik születésnap, talán nem is annyira a sikerekre gondol vissza, hanem inkább pillanatokra. Meghatározó, sűrű, megélt pillanatokra. A te életedben melyek voltak ezek?

Nagyon sok ilyen pillanat van. Inkább képekben élnek bennem, emlékfoszlányok, helyszínek, utak. Olyan élmények, amelyek valahogy összeállnak egy belső képpé. Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan helyeken énekelhettem, amelyek önmagukban is különlegesek. Történelmi terekben, több száz éves templomokban. Ezek egészen másfajta lelki állapotot adnak. Ugyanakkor ott vannak a nagy volumenű produkciók is, arénák, nagyszabású előadások, az István, a király produkció, a Kormoránnal megélt fellépések, mind különösen erős, érzelmileg is sűrű pillanatok voltak. Ha már szóba került a Kormorán, nem mehetek el szó nélkül Koltay Gergely munkássága mellett sem. Egészen különleges módon születnek a dalai. Sokszor az az érzésem, mintha évtizedekkel ezelőtt írt művek is a jelennek szólnának, mintha előre megérezte volna azt, ami később történik. Valóban időtálló, örökérvényű alkotások ezek.

Ha már a Kormoránt említetted, idén 50 éves a zenekar, szinte egyidős veled. Hogyan érzed magad ebben a formációban?

Nagyon jól. Egyszerűen imádom. A Kormorán 1976-ban Kodály Zoltán születésnapján, december 16-án tartotta az első koncertjét. Akkor én kilenc hónapos voltam. Sokszor eljátszom a gondolattal, hogy talán nem véletlen ez az egybeesés. Mintha már akkor összekapcsolódott volna valahol a történetünk. Van egy személyes emlékem is ezzel kapcsolatban.

Fiatalabb koromban sofőrként dolgoztam és egyszer Deákin, egy benzinkútnál vettem egy Kormorán kazettát. Annyira megérintett a zenéjük, szinte könnyekig hatott. Eltelt húsz év és egyszer csak ott álltam a színpadon ugyanezzel a zenekarral. Ezek azok a pillanatok, amelyekre az ember visszagondol, és amelyeknek talán csak utólag érti meg igazán a jelentőségét.

Nem is mertél volna ilyen nagyot álmodni?

Őszintén szólva nem. Az életem akkoriban nagyon kerek volt. Ott voltak a rockszínházak Gútán és Érsekújváron, volt saját zenekarom is és a vendéglátózás világába is belekóstoltam. A színház is viszonylag korán megtalált, már 1993-ban, a komáromi Jókai Színházban megfertőzött ez a világ. Később Budapesten is próbálkoztam, például Miklós Tibor mellett a Piccolo Színháznál. Nagyon pozitív visszajelzést kaptam, de őszintén elmondták, hogy ebből nem tudtam volna eltartani a családomat, ez egy fontos, reális szempont volt. Végül hazatértem, és úgy döntöttünk, saját műhelyt hozunk létre. Akkoriban már megszűnt a legendás budapesti rockszínház, ahová korábban szívesen jelentkeztem volna, így valahol természetes volt, hogy a saját utunkat kezdjük járni. Addigra már családom volt, három gyermek édesapjaként éltem, stabil munkám volt, amely mellett zenélni is tudtam. Sok fellépésem volt, jó közeg vett körül, és valóban azt éreztem, minden a helyén van. Aztán egy egészen hétköznapi pillanatban minden megváltozott.

Egy délután a televízióban megláttam egy rövid bejátszást az István, a király jubileumi előadásáról és arról, hogy szereplőválogatást hirdetnek. Felhívtam Derzsi Györgyöt és ő azonnal azt mondta, hogy próbáljuk meg. Bevallom, volt bennem bizonytalanság, sőt az utolsó pillanatban majdnem vissza is léptem. Ő beszélt rá, hogy ne tegyem. Elmentem a meghallgatásra és lépésről lépésre haladtam előre, az első fordulótól egészen az élő adásokig. Végül mindketten bekerültünk. Valahol ott kezdődött egy új szakasz az életemben.

