125 éve született és 50 éve hunyt el Farkas István, egy méltatlanul mellőzött úttörő
Valamikor 1975 októberében, amikor még csak alig néhány napja voltam a Hét című lap újdonsült munkatársa, Ozsvald Árpád főszerkesztő-helyettes zsebkendőnyi méretű irodájában egy idős férfit pillantottam meg, ahogy valamit magyaráz főnökömnek. Természetesen nem illett volna megzavarni a beszélgetést, így csak a látogató távozása után kérdeztem rá a személyére. Ozsvald elmondta, hogy a Pozsonyhoz közeli Szentgyörgyön élő Farkas István író, műfordító járt nála, egy elbeszélést hozott közlésre. Ennél többet akkor nem is tudtam meg róla, és még a halálhíre (1975. december 23-án hunyt el) sem jutott el hozzám.
Az 1918-as impériumváltást követően kisebbségi sorba jutott felvidéki magyarság csak nehezen volt képes megszervezni önálló politikai és kulturális életét, az új államhatalom igyekezett minden lehetséges módon akadályokat gördíteni ezeknek a törekvéseknek az útjába és ehhez a gazdasági eszközei bizonyultak a leghatékonyabbnak. Ebben az időben Farkas István, aki 1900. május 18-án Turócszentmártonban született, már túl volt az első háborús tapasztalatokon (egy későbbi írásában említi, hogy 1917-ben a román fronton németül tanult egy császári katonatiszttől), de hogy ilyen fiatalon miért kellett egyenruhát öltenie magára, azt sajnos már nem fogjuk megtudni.
Már a születésének helyszíne is érdekes. Édesapja feltehetően olyan közhivatalnok volt, akinek a munkája gyakran késztette helyszínváltásra a családot, így néhány év leforgása alatt Turócszentmárton után megjárták Csornát, Sopront, a napjainkban Ausztriához tartozó Felsőpulyát és végül Pécset, ahol Farkas István édesapja váratlanul elhunyt.
Ekkor özvegye két gyermekével Lévára költözött. Farkas később úgy emlékezett vissza édesanyjára, mint aki már 17 évesen verseket írt, emellett fia irodalom iránti „fogékonyságát” az is erősítette, hogy Turócszentmártonban a szomszédságukban élt a jeles szlovák író, Svetozár Hurban Vajanský, aki a kisfiút gyakran lovagoltatta a térdén. Farkas István Sopronban kezdte iskolai tanulmányait, később Léván és Pozsonyban járt középiskolába, és Pozsonyban szerezte tanári oklevelét.
A lévai években – 15-16 éves korában – jelentek meg első írásai az Őrálló helyi lapban. Ekkor már javában zajlott az első világháború, és ahogy már fentebb említettem, Farkas István egyenruhát öltött és több hadszínteret is megjárt. 1918 végén a francia frontról visszatérve a Felvidéken harcolt a Pálmay csoport tagjaként a megszálló csehek ellen. Számára igencsak fájdalmas feladat volt, hogy 1919 januárjában másodmagával neki kellett hivatalosan átadnia Ipolyságot a cseh megszállóknak. Akkor még nem sejtette, hogy hét évvel később, 1926-tól egészen 1938-ig ebben a városban lesz a helyi polgári iskola tanára, majd a gimnázium igazgatója.
Ebben az évtizedben bontakozott ki sokrétű irodalmi munkássága is. 1929–1934 között szerkesztette az Ipolyságon megjelenő A Hét, majd 1934–1938 között a Magyar család című lapokat, de bekapcsolódott a losonci Madách Kör munkájába is.
Számos ismert felvidéki (Győry Dezső) és magyarországi (Móricz Zsigmond, József Attila, Illyés Gyula stb.) íróval is közelebbi kapcsolatba került. 1925-ben jelent meg Tizenhétben című elbeszéléskötete, de egy színműveiből készült válogatást is közreadott, sőt napvilágot látott első regénye is (Lelkek feltámadása). 1927-ben összeállított egy antológiát a kortárs szlovák írók elbeszéléseiből, ami a maga módján úttörő vállalkozásnak bizonyult, hiszen a megváltozott geopolitikai környezetben a magyar–szlovák irodalmi kapcsolatok elindítását jelentette.
Az 1930-as években szlovák (Slovenské pohľady, Slovenské smery, Elán stb.) és magyar irodalmi folyóiratokban (Magyar Írás, Válasz, Látóhatár) is publikált, gyakran írt a legújabb szlovák irodalmi művekről és kiadványokról, illetve a szlovák lapokban a kortárs magyarországi és felvidéki magyar irodalomról tudósított. Számos műfordítást is közreadott.
Farkas István életének 1945 utáni éveiről meglehetősen hézagos információink vannak. 1950-től a kisebbségi magyar oktatásügy szervezésében ügyködött, 1953-ban doktori címet szerzett a Comenius Egyetemen A csehszlovákiai magyar iskolák történetének áttekintése 1938-ig című dolgozatának megvédésével. Egyik alapítója és négy évig (1953–1957 között) tanára volt a galántai magyar gimnáziumnak. 1957-ben költözött Szentgyörgyre, ahol haláláig élt. Az 1960-as évektől kezdve ismét publikálhatott, de újabb önálló kötete már nem jelent meg. Sírja Léván található, édesanyja mellett helyezték örök nyugalomra.
Születésének 125. és halálának 50. évfordulója alkalmából – dr. Kiss László kiváló orvostörténész kezdeményezésére – a közelmúltban kétnapos rendezvény keretében emlékeztek meg róla egykori működésének városában, Ipolyságon, ahol egy emléktáblát is avattak a tiszteletére. Ezt dr. Kiss László és az író lánya, Mária együtt leplezte le. Az Opus 2025/2. számában is ő írt róla egy alapos tanulmányt, amelyet a cikkem írásánál felhasználtam.
Megjelent a Magyar7 2025/51-52. számában.
