250 éve született Csokonai Vitéz Mihály

Apja borbély és seborvos volt, korán meghalt. A családot ezután a rokonok kiforgatták vagyonából, a mindig is beteges, gyenge egészségű Csokonai nehéz körülmények között nevelkedett. Az anyának két fiával együtt el kellett hagyni addigi otthonukat. Anyja csak kosztos diákok tartásával tudta megélhetésüket biztosítani.

Csokonai tanulmányait a debreceni kollégiumban kezdte, ő alakította az első önképzőkört. A legendás hírű református kollégium diákjaként kiemelkedő tehetséget árult el, a latin és a görög mellett féltucatnyi nyelvet sajátított el, rendkívül olvasott volt, már gyermekfővel irodalmi igénnyel verselt. Rendkívüli tudása felkeltette tanárai figyelmét és rábízták egy alsóbb osztály tanítását. Az iskola katonás fegyelmét azonban csapongó szabad szelleme nehezen viselte. Fegyelmezetlensége és haladó nézetei miatt egy évvel később kizárták a kollégiumból. Ez után egy főiskolai tanfolyamra iratkozott be. 1790 körül diáktársaival olvasótársaságot, “önképzőkört” szervezett.

Több nyelven beszélt :olaszul, latinul, franciául, németül, görögül. De ismerkedett az angollal, a héberrel, és a perzsával is. A fiatal Csokonai a II. József 1790-ben bekövetkezett halála után megélénkülő légkörben írta első közéleti verseit (Magyar! hajnal hasad!, A pártütő), társadalombíráló allegóriáit és szatíráit (Az istenek osztozása, Békaegérharc) és szépprózai kísérleteit (A bagoly és a kócsag, A pillangó és a méh). 1793-ban jelentek meg első versei a Magyar Hírmondóban, a pesti színjátszóknak tucatnyi színművet ajánlott fel, fordításokat és saját műveit, köztük a magyar kulturális viszonyok elmaradottságát kipellengérező A méla Tempefőit, amelynek alcíme: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. Bölcselő költeményeiben (Konstancinápoly, Az estve, Az álom) támadta a "denevér babona, bagoly vakbuzgóság" jellegű vallásosságot, ostorozta a pórnép kizsákmányolását. Finom, rokokó hangulatú költeményeit rímes-időmértékes versformákban írta, dalstílusán Petrarca hatása érezhető, de az eleganciát a természet szentimentális ábrázolásával, klasszikus mitológiával, a diákdalok vaskos humorával és a népdalok egyszerűségével elegyítette.

1797-ben Komáromban ismerkedett meg Vajda Juliannával, egy gazdag kereskedő leányával, akit költeményeiben Lillának nevezett. A lányt csak azzal a feltétellel ígérték oda neki, ha állandó megélhetést szerez, de sem a keszthelyi Georgikonban, sem Csurgón nem kapta meg a megpályázott tanári állást. A lányt végül másnak adták feleségül, a boldogan induló, majd csalódást hozó kapcsolat ihlette Lilla-verseit, a magyar szerelmi líra kiemelkedő alkotásait: A Reményhez, A pillangóhoz, Köszöntő, Egy rózsabimbóhoz, Újévi köszöntő. Lillán kívül , még két szépasszonyt említ a krónika Csokonai szerelmeként: Földi János (aki egyébként atyai jóbarátja segítője volt Csokonainak) felesége, Veszprémi Julianna. Ragyogó és hűtlen asszony, aki megkeserített férje életét. A mester rádöbbent, hogy a nála sokkalta nagyobb tehetségű tanítványa vált szerelmi vetélytárssá! S nem is viszonzatlanul...

Élete végén, 1802-ben ismerte meg Csokonai utolsó nagy szerelmét, Ilosvay Krisztinát. Nagyváradon találkoztak, s a gyönyörű férjes asszony elbűvölte a költőt. A csurgói gimnáziumban helyettes tanárként dolgozott, majd visszament Debrecenbe Ebben az időben jegyzeteket készített tanítványai részére (A magyar verscsinálásról közönségesen, a Cultura, Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak).

Nehezen, szűkösen élt, emberkerülő lett. 1804-ben Váradon verses búcsúztatót mondott Rhédey Lajosné temetésén, ahol meghűlt, öröklött tüdőbaja súlyosabbá vált, és 1805. január 28-án halt meg Debrecenben, 31 éves korában. Életében mindössze két kötete jelent meg: A tavasz (1802) és Dorottya (1804).

1800-ban gyalogszerrel Debrecenbe ment, hogy előfizetőket gyűjtsön versei kiadásához és Árpádról szóló nagy eposzához, de egyik terve sem valósult meg. Pesten tanulmányokba kezdett, hogy a földmérések miatt keresett mérnökséget kitanulja, és az egyetemet is látogatta. Bécsben jelentek meg Anakreoni versei, melyekben a dal, a bor, a természet és az asszonyok szépségét énekelte meg. 1802-ben leégett debreceni háza, kiújult tüdőbaja, gondjait csak a költő és botanikus Fazekas Mihályhoz fűződő barátsága enyhítette. Utolsó nagy műve a halotti versek (A lélek halhatatlansága), amely egy gazdag bihari földbirtokos feleségének temetésére született, és a szertartáson ő olvasta fel. A hidegben megfázott, majd tüdőgyulladást kapott, amelyből már nem épült fel. Alig 31 évesen, 1805. január 28-án halt meg Debrecenben, temetésén, amelyre az egész kollégium kivonult, barátja, Diószegi Sámuel beszélt, a Bécsben kiadott Magyar Kurirban Kazinczy írt róla nekrológot.

Halála után Kölcsy Ferenc nagyon szigorúan és nem egészen elfogulatlanul bírálta meg költeményeit, de nagy tehetségét mindig elismerte, s indítványozta, hogy közadakozásból sírkövet emeljenek neki. Erre Kazinczy Ferenc többek között azt akarta vésetni: „Arcádiában éltem én is”, amiért a debreceniek, akik Arcádiának olyan magyarázatát találták valahol, hogy az „jó marhalegelő volt, kivált szamarak számára” nagyon megnehezteltek és ebből keletkezett az ún. Árkádia-per, amely 1806–1807-ben zajlott Kazinczy és a Lúdas Matyi szerzője, Fazekas Mihály között. A vitapartnerek többé-kevésbé békességre jutottak, remélve, hogy a közönség számára tanulsággal szolgált a vitájuk. Az emlékmű felállítására azonban Kazinczy életében nem került sor.