Váci Mihály és Laco Novomeský – akikkel ma sem tudunk mit kezdeni
A napokban a magyar és a szlovák költészet egy-egy megkerülhetetlen, de ugyancsak vitatott képviselője születésének kerek évfordulójára kell(ene) emlékeznünk. Két olyan par ecxellence költőről van szó, akinek a politikai és a költői megítélése homlokegyenest ellentmond egymásnak.
Mindketten a szocialista rendszer eminens képviselői voltak (bár Novomeský esetében még ez sem igaz),
s tetszik, nem tetszik ki kell mondani, költészetük máig az élvonalban tartja őket,
még annak ellenére is, hogy a rendszerváltás utáni művelődéspolitika mindent megtett az irodalomból való kiradírozásukért.
Az elmúlt egy-két évben több versmondóversenyen is találkoztam Váci Mihály verseivel, s több verse, mint a Még nem elég vagy a Valami nincs sehol máig kihagyhatatlan a magyar költészet aranykönyvéből, de ugyanez a helyzet szlovák vonalon Ladislav/Laco Novomeskývel is.
Az már sokkal szomorúbb, hogy nem egyedül őket, hanem magát a költészetet sikerült napi életünkből kiiktatni. Igaz, erre Novomeský már az 1940-ben Szent a falu határában címmel megjelent kötete Előhangjában figyelmeztet Talán nem véletlen a dátum, a fasizmus tombolásának kellős közepén járunk):
Majd ha verset olvasnak újra
az emberforma emberek,
s múlik, kásás vizekbe folyva,
havas ősz, jeges kikelet,
Elmondjuk majd: az a keservek, ágyú és sírás kora volt,
a költő senkinek se kellett
s ember embertől elvadult.
(Garai Gábor fordítása)
Emlékszem – hisz a kilencvenes években Budapesten éltem s irodalmat tanultam –, az 1990-ben hatalomra konzervatív művelődéspolitika mennyire nem tudott mit kezdeni a XX. század legjelentősebb, s egyúttal legprogresszívebb magyar költőivel, Ady Endrével, József Attilával és Radnóti Miklóssal.
Napi szinten jelentek meg vérgőzös írások arról, hogy az úgynevezett kommunista költőket azonnal be kell tiltani.
A betiltásukra végül nem került sor, de a kollektív elhallgatásukra igen. Pedig, immár a XXI. század első negyedének vége felé is egyértelműen látni kell, nincs náluk jobb. De ugyanez a helyzet a szlovák irodalomban is, visszanézve az elmúlt századra, Laco Novomeský költészetével csak a még nála is jobban elátkozott Miroslav Válek költészete vetekszik.
Aki majdnem egyidős azzal a napokban 100 éve született Váci Mihállyal, akinél
népszerűbb magyar költője Petőfi óta nem volt a magyarságnak, s akinek Petőfihez hasonlóan szintén alig egy évtizedet adott a sors az alkotásra.
Félelmetes mélyszegénységből indult a Nyíregyháza közeli szabolcsi tanyavilágból, évekig egy szobácskában vegetálva csonttuberkulózisban ágyban fekvő nagyanyjával, s ő maga is gyerekkorában elkapva a gyilkos kórt. De többre vágyott, elvégezte a nyíregyházi tanítóképzőt, s tanítani kezdett ugyanott, ahol maga is megtanult írni és olvasni. Túlélte a munkaszolgálatot is, Pozsony mellett jártak, amikor megszökött, s hazagyalogolt Szabolcsba.
De még innen sem egyenes az út a hírnévig,
1955-ben járunk már, amikor felesége beküldi a verseit a Juhász Ferenc és Nagy László nevével fémjelzett Új Hangba, s Illyés Gyula, a lap szerkesztője 13 versét azonnal közli. Egy évvel később Ereszalja címmel első kötete is megjelenik, amelyet mind a szakma, mind az olvasóközönség ovációja kísér, s bár a forradalom majdnem kettészakítja alig elindult pályáját, sokakkal ellentétben őt nem éri el a az oroszok tankok jóvoltából hatalomra került Kádár-kormány bosszúja (Váci ugyanis a forradalmat nagy lelkesedéssel köszönti, de annak bukása után rehabilitálja a nézeteit, amelynek valószínűleg egyetlen nyomós oka van, hisz a szocializmusban (valószínűleg ugyanezért bocsát meg Novomeský is annak a hatalomnak, amely kettétöri a pályáját az ötvenes évek elején. Vácinak megbocsátanak, sőt Garai Gáborral együtt kiemeli őt a hatalom, Váci a népiesek, míg Garai az urbánus költészet hangadója lesz.
