Zsénagyzolás örök időkre

2020. október 3., 15:30
Juhász Dósa János

„Itt sem nyugszik ez a Zsélyi, csak a másvilágát éli. Nem lett biz por a porban: megedződött búban, borban.” – áll a síremlékén. Ötezer sornyi vers, pár prózakötet, egy szlovákiai magyar újságírói életpálya – röviden ennyi a 85 éve született, immár 15 éve halott Zs. Nagy Lajos életműve.

Végigrohanva az életén, csoda, hogy ennyi is adatott a számára. Még megélhette Dusza István róla készült zsebmonográfiáját (micsoda pimaszság, túlélte a monográfusát), sőt a Magyar Antaeus Könyvek sorozatban Duba Gyula szerkesztésében És majd eltűnök címmel válogatott kötete is megjelent. Kevés ez vagy sok a költészet haldoklása idején? Térjünk vissza erre a kérdésre majd egy emberöltő múlva.

Ahogy Madách szülőfalujának, Alsósztregovának, úgy a Mikszáthénak, Szklabonyának is két neves szülötte van. A faluhoz tartozó Karikáspusztán született Nagy Lajos, két kovácsmester unokája, fia. Itt kezdte kijárni iskoláit is, majd az ötvenes években Komáromba került, Turczel Lajos kezei közé, ahol olyan osztálytársai voltak, mint Tőzsér Árpád, Koncsol László, Nagy János vagy Erdélyi Géza (Turczel a későbbiekben is egyengette a pályájukat). Nagy Lajos (a Zsélyi előnevet csak később veszi fel) is pozsonyi egyetemista lesz, de két év után már a tanári katedrán találjuk, majd katona, s ahogy más irodalomban leledzők, ő is az újságírói pályát választja.

19 évesen megjelenik az első verse az Új Szóban. Jellemző, hogy miként sokan mások a pályatársai közül, ő sem tud tisztességesen egyikből sem megélni. Pedig azon kevesek közé tartozik, aki baloldaliságát nemcsak megélhetési kényszerből vállalja fel, hanem mélységesen hisz is benne.

Ha valaki tehetséggel megverve gondolkodó és álmodó lesz, a poklokat is megjáró költészetével tudatosan vállalt shakespeare-i bolondlét által leginkább elviselhetőnek tetsző világban, az csak olyan költő lehet, mint ő.

– összegzi alkotói pályáját monográfusa, Dusza István.

Tudom én már, hogy mit akartam,
csak énekelni a szabadban,
dalolni, mint az égő erdő,
míg minden fája sírva eldől.

(A kovács fia énekeljen?)

Hét társával együtt az 1958-ban megjelent, Turczel által szerkesztett Fiatal szlovákiai magyar költők c. antológiában mutatkozik be, de minden különösebb visszhang nélkül. Első önálló kötete, az 1964-ben kiadott Ének a tisztaságról sem vált ki különösebb visszhangot, a később védjegyévé vált „zsénagylajosi” groteszk hangvételt ekkor még csak keresi. Az antológiába tíz versét válogatja be a szerkesztő, s amíg a szintén debütáns Tőzsér Feledet és Péterfalát énekli meg, addig Zs. Nagy a szomszédos Mártonfala egy utcáját, egy templomát s egy kocsmáját. Az antológiát bíráló kritikusok (Fábry is) fanyalognak.

Visszatérve az életrajzához, 1958 és 1960 között a Szlovák Rádió magyar adásának szerkesztője, ezután három évig az Új Szó riportere. 1963-tól 1994 őszéig (egészen a megszűnéséig) a Hét belső munkatársa volt.  Innen tér meg a családi házba, öreg édesanyjához Zsélybe, s itt lelte meg végleges nyughelyét.

Az 1945 után mindvégig nemzedéki tagoltságú szlovákiai magyar költészetben a hatalommal és a dilettantizmussal szembeni ellenzékiségnek a Tőzsér Árpád, Cselényi László és Zs. Nagy Lajos alkotta nemzedéki költői hármasnál erőteljesebb hatású költők nem léteznek

– összegzi Dusza, s valószínűleg nem jár messze attól a bizonyos szubjektív igazságtól.

