Tóth Tibor, van-e ki nevet ismeri?

2021. május 29., 09:58
Juhász Dósa János

Alig két nappal élte túl a 43. születésnapját. Teljes életét a közösség szolgálatában töltötte, szervezte az irodalmi életet, a könyvkiadást, elsőként szólalt meg kritikusként, s úgy gondolta, a szlovákiai magyarság lehet a kapocs cseh/szlovákok és magyarok között. Néha saját alkotásokra is maradt ideje, de azok legfeljebb folyóiratokban láttak napvilágot. Saját debütáló verseskötete – bár elkészült –, sose jelent meg, ahogy ifjúsági regénye is csak bőven halála után. Kétlem, hogy sokan kitalálnák a nevét ennyi infóból. Száz esztendeje született Tóth Tibor, a hétköznapi nevű mindenes.

irodalom
Fotó: pixabay.com

Valószínűleg sok-sok Tóth Tibor él ma is a Felvidéken, akkoriban egyszerre ketten is ezen a néven működtek, mindketten A Hét c. lapban, az ifjabbik fel is vette a Sági előnevet.

„Most is előttem van, ahogy jön az utcán, kissé nehézkesen, fáradtan, de azért derűs arccal. Szeme mindig érdeklődve tekintett a világba, élénk szellemét nem tudta legyűrni a betegség. Néha beszélgetés közben hirtelen rosszul lett. Engedd meg, hogy rád támaszkodjam mondta ilyenkor. Később, amikor megszűnt a fájdalom, megint a régi lett, egyik pillanatról a másikra tudott átváltani, s mintha mi sem történt volna, tréfált, nevetett” így emlékezett rá nekrológjában Dénes György, a két évvel fiatalabb pályatárs.

Tóth Tibor 1921 május 29-én született Pozsonyban, s ebben a városban élte le a teljes életét.

Itt érettségizett 1939-ben, s itt nem fejezte be az egyetemi tanulmányait. Kamaszkora óta az újságírásnak és a fordításnak élt.  1940-ben már a Szlovák Sajtóiroda hivatalos fordítója volt, de már ekkor eljegyezte magát a szépirodalom fordításával is. Szakmai munkássága túlnyomó része azokra a bizonyos sematizmus által sújtott ötvenes évekre estek, de tudta ő is, az ember csak egyszer él, s az embernek mindent meg kell tennie még a legembertelenebb korban is közössége boldogulásáért. „Egy évtized alatt háromembernyi munkát végzett el” – írja róla kortársa, Turczel Lajos, s elsősorban neki köszönhető, hogy ha nagyon nehezen is, de elindult a szlovenszkói magyar irodalom harmadvirágzása. 1952-ben a Magyar Könyvtár kiadói vállalkozás szerkesztője, majd a Szlovák Írószövetség magyar szekciójának titkára volt. Ezekben az években rendszeresen publikált a Fáklya, az Új Szó, Pionírok lapja, Alkotó Ifjúság, az Új Ifjúság c. lapjainkba, ott volt A Hét 1956-os alapításánál, ahogy oroszlánrésze volt az Irodalmi Szemle 1958-as megalakításában is. S közben éjjel-nappal fordított, mintegy harminc kötetnyi fordítása jelent meg.

„Kicsi, de a mienk?”

Hetven évvel az akkori történések után már nem könnyű megérteni azt a ma sematikusnak, hurráoptimistának, szocreálnak nevezett kort, de ne feledjük, alig pár évvel vagyunk egy sok millió áldozatot követelő vérfürdő után, az újdonsült győztesek a világot két részre osztják, a Föld egyhatodán az ún. szocializmus veti meg a lábát, amely minden kritikai észrevételben veszélyes, azonnal eltiprandó ellenséget lát. 

Céljaihoz, elképzeléseihez a kultúrát is felhasználja, idézzük csak fel, mit is ért a rendszer kultúrforradalom alatt: „A kultúrforradalom feladata az, hogy a régivel való szívós harcban kialakítsa és általánossá tegye az új szocialista erkölcsöt; hogy kigyomlálja az emberekből a kapitalista erkölcs maradványait, a kispolgári önzés, kapzsiság és gyáva szolgahűség szellemét; hogy segítsen »fölépíteni« az új embert, akiben a közösség iránti odaadás, a haza önzetlen szeretete, a népek testvériségének az eszméje az ész és a szív kormányzója. S kire várhatna mindebben fontosabb szerepe, ha nem az írókra”.

