Tóth Tibor, van-e ki nevet ismeri?
Alig két nappal élte túl a 43. születésnapját. Teljes életét a közösség szolgálatában töltötte, szervezte az irodalmi életet, a könyvkiadást, elsőként szólalt meg kritikusként, s úgy gondolta, a szlovákiai magyarság lehet a kapocs cseh/szlovákok és magyarok között. Néha saját alkotásokra is maradt ideje, de azok legfeljebb folyóiratokban láttak napvilágot. Saját debütáló verseskötete – bár elkészült –, sose jelent meg, ahogy ifjúsági regénye is csak bőven halála után. Kétlem, hogy sokan kitalálnák a nevét ennyi infóból. Száz esztendeje született Tóth Tibor, a hétköznapi nevű mindenes.
Valószínűleg sok-sok Tóth Tibor él ma is a Felvidéken, akkoriban egyszerre ketten is ezen a néven működtek, mindketten A Hét c. lapban, az ifjabbik fel is vette a Sági előnevet.
„Most is előttem van, ahogy jön az utcán, kissé nehézkesen, fáradtan, de azért derűs arccal. Szeme mindig érdeklődve tekintett a világba, élénk szellemét nem tudta legyűrni a betegség. Néha beszélgetés közben hirtelen rosszul lett. – Engedd meg, hogy rád támaszkodjam – mondta ilyenkor. Később, amikor megszűnt a fájdalom, megint a régi lett, egyik pillanatról a másikra tudott átváltani, s mintha mi sem történt volna, tréfált, nevetett” – így emlékezett rá nekrológjában Dénes György, a két évvel fiatalabb pályatárs.
Tóth Tibor 1921 május 29-én született Pozsonyban, s ebben a városban élte le a teljes életét.
Itt érettségizett 1939-ben, s itt nem fejezte be az egyetemi tanulmányait. Kamaszkora óta az újságírásnak és a fordításnak élt. 1940-ben már a Szlovák Sajtóiroda hivatalos fordítója volt, de már ekkor eljegyezte magát a szépirodalom fordításával is. Szakmai munkássága túlnyomó része azokra a bizonyos sematizmus által sújtott ötvenes évekre estek, de tudta ő is, az ember csak egyszer él, s az embernek mindent meg kell tennie még a legembertelenebb korban is közössége boldogulásáért. „Egy évtized alatt háromembernyi munkát végzett el” – írja róla kortársa, Turczel Lajos, s elsősorban neki köszönhető, hogy ha nagyon nehezen is, de elindult a szlovenszkói magyar irodalom harmadvirágzása. 1952-ben a Magyar Könyvtár kiadói vállalkozás szerkesztője, majd a Szlovák Írószövetség magyar szekciójának titkára volt. Ezekben az években rendszeresen publikált a Fáklya, az Új Szó, Pionírok lapja, Alkotó Ifjúság, az Új Ifjúság c. lapjainkba, ott volt A Hét 1956-os alapításánál, ahogy oroszlánrésze volt az Irodalmi Szemle 1958-as megalakításában is. S közben éjjel-nappal fordított, mintegy harminc kötetnyi fordítása jelent meg.
Hetven évvel az akkori történések után már nem könnyű megérteni azt a ma sematikusnak, hurráoptimistának, szocreálnak nevezett kort, de ne feledjük, alig pár évvel vagyunk egy sok millió áldozatot követelő vérfürdő után, az újdonsült győztesek a világot két részre osztják, a Föld egyhatodán az ún. szocializmus veti meg a lábát, amely minden kritikai észrevételben veszélyes, azonnal eltiprandó ellenséget lát.
Céljaihoz, elképzeléseihez a kultúrát is felhasználja, idézzük csak fel, mit is ért a rendszer kultúrforradalom alatt: „A kultúrforradalom feladata az, hogy a régivel való szívós harcban kialakítsa és általánossá tegye az új szocialista erkölcsöt; hogy kigyomlálja az emberekből a kapitalista erkölcs maradványait, a kispolgári önzés, kapzsiság és gyáva szolgahűség szellemét; hogy segítsen »fölépíteni« az új embert, akiben a közösség iránti odaadás, a haza önzetlen szeretete, a népek testvériségének az eszméje az ész és a szív kormányzója. S kire várhatna mindebben fontosabb szerepe, ha nem az írókra”.