Bár első önálló kötetében még keresi a saját hangját, már ekkor megfogalmazza költői ars poeticáját:

S a hó csak hull, zizegve, halkan,
mintha vigyázna, zajt ne csapjon,
az, aki fáradt, aludhasson,
az, aki költő, álmodhasson.

(A hó csak hull)

Idővel rátalál az örkényi groteszkre, és kialakítja saját lírai groteszk világát, amely egyedi, összetéveszthetetlen költői iróniával párosul. Ezt a hangot a későbbiekben a szlovákiai magyar irodalomban csak Bettes István képviseli majd. De bátran jegyzi meg, hogy Zs. Nagy az egyetemes magyar költészeten belül is eredeti és egyedülálló egyéniség.

Költészetében az igazi áttörést az 1968-as Tériszony jelenti a radikálisan elnyomott prágai tavasz farvizén.

Ez a kötet teszi, legalábbis Tőzsér szerint Zs. Nagy Lajost igazi városi költővé, a város minden szépségével, istenáldásával és tragikumával együtt.

Három év múlva újabb kötet következik, Üzenet a barlangból címmel. Benne egy szicíliai utazás lenyomatával, Rózáb és a táska magányával s egy kulcsverssel, a Csehszlovákiai magyar költő fohásza az Úrhoz cíművel.

mert tüskés a mi sorsunk, mint a kaktusz,
és kemény is, mint a kosok szarva
Zs. Nagy Lajos

Amíg verset csak ihletett állapotban ír az alkotó, addig a mindennapi megélhetést biztosító (?) napi penzum megírásához a legjobb ihlet a határidő. A riportok s egyéb napi műfajok mellé jönnek a krokik, tárcák, s Örkény után szabadon a félperces novellák. 1977-ben egy újabb verskötet, az Isapur dalai. Ronda, citromsárga borítóba zárt 44 vers, amelyek közt megjelennek a „páros” versek.

E sorok szerzője gimnazista éveiben bibliájaként rongyolta szét e karcsú kötetet, s volt „bátorsága” Zs. Nagy merész, sokszor bizarr képi világát saját zsengéiben is utánozni. Az olvasó is megtalálja Zs. Nagyot, az 1981-ben megjelent Cudar elégia visszhangos siker, s nem csak a kritikusok körében. Lassan a nők helyett a múzsák szerepét átveszik a súlyos betegségek. Ahogy Lacza Évának nyilatkozza egy 1993-as interjújában, „el lehet képzelni, hogy ezeknek az ihletésére milyen versek születnek”. És nagy kérdés, mennyi vers.

1992-ben jelenik meg egy vékony kötetecske, a Nagyképűtlenségek, két év múlva az Édeni vihar, majd befejezésül, újabb két év elteltével a Zsénagyzolás.

Zs. Nagy Lajos

Senki máig pontosabban nem fogalmazta meg a rendszerváltásnak hazudott gengszterváltás mivagyiságát pazar, Adyra hajazó miniatűr remekében

Miért iszod meg már a holnapi sörömet is,
te rohadék?!
Vigyáznom kell, mert megöl,
megöl ez az őslény,
ha hagyom…

 Kiadja a prózáit is (Emberke, küzdj!, Az elpárolgott fazék, Szárnyas történetek), Duba mellett megcsillogtatva keserédes humorát is, s mikor megszületnek az unokái, felemelkedik a legkisebbekhez is. Megfogtam a tündér sarkát, Hamu Laci és az Eretnek – igazi családi vállalkozás, hiszen a fia, Nagy Zoltán képzőművész illusztrálja őket.       

Nagy Lajos, a magyar nyelv és költészet Északi Géniuszának a „Zsé”-je a kozmikus drámát és pátoszt iróniával és öniróniával emberivé alakító vers mestere volt

– írja nekrológjában Tőzsér Árpád, az egykori osztálytárs.

Abból tudom, hogy odakint
már elpusztult az Éden,
hogy egy sereg pacsirta szól
csilláron, írógépen.

(Nád a házam teteje)

Ugyan reménytelen végszóként tűnnek ezek a sorok, Zs. Nagy Lajos tudtára adja az olvasónak, hogy

keresem a becsületes megtalálót
az én becsületes meglelőmet
a jutalom
nem marad el.

Aki kíváncsi a jutalomra is, az megtalálja az És majd eltűnök c. válogatott verseskötete Elvesztem c. versében, a 147. oldalon.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/40. számában.