Akik a minőség rovására mindent ennek a szolgálatába állítottak, igaz, mást nem is nagyon tehettek.

A szlovákiai magyar irodalom lábra állását külön nehezítette, hogy 1945 után hároméves néma csend következett, ráadásul nem is volt mire építenie, az első nemzedék képviselőit a rendszer félreállította, a többségük távozott az országból, vagy pedig elhallgatásra kényszerült. A folytonosságot helyreállítani nem lehetett.  Csak a hatvanas évek elején bontakozott ki érdemleges vita a sematizmus időszakáról, egy eperjesi tanácskozáson Tóth Tibor az, aki Fábry Zoltánnal egyetemben ostorozza az ötvenes évek túlkapásait, s a sematizmus dagályába elmerült íróinkat, s idézi Fábry elhíresült megállapítását, miszerint „kevesebb verset, több költészetet”. „Nemzetiségi irodalmunk – önnön hagyományaihoz hűtlenül – esztendőkön át megelégedett valamiféle irodalmi-periféria szerepével, söprögetett a maga portája előtt anélkül, hogy bele akart és bele mert volna szólni az ország, Európa, a világ dolgaiba. Hangját valóban csak néhány százezer ember előtt hallatta, – feltéve, hogy egyáltalán meghallották” – írja korreferátumában.

Tegyük ehhez még hozzá, hogy mivel anyanyelvi szinten beszélt szlovákul, a lassan szerveződő szlovákiai magyar irodalmi törekvések szószólója lesz,

a Szlovák Írószövetség keretében megalakuló magyar szekció vezetője lesz, aki évekig tartotta a napi kapcsolatot a szlovák irodalom képviselőivel, s rögeszméjévé vált, hogy a szlovákiai magyar íróknak nemcsak az a feladata, hogy tolmácsszerepet töltsenek be a cseh/szlovák és a magyar irodalom között, hanem reménykedett abban is, hogy a cseh és a szlovák olvasók idővel kedvet kapnak a szlovákiai magyar irodalom megismerésére is. „Az irodalmi kölcsönhatás egyelőre nagyon egyoldalú: a csehszlovákiai magyar irodalomra hatnak a cseh és a szlovák írók művei, hisz ismerjük, olvassuk őket, ellenkező irányban a hatás minimális, szinte semmi. Pedig úgy hisszük, irodalmunk mondanivalója figyelmet érdemelne és keltene a szlovák közönségnél is, ha íróink szava nem sikkadna el visszhangtalanul az itteni magyar lakosság szűk körébe zárva! – állapítja meg egyik tanulmányban, s szomorúan kellett konstatálnia, hogy álma csak vágyálom marad, s majd egy Karol Wlachovskýnak kell jönnie, hogy Grendel Lajos művészetét beemelje a szlovák irodalmi köztudatba. S hogy mennyire komolyan gondolta az önként vállalt szerepét, utószót ír Egri Viktor Keserű égbolt c. szlovák nyelvű kötetéhez.

A műfordításoktól a saját alkotásokig

Alig 15 év alatt mintegy harminc kötetnyi fordítása jelent meg, emellett számos versfordítása lapokban.

Olyan kulcsműveket fordított le, mint Jaroslav Hašek Švejkje (Mayer Judittal), František Hečko Falu a hegyek közt, Vörös bor, Vladimír Mináč Holtak és élők, Reggelre szól a harang, Hosszú a várakozás, Alfonz Bednár Üveghegy c. regényei, de  a cseh Čapek, Jirásek, Drda, Otčenášek, Čech egy-egy műve, de a török Nazim Hikmet, Nikolas Guillén és szovjet költők is szép számmal szerepeltek a fordítói listáján. Az ő fordításában ismerte meg a magyar olvasóközönség a két híres cseh autós világjáró, Jiří Hanzelka és Miroslav Zigmund útleírás-sorozatát is. „Egyik legjobb műfordítónk, aki művészi hitelességgel ülteti át a cseh és szlovákiai irodalom alkotásait, valamint a ma élő fiatal szlovák költőket” – írta fordításait értékelve Csanda Sándor. De Tóth Tibor kacérkodott a saját alkotásokkal is. 