Az valóban egy meghatározó fordulópont volt. Ez a lehetőség új távlatokat nyitott. Rengeteg szépet hozott, emberi kapcsolatokat, barátságokat, találkozásokat olyan alkotókkal, akiket korábban csak tisztelettel figyeltem. Ezek az élmények máig elkísérnek.

Mi, felvidéki magyarok és általában a külhoni magyar közösségek sokat adunk a nemzetnek. Van bennünk egyfajta plusz tartás

Fotó: Katona Tamás

Hogyan tudsz ebben az intenzív életformában figyelni magadra? Mit jelent számodra az öngondoskodás, különösen úgy, hogy a hangod a munkaeszközöd?

Ez valóban kulcskérdés. A hangra vigyázni kell és az évek múlásával az ember egyre inkább megtanulja, hogyan működik a saját teste. Számomra az egyik legfontosabb tényező az alvás. Ha kipihent vagyok, minden sokkal jobban működik. A szervezetünk egy egység, minden mindennel összefügg. Fiatalon az ember még könnyebben veszi az akadályokat, de később már tudatosabban kell figyelni. Természetesen vannak segédeszközök, amelyek támogatják a hangot, de a legfontosabb mégis az, hogy ismerjük a saját határainkat. Érdekes módon a hang akkor is utat talál, amikor az ember nincs teljesen rendben, például betegség idején. Ilyenkor talán hallatszik a különbség, de a tapasztalat és a kialakult technika segít áthidalni ezeket a helyzeteket.

És lelkileg hogyan töltődsz fel? Korábban említetted a csend fontosságát, ez mennyire van jelen a mindennapjaidban?

Nagyon is jelen van. Bár a munkám alapvetően a zajról, a zenéről és az emberekről szól, de legalább ennyire szükségem van a csendre is. Sok időt töltök egyedül, például utazás közben és ezek a pillanatok kiváló alkalmat adnak az elmélyülésre. Nem feltétlenül nevezném ezt tudatos meditációnak, inkább egy természetes állapotnak. Ilyenkor az ember gondolkodik, visszatekint, mérleget von, vagy egyszerűen csak jelen van.

A csend egyszerre lehet nyugtató és kihívást jelentő, mert szembesít önmagunkkal. Ugyanakkor rendkívül sokat ad. Segít letisztulni, újrarendezni a gondolatokat, és észrevenni azokat az apró szépségeket, amelyek mellett a rohanásban könnyen elmennénk.

Egy koncert után, amikor hatalmas energiákat mozgatsz meg, hogyan térsz vissza ebből az állapotból?

Ez is egy fontos része a folyamatnak. Egy koncert után nem lehet egyik pillanatról a másikra leállni. Ilyenkor szükségem van egy rövid átmenetre, általában visszavonulok pár percre az öltözőbe, hogy megérkezzek önmagamba. Csak ezután megyek ki a közönséghez beszélgetni, találkozni, közös fotókat készíteni. Ez a pár perc segít abban, hogy ne csak fizikailag, hanem lelkileg is lecsendesedjek. A színpadon hatalmas energiák szabadulnak fel, és ezeknek idő kell, míg lecsengenek.

Ahogy beszélgetünk, az jut eszembe, hogy az ember az idő múlásával mintha egyre inkább az egyszerűség felé fordulna. Ami korábban fontos volt, sokszor háttérbe szorul. Van olyan dolog, amiért húsz-harminc évvel ezelőtt még bármit megtettél volna, ma viszont már elengedted?

Fiatalon valóban sok mindenért képes lettem volna akár a végletekig elmenni, különösen azért, amiben ma élek. Ugyanakkor azt is érzem, hogy rendkívül szerencsés ember vagyok családi és szakmai értelemben egyaránt. Természetesen sok munkát tettem bele, de az is igaz, hogy az élet bizonyos lehetőségeket szinte elém hozott. Amikor 2008-ban elindultam az István, a király válogatóján, már egy stabil élethelyzetben voltam: biztos munkahely, család, kiszámítható mindennapok vettek körül. Utólag könnyű azt mondani, hogy mindezt a családomért tettem, de őszintén szólva, volt benne egy adag egészséges önzés is. Éreztem, hogy van bennem valami, amit szeretnék megmutatni, hogy talán többre is képes vagyok annál, mint amit éppen akkor csináltam. Ez egy kockázatos döntés volt, még ha ma már nem tűnik is annak.

