2022. május 31., 17:43

Vígmájus könyvekkel

Különleges hónap a május a Vígszínházban. 1896 májusában nyílt meg a színház az akkor még alig lakott, mai Szent István körúton. Talán senki sem gondolta akkor, hogy 2022-ben az egyetlen olyan budapesti színház lesz, amely máig ugyanabban az épületben székel (néhány évet leszámítva a második világháború után), s vígszínházi tagnak lenni sokszor egy életre szóló létállapot. Sokan még akkor is hűségesek voltak a színházhoz, amikor az már rég nem volt hűséges hozzájuk. Ez az év a vírus utáni felszabadultság mellett két új könyvvel is hozzájárult a különleges Vígmájushoz.

vígszinház
Fotó: Kresnye András

A Vígszínház minden év májusában kinyitja a kapuit a nagyközönség előtt, s meghirdeti a következő évadát is. A pandémia és az Eszenyi Enikő körül kirobbant botrány miatt az utóbbi években kevesebb idő jutott az ünneplésre, de talán a COVID már tényleg a múlté, s Rudolf Péter személyében egy ideig hűtlenkedő, de született vígszínházi ember került ismét a színház élére. Az elmúlt két évad meglehetősen hektikusra sikeredett, az igazgatóváltás mellett több meghatározó tag is végleg búcsút intett a vígszínházi és földi létnek (Venczel Vera, Börcsök Enikő), s bizony a vírus tombolása miatt nem volt könnyű megtölteni az 1 200 fős nézőteret. A 2021/22-es évad egyik nagy sikere egy felvidéki szerző, Durica Katarína A rendes lányok csendben sírnak című regényének színpadi változata volt Paczolay Béla színrevitelében, Kiss Mari, Balázsovits Edit és Márkus Luca közreműködésével.

Elébb az előadás streamelt változata készült el, majd végre sikerült közönség előtt is bemutatni a megrázó darabot a dunaszerdahelyi maffia tevékenységéről.

De a Házi Színpadon mutatkozott be rendezőként a királyhelmeci Dino Benjámin is, aki Cseh Dávid Szélvész után is szép vagy című különleges, kétszemélyes monodrámáját vitte színre. Amíg az előző két évben még évadot sem tudott a színház hirdetni, most végre erre is sor kerülhetett, mégpedig abban a reményben, hogy azt sikerül is megvalósítani. Már idén tavasszal bemutatta a színház a Barátom, Harvey című könnyed vígjátékot Rudolf Péterrel a főszerepben, Valló Péter rendezésében, s a színház továbbra is szeretne hű maradni a több mint 125 éves hagyományaihoz, vagyis lesz Molnár Ferenc Az üvegcipő című örökzöldje nem hagyományos formában, Mohácsi János elképzelései szerint, ahogy minden bizonnyal a kísérletező előadások közé tartozik majd Franz Kafka A kastély című regényéből készült színpadi változat Bodó Viktor rendezésében. Nem hiányozhat Shakespeare sem, akinek ezúttal egy kevésbé ismert darabját, a Szeget szeggel című dühös vígjátékot viszi színre maga a direktor. S nem feledkeztek el a legkisebbekről sem, akiknek a Pinokkiót mutatják be, mégpedig Presser Gábor zenéjével. Presser legutóbb Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen című mesedarabjához írt dalokat, de az sem ma volt már. Igaz, 1988 óta még mindig műsoron van a levehetetlen A padlás. A Pesti Színházban egy kortárs (ezzel is folytatják a hagyományokat), Nick Payne darabjával, az Inkognitóval nyitnak, amelyet a Víg egykori színésze, Szőcs Artúr visz színre. De lesz amerikai klasszikus is, Tenessee Williams, akinek ezúttal a Macska a forró bádogtetőn című darabját rendezi Valló Péter. S színpadra kerül az egyik első magyar musical, a Radnóti Miklósnak emléket állító Egy szerelem három éjszakája is ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében.

Ahogy már említettem, a napokban a színházzal kapcsolatos két új kötet is megjelent.