Akik a minőség rovására mindent ennek a szolgálatába állítottak, igaz, mást nem is nagyon tehettek.
A szlovákiai magyar irodalom lábra állását külön nehezítette, hogy 1945 után hároméves néma csend következett, ráadásul nem is volt mire építenie, az első nemzedék képviselőit a rendszer félreállította, a többségük távozott az országból, vagy pedig elhallgatásra kényszerült. A folytonosságot helyreállítani nem lehetett. Csak a hatvanas évek elején bontakozott ki érdemleges vita a sematizmus időszakáról, egy eperjesi tanácskozáson Tóth Tibor az, aki Fábry Zoltánnal egyetemben ostorozza az ötvenes évek túlkapásait, s a sematizmus dagályába elmerült íróinkat, s idézi Fábry elhíresült megállapítását, miszerint „kevesebb verset, több költészetet”. „Nemzetiségi irodalmunk – önnön hagyományaihoz hűtlenül – esztendőkön át megelégedett valamiféle irodalmi-periféria szerepével, söprögetett a maga portája előtt anélkül, hogy bele akart és bele mert volna szólni az ország, Európa, a világ dolgaiba. Hangját valóban csak néhány százezer ember előtt hallatta, – feltéve, hogy egyáltalán meghallották” – írja korreferátumában.
Tegyük ehhez még hozzá, hogy mivel anyanyelvi szinten beszélt szlovákul, a lassan szerveződő szlovákiai magyar irodalmi törekvések szószólója lesz,
a Szlovák Írószövetség keretében megalakuló magyar szekció vezetője lesz, aki évekig tartotta a napi kapcsolatot a szlovák irodalom képviselőivel, s rögeszméjévé vált, hogy a szlovákiai magyar íróknak nemcsak az a feladata, hogy tolmácsszerepet töltsenek be a cseh/szlovák és a magyar irodalom között, hanem reménykedett abban is, hogy a cseh és a szlovák olvasók idővel kedvet kapnak a szlovákiai magyar irodalom megismerésére is. „Az irodalmi kölcsönhatás egyelőre nagyon egyoldalú: a csehszlovákiai magyar irodalomra hatnak a cseh és a szlovák írók művei, hisz ismerjük, olvassuk őket, ellenkező irányban a hatás minimális, szinte semmi. Pedig úgy hisszük, irodalmunk mondanivalója figyelmet érdemelne és keltene a szlovák közönségnél is, ha íróink szava nem sikkadna el visszhangtalanul az itteni magyar lakosság szűk körébe zárva! – állapítja meg egyik tanulmányban, s szomorúan kellett konstatálnia, hogy álma csak vágyálom marad, s majd egy Karol Wlachovskýnak kell jönnie, hogy Grendel Lajos művészetét beemelje a szlovák irodalmi köztudatba. S hogy mennyire komolyan gondolta az önként vállalt szerepét, utószót ír Egri Viktor Keserű égbolt c. szlovák nyelvű kötetéhez.
Alig 15 év alatt mintegy harminc kötetnyi fordítása jelent meg, emellett számos versfordítása lapokban.
Olyan kulcsműveket fordított le, mint Jaroslav Hašek Švejkje (Mayer Judittal), František Hečko Falu a hegyek közt, Vörös bor, Vladimír Mináč Holtak és élők, Reggelre szól a harang, Hosszú a várakozás, Alfonz Bednár Üveghegy c. regényei, de a cseh Čapek, Jirásek, Drda, Otčenášek, Čech egy-egy műve, de a török Nazim Hikmet, Nikolas Guillén és szovjet költők is szép számmal szerepeltek a fordítói listáján. Az ő fordításában ismerte meg a magyar olvasóközönség a két híres cseh autós világjáró, Jiří Hanzelka és Miroslav Zigmund útleírás-sorozatát is. „Egyik legjobb műfordítónk, aki művészi hitelességgel ülteti át a cseh és szlovákiai irodalom alkotásait, valamint a ma élő fiatal szlovák költőket” – írta fordításait értékelve Csanda Sándor. De Tóth Tibor kacérkodott a saját alkotásokkal is.
