Utazás a díj körül
Engedtessék meg Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című, méltán elhíresült könyvének a címét parafrazálni. Annak a Karinthynak, aki sok más zseniális magyar író mellett nem kapott irodalmi Nobel-díjat. Az az igazság, hogy a svéd királyi akadémia kapcsán inkább a „nem kapottak” jókora gyülekezetét húzhatnánk elő. Mert sokan vannak (voltak). Itt van mindjárt a huszadik századi magyar irodalom legnagyobb prózaírója, Móricz Zsigmond, az európai költészet egyik (ha nem) legnagyobb költője, József Attila. Ők sem részesültek e kitüntetésben. De említhetnénk akár Pilinszky Jánost, Juhász Ferencet vagy mondjuk Márai Sándort.
Azt azonban balgaság lenne vitatni, hogy Krasznahorkai László jó író. Legalább két-három regénye kiváló. A díjazása körüli vita (mint mindig) ezúttal is a társadalmi elvárások mentén alakult ki, egész pontosan az író magyarságot ért bírálatai miatt. Mert az irodalom is olyan, mint a futball, ahhoz mindenki ért (vagy érteni vél).
„A Sátántangó afféle perpetuum mobile, egy megtévesztési és megtöretési láncon át nyilvánuló létszerkezet, melynek nincs felelőse, csak állapota van, melyre különféle hitek, remények, öncsalások vetülnek… A tehetetlenség és mozdíthatatlanság halálos kitáncolásában áll e regény nagyszabású volta… Nyomasztó, egyben mélyen lélegző könyv: élőlény, mint minden igazi epika.” – írta Krasznahorkai első regényéről Balassa Péter. Ne felejtsük el, hogy a könyv 1985-ben jelent meg, a kádári szocializmus idején.
S valóban, elég egy rövid, kiragadott részlettel, példával illusztrálni az író művészetének kvintesszenciáját. „Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja…”
Aki ilyen mondatokat képes leírni, az vitán felül jó író. S aki olyan novellákat tud írni, mint például a Lefelé az úton, az kivételes tehetség. Nem véletlenül említem ezt a novellát, mert – igaz, szubjektív hozzáállás – általában azon mérem le egy-egy prózaíró tehetségét, hogyan képes a rövid műfajban összetömöríteni akár egy univerzumot, az élet egy-egy cserepén felvillantani valami nagyobb egészet. Magyarán: olyan képet rajzolni, amely túlmutat önmagán, a nyúlfarknyi cselekményen, és filozófiai, bölcseleti üzenetet hordoz, anélkül, hogy didaktikus lenne.
Ez Krasznahorkai Lászlónak, az írónak az egyik arca. Kétségtelenül a fontosabbik, mert a közéleti „kiszólásokat” nem kell feltétlenül összekapcsolni az életművel. A meggondolatlan kritikák legfeljebb azoknak okoz gondot, akik az irodalmat (akár a futballt) közösségi műfajnak tekintik, sőt úgy tekintenek az íróra, mintha a nemzet szócsöve lenne, és kötelező lenne számára népe önkritikátlan dicsőítése. Nyilván nem túl elegáns az országhatárt átlépve „visszaköpdösni”, de gondoljunk csak Ady Endrére, hogyan ostorozta népét, vagy József Attilára, akit a rövidlátó klérus istentagadásért fogott perbe. Pedig „csak” egy számkivetett fiatalember jajkiáltását írta meg a Tiszta szívvel című versében. És micsoda életmű következett ezután! Ezért is lenne bölcs dolog a művészt a saját integritásában megítélni, és nem a külsőségekben, ha azok mégoly felháborítóak is lehetnek.
Az alkotó ember is esendő. Sőt. Akit egyszer (bizonyára nem érdemtelenül) feltoltak egy magas polcra, elvárja, hogy még magasabbra, lehetőleg a legmagasabbra kerüljön. Krasznahorkai pedig évek óta ott szerepelt az irodalmi Nobel-díj várományosai között. Talán ezért is veszítette el a türelmét, és mondott a „szakmának” tetsző otrombaságot holmi elveszett nemzedékről, a náci prototípusáról, aki ott ücsörög mindenhol. Mert nácizni még mindig divat, s talán az lesz az idők végezetéig.
Kétségtelen, hogy Krasznahorkai nem szorult rá a pedálozásra, hiszen irodalmi díjai megszámlálhatatlanok, más író a felével is boldog lenne. Hát most megkapta ezt is, s gondoljon bárki bármit az irodalmi Nobel-díjról, az is csak egy díj, amit emberek ítélnek oda. A Nobel-díjat odaítélő bizottság ízlését (pontosabban elfogultságát) ráadásul tudjuk, évek óta botrányok övezik.