A Saxum Kiadó gondozta Szántó Erika Színház az egész élet – A Vígszínház nagy generációja című kötetét. A kötet hét beszélgetést tartalmaz az eltelt évek meghatározó színészeivel. Az alcím egyáltalán nem túlzás, a Vígszínháznak a 126 éves eddigi története során számtalan legendás generációja volt, talán a legemlékezetesebb a hatvanas évek időszaka, amikor a 120 éve született Várkonyi Zoltán igazgatása alatt olyan csillagok játszottak a Víg színpadán, mint Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Pethes Sándor, Bilicsi Tivadar, Bulla Elma, Sulyok Mária, Páger Antal, Bárdy György vagy Somogyvári Rudolf, s Várkonyinak köszönhetően számos kortárs magyar darab (Szakonyi Adáshibája vagy Örkény István darabjai) került bemutatásra. De Várkonyi nemcsak a sztárokhoz, hanem a fiatal tehetségekhez is legendás érzékkel közeledett, így került a hatvanas-hetvenes évekhez a Vígbe Szántó Erika beszélgetőpartnereinek a többsége. Kivételt csak Szatmári Liza képez, aki férjével, Szatmári Istvánnal és a 100 éve született perbetei Pándy Lajossal egyetemben 1951-ben került az akkori Magyar Néphadsereg Színházához (ez volt a Vígszínház akkori álneve). Szatmári Liza a társulat legidősebb tagja, aki csodákat élhetett  és élt is meg a Szent István körúti épületben, s példát adott a végtelen alázatból. Ruttkai Éva legjobb barátnője volt, együtt indultak annak idején Lakner bácsi legendás gyerekszínházában, de soha egy percig sem volt féltékeny barátnője sikereire, s férjével, a remek tollú Szatyival együtt vallotta, „a kis csillag is csillag”, s férje halála után ezzel a névvel díjat is alapított. Rajta kívül Halász Judit, Kútvölgyi Erzsébet, Radnóti Zsuzsa (Örkény István özvegye), valamint a társulat három meghatározó férfiszínésze, Kern András, Lukács Sándor és Hegedűs D. Géza (decemberben ők hárman alakítják majd a Háromkirályokat az Egy szerelem három éjszakájában, amelyet Révész György filmjében Latinovits Zoltán, Darvas Iván és Sinkovits Imre formált meg) vall a vígszínházi éveiről Szántó Erikának. A riporter látszólag könnyű helyzetben van, hisz évtizedekig a Magyar Televízió dramaturgjaként és rendezőjeként dolgozott, így nem csak nézőként találkozott riportalanyaival. Ennek köszönhetően a beszélgetőpartnerek a szokottnál is nyitottabbak, bár amikor a Vígszínház utolsó éveit meghatározó Marton ill. Eszenyi-botrány kerül szóba, szinte mindannyian azonnal bezárkóznak. Mindannyian megegyeznek azonban, Várkonyi halálával valami végérvényesen lezárult a színház életében, s utódaik nem voltak képesek megközelíteni sem őt. Halász Judit mondja: „Várkonyi közénk tartozott, annak ellenére, hogy fölöttünk állt olyan sok mindenben. A halála után nem éreztem többé, hogy olyan igazgatónk van, aki közénk tartozik”. Halász Judit a hatvanas évek közepén került a Vígbe, ahogy Lukács Sándor, Kern András, s pár év különbséggel követte őket Kútvölgyi Erzsébet és Hegedűs D. Géza is. Mindannyian máig hűek maradtak a legendás társulathoz, annak ellenére, hogy talán mindannyiuknak voltak csendesebb éveik is. Idézzük ismét Halász Juditot: „Ha valaki húsz évig nem talál nekem olyan szerepet, amire azt mondhatom, ezért érdemes volt ezt a pályát választanom…”

Nos, sokszor érezhette ezt a tavaly 75 esztendős korában elhunyt Venczel Vera is, aki a hatvanas évek közepén robbant be a magyar színházi életbe, s Várkonyi remek érzékének köszönhetően egy ország lett szerelmes belé.

A Kárpáthy Zoltán Szentirmay Katinkája és az Egri csillagok Vicuskája után már/még főiskolásként a Vígszínházban találta magát, s Várkonyi a tehetségéhez mérten bánt vele. Aztán Várkonyi halálával az új direktorok megfeledkeztek a társulat egyik legtehetségesebb tagjáról, pedig sokan Ruttkai Éva utódjának kiáltottak ki. Voltak évek, amikor havi egy-két mondatot kellett felmondania, s színpadi létezésének utolsó éveiben is nem a színház, hanem rajongói találtak neki szerepet, s eljátszhatta Szepes Mária Vörös oroszlán című kultikus regényéből készült monodráma több évszázadot átívelő férfihősét. Venczel Vera ismét fényesen bizonyította, tehetsége semmit sem kopott az eltelt évtizedek alatt, de ahogy Marton, úgy Eszenyi sem gondolkodott benne, Rudolf Péter regnálását pedig már nem várta meg. Ahogy a Kossuth-díjat sem (csak az vigasztalhatja, hogy az égi társulatban nem ő az egyedüli, akit nem érdemesítettek Kossuth-díjra), s még azt sem élte meg, hogy Siklós Endre őt köszöntő könyve az életében megjelenjen. Nem szép ilyet leírni, de nincs miért sajnálkoznia, s ahogy belső körökből tudom, a kórházi ágyán ő maga sem siettette a könyv megjelenését. Valószínűleg jó szándékkal íródott ez a fájóan dilettáns munka, amely még azzal sem volt képes mit kezdeni, hogy a megjelenés előtt a művésznő elhunyt, s keveri a köszöntőket a nekrológokkal. Ez a könyv igazából nem Venczel Veráról szól, hanem a szerző Venczel Vera iránti rajongásáról, telis-tele szakmai és helyesírási hibákkal, elírásokkal. Azért is fájó mindez, mert a szerző a kötet elején köszönetet mond a Venczel Vera honlap készítőinek azok segítségéért. Nos, nem tudom miben segítették a honlap készítői a szerzőt, ugyanis a  www.venczelvera.hu oldalon szinte minden megtalálható a művésznőről, míg a könyvben ebből vajmi keveset látni.

Amíg Szántó Erika kötete büszkén sorakozhat fel a Vígszínházról szóló legendás munkák (így Fesztbaum Bélának az első igazgatót, Ditrói Mór életét és tevékenységét példás alapossággal bemutató, valamint Hullan Zsuzsa víg színházon belül című interjúkötetéhez) mellé, addig Siklós Endrét gyorsan süllyesszük el a Víg süllyesztőjébe. Venczel Vera ennél  sokkal többet érdemel.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.