S hihetetlen, de jutott rá ideje is. Más kérdés, hogy saját alkotásai nem, vagy csak a halála után jelent(ek) meg. „Úgy várom” – sóhajt fel Turczel Lajos a szlovákiai magyar lírát értékelő 1957-ben megjelent, többrészes tanulmányában Tóth Tibor első önálló verseskötete kapcsán, amelynek Versek címmel 1958-ban kellett volna megjelennie. A kötet előzetes beharangozójában olvassuk: „A szerző négy ciklusra osztja sok lírai melegséggel megírt verseinek első kötetét: Titokzatos délutánok, Éjféli áhítat, Sodródó napok és Útiképek”. Több nyomát a tervezett kötetnek nem találjuk, a nekrológírók se említik. Holott az 1956 decemberében megjelenő A Hét c. hetilapunk első három számában három verse is megjelent, egy szerelmes költemény (Meglesem az álmod) mellett másik két verse az 1956-os magyarországi forradalommal foglalkozik (1956, Hegyi beszéd-féle 1956 novemberében). Ne feledjük, alig pár héttel vagyunk a forradalom leverése után. Tóth Tibor a humanizmus jegyében fordul olvasójához, nem ítélkezik (1963-as korreferátumában a kor gyakorlatához elengedhetetlenül majd ellenforradalomnak nevezi az 1956-os eseményeket), hanem az emberi humánum nevében kéri számon a gyűlöletet, a vérontást.
Minden kiömlő vér egyaránt piros, forró.
A gyermek vérének éget minden cseppje,
hiába törlőd le, ha ráfröccsent kezedre,
lelkedre ütött fekete Káin-bélyeget.”
De több novellája is olvasható A Hét első számaiban, amelyben felvillantja családja egy-egy jeles eseményét is, de megismerkedhetünk Bendebukk-kal, a sasfiókkal és Jakabbal, a bajmóci szarvasbikával is, ahogy gyerekeivel, Tiborral és Zsuzsikával is (később évekig szerepel a neve a lap tirázsában), míg az Irodalmi Szemlében tanulmányai, kritikai reflexiói, vitaindítói, lap- és könyvbemutatói mellett Működteti a Böngésző c. rovatát, amelyben hazai és külföldi kiadványok és folyóiratok ismertetésére vállalkozott.
Amíg a már elkészült verseskötete soha nem jelent meg, halála után hat évvel a Madách Könyvkiadó 6 600 példányban megjelenteti a Pozsonyi nyár c. ifjúsági regényét,
Zsoldos Vera rajzaival. A regény egy pozsonyi nyár történetét meséli el egy hetedikes osztály kalandjain keresztül. A regény felnőtt főhőse egy fiatal orvos, Horváth Pista bácsi, aki egy ablakán át berúgott focilabdának köszönhetően ismerkedik meg ifjú barátaival, akikkel közösen bebarangolják Pozsonyt és környékét. Amíg a legkisebbekre sokat gondoltak íróink, a kamaszok valahogy kimaradtak a szórásból, talán csak Csulák Mihály (aki a harmincas évek végének Érsekújvárjába visz el bennünket Mindenütt vannak csillagok c. regényében), Dávid Teréz A feneketlen láda kincsei és Rácz Olivér Puffancs Göndör és a többiek c. munkájában gondol erre a rendkívül érzékeny korosztályra tájainkon, így Tóth Tibor ismeretterjesztő elemekkel is bőven átszőtt, az ötvenes évek Pozsonyját is bemutató izgalmas regénye hiánypótló olvasmány.
Néhány műfordítás az 1953-ban megjelent Új hajtások c. antológiában, egy ifjúsági regény, lapokban elszórt versek, sok-sok műfordításkötet – „s egy szerep, amely mindmáig gazdátlan” (Szeberényi Zoltán).
„És végül fanyar humorral kiléptél
e nagy emberkoncesszióból,
s már csak a képzelet kóbor
köreiben élsz. Lám, ez hát a végcél?”
– írja Gyüre Lajos Tóth Tibor emlékének szánt És végül c. versében. Tóth Tibor utóélete végtelenül szomorú példája annak, hogyan bántunk-bánunk (el) a tehetségeinkkel, az értékeinkkel.