Tóth Tibor kollázs

S hihetetlen, de jutott rá ideje is. Más kérdés, hogy saját alkotásai nem, vagy csak a halála után jelent(ek) meg. „Úgy várom” – sóhajt fel Turczel Lajos a szlovákiai magyar lírát értékelő 1957-ben megjelent, többrészes tanulmányában Tóth Tibor első önálló verseskötete kapcsán, amelynek Versek címmel 1958-ban kellett volna megjelennie. A kötet előzetes beharangozójában olvassuk: „A szerző négy ciklusra osztja sok lírai melegséggel megírt verseinek első kötetét: Titokzatos délutánok, Éjféli áhítat, Sodródó napok és Útiképek”. Több nyomát a tervezett kötetnek nem találjuk, a nekrológírók se említik. Holott az 1956 decemberében megjelenő A Hét c. hetilapunk első három számában három verse is megjelent, egy szerelmes költemény (Meglesem az álmod) mellett másik két verse az 1956-os magyarországi forradalommal  foglalkozik (1956, Hegyi beszéd-féle 1956 novemberében). Ne feledjük, alig pár héttel vagyunk a forradalom leverése után. Tóth Tibor a humanizmus jegyében fordul olvasójához, nem ítélkezik (1963-as korreferátumában  a kor gyakorlatához elengedhetetlenül majd ellenforradalomnak nevezi az 1956-os eseményeket), hanem az emberi humánum nevében kéri számon a gyűlöletet, a vérontást. 

„Vörös a vér a pesti utcán – sikoltja a hangszóró.
Minden kiömlő vér egyaránt piros, forró.
A gyermek vérének éget minden cseppje,
hiába törlőd le, ha ráfröccsent kezedre,
lelkedre ütött fekete Káin-bélyeget.”

De több novellája is olvasható A Hét első számaiban, amelyben felvillantja családja egy-egy jeles eseményét is, de megismerkedhetünk Bendebukk-kal, a sasfiókkal és Jakabbal, a bajmóci szarvasbikával is, ahogy gyerekeivel, Tiborral és Zsuzsikával is  (később évekig szerepel a neve a lap tirázsában), míg az Irodalmi Szemlében tanulmányai, kritikai reflexiói, vitaindítói, lap- és könyvbemutatói mellett Működteti a Böngésző c. rovatát, amelyben hazai és külföldi kiadványok és folyóiratok ismertetésére vállalkozott. 

Verseskötet helyett posztumusz Pozsonyi nyár

Amíg a már elkészült verseskötete soha nem jelent meg, halála után hat évvel a Madách Könyvkiadó 6 600 példányban megjelenteti a Pozsonyi nyár c. ifjúsági regényét,

Zsoldos Vera rajzaival. A regény egy pozsonyi nyár történetét meséli el egy hetedikes osztály kalandjain keresztül. A regény felnőtt főhőse egy fiatal orvos, Horváth Pista bácsi, aki egy ablakán át berúgott focilabdának köszönhetően ismerkedik meg ifjú barátaival, akikkel közösen bebarangolják Pozsonyt és környékét. Amíg a legkisebbekre sokat gondoltak íróink, a kamaszok valahogy kimaradtak a szórásból, talán csak Csulák Mihály (aki a harmincas évek végének Érsekújvárjába visz el bennünket Mindenütt vannak csillagok c. regényében), Dávid Teréz A feneketlen láda kincsei és Rácz Olivér Puffancs Göndör és a többiek c. munkájában gondol erre a rendkívül érzékeny korosztályra tájainkon, így Tóth Tibor ismeretterjesztő elemekkel is bőven átszőtt, az ötvenes évek Pozsonyját is bemutató izgalmas regénye hiánypótló olvasmány.

Néhány műfordítás az 1953-ban megjelent Új hajtások c. antológiában, egy ifjúsági regény, lapokban elszórt versek, sok-sok műfordításkötet – „s egy szerep, amely mindmáig gazdátlan” (Szeberényi Zoltán).

„És végül fanyar humorral kiléptél
e nagy emberkoncesszióból,
s már csak a képzelet kóbor
köreiben élsz. Lám, ez hát a végcél?” 

– írja Gyüre Lajos Tóth Tibor emlékének szánt És végül c. versében. Tóth Tibor utóélete végtelenül szomorú példája annak, hogyan bántunk-bánunk (el) a tehetségeinkkel, az értékeinkkel.  

Kövesse facebook oldalunkat is!