Előbb az Élet és Irodalom, majd az 1961-ben alakult Új Írás munkatársa lesz,
1965-ben megkapja a Kossuth-díjat, s évente jelennek meg rekordpéldányszámban a kötetei, verseit szinte minden művelődési házban harsogják.
Csak Petőfi versenyezhetett egykor a népszerűségével. „Egy emberöltőt éltem – de a sorsom/történelem és ezerévnyi!” – írja egyik versében, s utolsó pillanatáig hisz az új hatalomban, de a versiben sok más aktuális téma is megjelenik, mint a gyökerek: az otthon és a család, az önéletrajzi elemek, de a szerelem, az öregedés, az emberiség és az egyén jövője, ahogy az elidegenedés is.
– írta alig 46 éves korában bekövetkezett halálakor Illyés Gyula. Bár folyamatosan beteg volt, – utolsó éveiben országgyűlési lépviselő is volt –, 1970-ben mégis elutazott egy küldöttséggel Vietnámba, s a hanoi éghajlat végzetesnek bizonyult a számára. Agyvérzést kapott, s azonnal meghalt. De népszerűsége sokáig nem csökkent, sőt a rendszerváltás után is számos kötete jelent meg (ekkor jelent meg az 1956-is naplója is), noha a hivatalos irodalompolitika nem volt hajlandó tudomást venni róla. Sok mindent elmond írói hivatásáról és népszerűségének okairól fiataloknak írt vallomása:
Az emberiség s hazánk népének nagyobb része még az árnyékos oldalon él. Az íróság ott kezdődik: hová, kik mellé állsz. Nemcsak politikailag. Emberileg. Az író nem annyira kulturális, mint inkább társadalmi, történelmi jelenség. Ezt a bonyolult, ritka jelenséget csak a kíméletlen emberi, társadalmi és szellemi környezetben vállalt küzdelmek teremtik.
Aki csak ezt akarja, be is jut ––és éppolyan gyorsan ki is hull onnan. Egy közösség, egy nép, nemzet szeretetébe bejutni, ott nyomot hagyni és megtartó emlékezetében megmaradni – ez az író feladata és sorsa. Lehet választani.”
Máig tartó olvasói sikerének titkát Hegedűs Géza még 1976-ban így próbálta megfejteni:
De hangja kritikussá, haragossá, ha kellett harsogva vádlóvá vált, ha szembenézett a közösséget fenyegető bűnnel, hanyagsággal, közömbösséggel. De nem volt olyan árnyalt benső érzelem vagy dühöngést kiváltó felháborodás, hogy amit versben leírt, az ne legyen a legszélesebb rétegek számára is közérthető és a legkényesebb nyelvtan- vagy verstanszakértő számára szabatos.” Évtizedekkel később Krusovszky Dénes Az elsüllyedt irodalom című sorozatban (Magyar Narancs) Váciról írt profiljában már sokkal kritikusabb hangot üt, egyúttal át is esik a ló másik oldalára: „Az életmű nagy részére rátelepülő kompromisszumainak, szemellenzősségének és líranyelvi anakronisztikus unalmának köszönhetően ma nem egyszerűen idejétmúlt ez a corpus, de szinte már olvashatatlan is.
Joggal merül fel a kérdés: egyáltalán hogyan lehetett Váci Mihály költészete valamikor oly népszerű?”
Válasz helyett/válaszként idézzük ide legnépszerűbb, máig sokat idézett versének részletét:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jó szándék kevés!
Több kell: – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: – az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég – a Világért!
Több kell: – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most: – népedért!
Nem elég – Igazságért!
– Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!
Amíg Váci Mihály a mélyszegénységből érkezett a költészetbe, addig a 120 éve született Laco Novomeský a nagyvárosi, viszonylag jómódban élő kispolgári világból,
hisz apja szabómester volt saját műhellyel Budapesten, ahová még fia születése előtt érkezett családostól Szenicéről. Fia itt járta ki az alapiskolát, sőt gimnáziumba is itt kezdett járni, de a Tanácsköztársaság leverése után visszaköltöztek Szenicére, és a pedagógiai szakközépiskolát már Modoron járta ki. Szinte „véletlenül” csöppen bele a baloldali mozgalomba, s a kedvükért még egyetemi tanulmányait is félbehagyja, s újságíróként keresi a kenyerét, hol Prágában (itt barátkozik össze Forbáth Imrével is), hol Osztraván (ahol dolgozik a Magyar Napnak is), hol Pozsonyban.
