Vélt vagy valós üzenet
Grecsó Krisztián Apám üzent című nagyszabású regénye rengeteg kérdést vet fel és mélyen elgondolkodtatja az olvasót. Például arról, hogy egy hozzátartozónk halála után értünk meg róla, illetve vele kapcsolatban bizonyos dolgokat. Vagy előkerülnek olyan tények, amelyekről addig nem tudtunk. De olyasmi is előfordul, hogy az elhunyt szerettünk által egykor elmondott, sőt gyakran elismételt egy-egy történet valójában nem is úgy játszódott le, ahogy ő életében többször is előadta. Másoktól tudjuk meg az igazságot, több forrásból is, ami arra utal, hogy hozzátartozónk vagy megszépítette, vagy elbagatellizálta, vagy egyenesen a saját testére szabta át az egyik-másik eseményt vagy történetet. Kérdés, hogy van-e okunk ezért háborogni, netán csalódottnak lenni. Vagy csak vegyük tudomásul, hogy az elbeszélőnek a saját verziója állt közelebb a szívéhez. Ha élne, szembesíthetnénk őt az igazsággal, de mivel már nem él, semmin sem változtathatunk, csak nézhetünk magunk elé kesernyésen.
Ezzel szemben az is előfordul, hogy egy ember élete folyamán elhallgat bizonyos dolgokat, de mindig akad valaki, akinek ezekről tudomása van, és a bölcsen hallgató halála után ez a valaki lassanként elmondja a „titkokat”. Ezzel a hozzátartozók elméjében, sőt szívében meginog az elhunytról dédelgetett kép, egyes esetekben kedvező irányba terelődhet az emlékezés.
Két évtizeddel a halála után a család segít az írónak megformálni Ignácot, és néha összekoccan az éppen megszerzett információ a fiú addigi véleményével, tapasztalataival, régebbi ismereteivel. Amikor nagynénjét, apja Katalin nevű húgát arról faggatja, milyen volt Ignác, ő tömören fogalmaz, azt feleli, boldog ember volt.
Ilyen figurát nem is lenne nehéz leírni, csakhogy a regény fő pontja nem Ignác alakja önmagában, hanem a viszonya elsőszülött fiához, aki maga a könyv szerzője. Még akkor is, ha a regényben Erik néven szerepel. Ez éppenséggel nagyon is jó megoldás arra, hogy megossza a valóságot a fikcióval. Így az író szavai teljesen elfogadhatók, amikor ezt mondja: „Az Apám üzent” kitalált történet. A valósággal való egyezés nem a véletlen műve, de a regény fikció, minden szereplőt, helyzetet a képzeletem formált meg és át.” Az olvasó azonban úgy érzi – minden bizonnyal helyesen –, hogy mégiscsak inkább a valóság dominál a regényben az írói fantáziával szemben.
Térjünk vissza az apa-fia kapcsolatra, amelyet az elbeszélő nem szépít, hanem teljes valójában, őszintén ábrázol. Legalábbis az olvasó így látja, és azt is érzékeli, hogy az írónak kimondottan ez volt a szándéka. Az apa elhivatottságot vélt magáról művészi kitörésre a paraszti életmódból, de ennek beteljesüléséért semmit, vagy majdnem semmit sem tett, viszont elvárta, hogy maga az élet (a sors, a környezete, a jó szerencse) tegye meg ezt helyette. A fia szorgalommal, igyekezettel szellemileg messze kerül szűkebb pátriájától, és ezt Ignác féltékenykedve és irigykedve éli meg. Továbbra is marja őt a csalódás, a sértődöttség, az elégedetlenség. Nagyon élesen tapint rá az író erre a jelenségre már Erik gyermekéveiben, amikor a kisfiú zsenge kora ellenére is észleli azt a bizonyos érzést, a félelem, a szorongás és a szégyen alapú keveréket. Ilyesmit csak akkor érez, amikor az apja részeg. Egy ilyen este a gyermek Erik kimond egy mondatot, amely kellemetlen helyzetbe hozza a családot: Még sosem voltunk nyaralni. Az apja a Kanári-szigetekről kezd beszélni, mint mindig, amikor szóba kerül a nyaralás. Mert ott még senki sem járt a faluból, de majd ők… Az anya próbál rendet tenni a halandzsában: Nincs rá pénzünk. És Erik ezt nyögi ki: De ott az én pénzem! Négyezer forintot sikerült összespórolnia.
Hogy Ignác valóban üzent-e valamit fiának a túlvilágról, nem tudjuk. Erik talán csak képzelődik, amikor erre gondol. Akkor kezd tisztán látni, amikor a visszaemlékezésekből, családi legendákból összeáll a kép az apáról. Nem kevés gyötrelem árán jut el odáig, hogy meglelje a lehető legelfogadhatóbb kiutat a traumatizáló kapcsolatból. S hogy ilyen bravúrosan papírra tudta vetni mindezt, annak igazán örülhet az olvasó, még akkor is, ha a regény esetenként mélyen gyökerező sebeket tép fel benne is.
A fő motívum mellett a család több generációjával is megismerkedhetünk, háborúkban harcoló ősökkel, a távollétükben az őket hazaváró feleségeikkel és családjaikkal. Külön kiemelném Márton és Jusztika házastársakat, Ignác szüleit, Erik nagyszüleit. Márton a második világháború után a négyévi orosz fogságban tanult meg írni, hogy hírt adhasson magáról feleségének a negyedévenként engedélyezett tábori levelezőlapon. Hazaérkezése után elutasítja a felkérést, hogy tanítson oroszt a helyi iskolában, azzal, hogy soha az életben nem akar hallani az orosz nyelvről. Emiatt felsőbb utasításra sehol sem kap munkát, kénytelen birkatenyésztésből eltartani a családját. Felesége, „Jusztika istenadta intellektus”. Árva kislány, aki gyermekkorában több nevelőszülőnél élt, és bár nem volt lehetősége továbbtanulni, bölcsességével, ösztönös jó ízlésével néha a tanult embereket is zavarba hozza, hát még saját környezetét! S ez nem minden: naplót vezet (ezt is felhasználja az író kutatásai során) és verset is ír.
Ilyen nagyszabású családregényt írni nem egyszerű vállalkozás. Ráadásul szembenézni az apa traumákat okozó hagyatékával, különösen nagy kihívás. Grecsó Krisztián megtalálta azt a hangot és érzékelésmódot, amely által megérthetjük a szövevényes emberi sorsok alakulását.