Egy biztos alapot hagytam ott egy bizonytalan lehetőségért, természetesen a családom támogatásával. És volt még valami, ami számomra mind a mai napig megható. Az akkori munkahelyemen akkora bizalmat kaptam, hogy a főnököm megőrizte a helyemet arra az esetre, ha nem sikerülne. Ez ma már ritka emberi gesztus, és örökké hálás leszek érte.

Azt mondják, bátorság kell ahhoz, hogy az ember élni tudjon a lehetőségeivel. Sokan talán ezért sem lépnek. Te hogyan látod ezt?

Teljesen megértem azokat, akik nem mernek belevágni. Mindannyiunkban ott van egyfajta kétely, egy kis bizonytalanság, nevezhetjük akár józanságnak is. Ez a fajta óvatosság sokszor megvéd bennünket, ugyanakkor vissza is tarthat. Én abban hiszek, hogy minden ember tehetséges valamiben. Van egy terület, ahol igazán erős, csak ezt meg kell találni. Van, akinek ezt az élet megmutatja, másnak tudatosan kell kibányásznia magából. Nekem szerencsém volt, mert már gyerekkoromban kaptam egy ilyen irányt. Egy tanárnő, Jókainé Kiss Éva volt az, aki először megmutatta, mit jelent a zene igazi ereje. Addig teljesen más jellegű dalokat énekeltünk, majd egyszer csak leült a zongorához, és egy egészen új világ nyílt meg előttem. Az a pillanat meghatározó volt. Onnantól kezdve minden megváltozott.

A beszélgetés végén nem kerülhetjük meg a kérdést, hogy mit jelent számodra felvidéki magyarnak lenni?

Ez nagyon mély kérdés. Gyakran használják ránk a „határon túli” kifejezést, de én inkább úgy fogalmaznék, mi itthon vagyunk. Mindig is itt voltunk. Ugyanahhoz a nemzethez tartozunk, ugyanazokkal az értékekkel. Számomra fontos, hogy ezt képviseljem a színpadon is. Sokszor eszembe jut egy különleges pillanat, amikor Szegeden, a Dóm téren az István, a király előadásában rám került a korona, mert szerepet cseréltünk. Akkor, abban a pillanatban tudatosult bennem igazán, hogy két felvidéki ember – Derzsi Gyuri és én – állunk ott, egykori álmainkat megvalósítva.

Gyerekként arról beszélgettünk, milyen jó lenne egyszer ebben a darabban szerepelni. És egyszer csak valósággá vált. Ez több volt, mint egy szerep. Egyfajta jelképpé vált számomra. Úgy érzem, hogy mi, felvidéki magyarok, és általában a külhoni magyar közösségek sokat adunk az egész nemzetnek. Van bennünk egyfajta plusz tartás, amit a történelmünk formált. Meg kellett tanulnunk kitartani, megőrizni azt, ami a miénk. És ebben nincs kérdés, ezt továbbvisszük. Mert egy nemzet vagyunk.

Volt olyan pillanat a színpadon, amikor azt érezted, hogy egy közösséget, a Felvidéket képviseled?

Mindig.

Névjegy: Vadkerti Imre (1976) iskoláit Gútán, majd Érsekújvárban végezte. A zene és a színház szeretete kora gyermekkorától jelen van az életében, 1993-ban a Komáromi Jókai Színházban Gábriel arkangyalként mutatkozott be a Mária evangéliuma rockoperában. 2000-ben alapító tagja volt a Kis-Duna Menti Rockszínháznak, emellett tagja volt az Érsekújvári Rockszínpadnak is. Az általános ismertséget Koppány szerepe hozta meg számára 2007-ben, a 25 éves, jubileumi István, a király rockopera előadásában. 2011-től a Kormorán zenekar szólóénekese. Egyedi énekhangjának, tehetségének köszönhetően bármely stílusban otthon van. 2026-ban Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/17. számában.

Megosztás

Címkék