Nincs 17 éves, amikor első verse megjelenik a Vatra című lapban,
s 1924-ben ott van a legendás baloldali irodalmi lap, a DAV alapításánál is, amelynek egészen az 1937-es megszűnéséig állandó szerzője. Bár a munkásmozgalommal vállal szolidaritást, leginkább kávéházakban ír, s részint jó-, másrészt kevésbé jóindulatból el is nevezik kávéházi kommunistának, aki villámgyorsan tud kapcsolatot teremteni az emberekkel, s ezt a hasznos tulajdonságát a mozgalom ki is használja. Jár a spanyol polgárháborúban, a Szovjetunióban (ezekről az útjairól riportokban számol be), s 1945 után kulturális és népművelési megbízott lesz.
De ő sem kerülheti el kommunista belharcokat, Vladimír Clementisszel, Gustáv Husákkal, Daniel Okálival és másokkal együtt ő is megkapja a burzsoá nacionalista, akkoriban életbiztosítást nem igen jelentő jelzőt,
s mivel a kínzások során gyorsan megtörik, s mindent aláír, amit elé tesznek, megússza 10 évvel.
Legjobb barátját, Clementist – köszönhetően az ő beismerő vallomásának is – kivégzik, Gustáv Husák életfogytiglanit kap, az írótárs Ivan Horvát 22 évet. Szerencséjükre Sztálin és Gottwald egymást követő gyors halála után jön az enyhülés (a kommunista hatalom kezdi biztonságban érezni magát), s Novomeský alig egy év után szabadlábra kerül, de egy ideig még nem engedik be Szlovákiába. Csak 1963-ban rehabilitálják teljesen, s ő maga is megpróbája magát rehabilitálni klt gosszúversében (30 percnyire a várostól, Teréza Villa). De mivel Vácihoz hasonlóan megingathatatlanul hisz az eszmében, bár meghasonulva önmagával, megbocsátja Husákéknak az 1968-as katonai bevonulást is. Egy ideig parlamenti képviselő és ismételten a Matica slovenská elnöke lesz (meghurcoltatása előtt már betöltötte ezt a tisztséget), de mintha sejtené a szomorú véget, lassacskán kivonul a közéletből. 1971-ben súlyos agyvérzést kap, s bár még öt évig elhúzza, gyakorlatilag élő halott. 1989-ig rendszeresen jelennek meg válogatott kötetei (első verseskötete Vasárnap címmel még 1926-ban jelent meg), magyarul is több kötete jelent meg olyan jeles műfordítóknak köszönhetően mint Garai Gábor, Rónay György, Weöres Sándor, Károlyi Amy vagy első fordítója, Darvas János tolmácsolásában), de
ahogy Vácival a magyar, úgy Novomeskývel a szlovák irodalompolitika nem tudott mit kezdeni.
Még a szenicei múzeumát is felszámolták, budapesti emléktábláját eltüntették, de idővel rájöttek – lehámozva róla a politikai maszlagot –, a XX. század egyik legjelentősebb szlovák költőjéről van szó, akinek a helye ott van a szlovák költészet legnagyobbjai között (a 60. születésnapján Paul Aragon és Ilja Ehrenburg is köszöntötte).
Kései utódját, Peter Bilýt idézve:
amely szeizmográfként érzékenyen rögzítette a közösség és az egyén civilizációs megrázkódtatásait és földrengéseit egyaránt, erőszakmentesen fejezte ki a modern hétköznapok szorongását és elidegenedettségét, parányi eufóriáit és feltűnő tragédiáit. Novomeský magába szívta az avantgárd poétikát, s pályája kezdetétől fogva a város és a városi ember költője volt. A városi élet színei közé tartozott az éjszakai élet, az utcák, a prostituáltak, a névtelen szobalányok, a tuberkulózisban haldokló barát, ahogy az alkohol és az erotika – Novemeský nem kormányozta magát a példamutató elvtárs pózába, de poétikájába beletartozik az önirónia, a bohém és a recesszió érzése is”.
A költészet hatalmában viszont utolsó leheletéig hitt:
sokfélét sző-fon a világba
és nem sújt rá az ember átka.
Belőle füzért köt a költő,
mindig új szépséget teremtő.
(Weöres Sándor fordítása)
