Török Elemér virágot és dalt üzent ebben a csupacsősz világban
Lánglelkű forradalmárként indult mint Petőfi kései felvidéki örököse, de mielőtt elnyelte volna a sematizmus mocsara, sikeresen átevezett a másik partra. A szülőföld költője lett, s ahogy nyolc évvel fiatalabb kortársával, Kulcsár Tiborral, vele is a Bodrogköz üzent. Szintén a ritkán szóló költők közé tartozott, de szülőföldje mellett tragédiákkal terhes életét is megírta versben. Bár élete jelentős részét a Duna partján, Pozsonyban élte le egy ligetfalusi panellakásban, dalaiban szinte kizárólag a Ticce és a Latorca csodás vidékéről adott számot. 95 éve született Török Elemér.
A szlovákiai magyar irodalomban legendás, 1930-ban született évfolyamhoz tartozott, akik az ötvenes években robbantak be az irodalomba, s akik kisebb-nagyobb megingásaik ellenére életük végéig elkötelezték magukat az irodalom mellett. Duba Gyula, Fónod Zoltán, Veres János, a szintén keletről indult Dobos László vagy a ma is élő, utolsó mohikán Szeberényi Zoltán – így együtt a szlovákiai magyar irodalom legendás együttese, akikhez természetesen csatlakozott az egy évvel fiatalabb Mács József és a tőle is egy évvel ifjabb, szintén a tájköltészetet kultiváló Ozsvald Árpád.
Ahogy Tőzsér Árpád írta róluk, ők voltak a Noék az Ararát tetején. Indulásukkor egy különös, mai szemmel már nehezen átélhető világba csöppentek bele, amely tele volt akkoriban teljesen természetesnek számító hurráoptimizmussal. Nem csoda, eszmélésük a földi pokolra, a második világháborúra esett, s már azok nyertesnek mondhatták magukat, akik szimplán túlélték a borzalmakat. De a szlovákiai magyarság kínszenvedése itt még nem ért véget, következtek az újabb jogtiprások, a málenkij robot és a kitelepítések.
Török Elemér szülőfalujából, Leleszről is sokan indultak útra arra a bizonyos háromnapos társadalmi munkára, amelyből sokan sose tértek vissza. Török Elemér alig kétévesen jut félárvaságra, s hiába tanul kitűnően, apja nem engedi el az annyira áhított sátoraljaújhelyi katolikus gimnáziumba, helyette majd Pozsonyban köt ki a pedagógiai gimnáziumban, ahol Ozorai Ferenc ismerteti meg a magyar irodalom jeleseivel.
– írja majd egy kései visszaemlékezésében.
1948 után vagyunk, „végre” béke van, ismét használhatjuk az anyanyelvünket, újabb és újabb lehetőségek nyílnak a szlovákiai magyarság előtt, nem csoda hát a határtalan lelkesedés, s Petőfi kései utódait is elkapja a forradalmi hév, az új rendszer kritikátlan dicsérete. Igaz, a rendszer nem is nagyon ad másra lehetőséget, a szocialista blokkban Sztálin, Rákosi és más vezetők kritikátlan istenítése zajlott. Nincs költő, aki meg ne énekelné Sztálin vagy Rákosi isteni nagyságát, s bizony, azokban az időkben sokan még el is hitték a hangzatos üres szólamokat. Budapesten kötet jelenik meg 1952-ben Magyar írók Rákosi Mátyásról címmel, amelyben olyan, a magyar irodalom későbbi jelesei teszik le névjegyüket/strófájukat a „kopasz földi halhatatlan isten” előtt, mint Illyés Gyula, Örkény István, Cseres Tibor vagy Nagy László. Így ne csodálkozzunk azon, hogy a Felvidéken sem megy ez másképp, az akkor még tizenéves Tőzsér Árpád „korunk Leninjének” nevezi Sztálint (verséből inkább most nem idézünk), de a kor többi elkötelezett költője is megírja a maga opusát.
Nem maradhat ki Török Elemér se, aki pár héttel Sztálin halála után teszi közzé Sztálin él című versét. Egy kis petőfis lendület majakovszkiji csipkézett-töredezett stílusban.
A vers megjelenik az első, háború utáni antológiában, a Szőke József által szerkesztett 1953-ban napvilágot látott Új hajtásokban is. Hol van még ekkor a sok gazságot felfedő XX. szovjet pártkongresszus? A későbbi Török Elemérről azért már sokat elmond a kötetben megjelent másik vers címe: Szülőföldem.
„Írj verset,
tüzeset,
százat, ezret,
hadd gyújtsa lángra
az emberi szíveket!”
– fogalmazza meg a korai ars poeticáját, s még ezek a világmegváltó hangulatok kísérik az első, még mindig nem önálló, hanem társkötetét, amelyről gyorsan kiderül, nem egy szerencsés vállalkozás. 1954-ben a vele egyidős gömöri Veres Jánossal és a tőlük két évvel fiatalabb Ozsvald Árpáddal jelentkezik közös kötettel (Három fiatal költő), de Fábry Zoltán alaposan leszedi róluk a szenteltvizet. „A pártosság lelkesedése a plakátstílus nyomdafestékével van felmázolva” – jegyzi mg epésen Fábry, s talán ő sem gondolja, költőinket, főleg Török Elemért alaposan megviseli az atyai intés. Mindhárman új utakra lépnek, s a tájköltészet lesz elsődleges küldetésük. Évtizedekkel később nem véletlenül írja Farnbauer Gábor Egy szülőföldköltőnek című kétsorosában:
„Nekem úgy nincs otthonom,
ahogy neked van.”
De családot még Pozsonyban alapít. Ekkoriban az Új Ifjúság szerkesztője, s első generációs értelmiségiként próbál beilleszkedni a szlovákiai magyar mindennapokba. Megnősül, felesége, Kőrösi Zsuzsanna négy gyerekkel ajándékozza meg, majd hogy le ne maradjon egyetemet végzett fiai mellett, Pozsonyban maga is egyetemi diplomát szerez. Első gyerekük egy kislány volt, aki orvosi műhiba miatt kilenc hónapos korában meghal. Őt követte a három fiú, elsőként Elemér 1955-ben, aki Gödöllőn végzett agrármérnökként, Csaba 1958-ban, ő építészmérnöki diplomát szerzett Moszkvában, s évtizedekig a kassai Műszaki Egyetemen tanított, míg a legfiatalabb, Attila tízéves korában vízbe fulladt.
„A folyónál ülök
felidézem
örvényeibe fúlt
emlékeidet k már csak
megfoghatatlan
álombeli kép vagy
s örök csillagvirágzás...”
Ekkor már Abarán éltek teljesen visszavonultan, de ahogy Stósz Fábry révén, úgy Abara is valóságos zarándokhely lett, ahol a szlovákiai magyar irodalom java megfordult, de járt a keleti végeken a jeles szlovák költő, Emil Boleslav Lukáč és Németh László is, aki anno hallotta Török Elemér kijelentéseit az 1956-os magyarországi eseményekről, s mindenképpen meg akart vele ismerkedni. Ezek a kijelentések nem maradtak visszhangtalanul a pozsonyi hatalom szemében sem, így Pozsonyból távoznia kellett, egy ideig Kassán, a Kelet-szlovákiai Vasmű (VSŽ) építésén dolgozik kétkezi munkásként, majd 1964-ben feleségével együtt tanítói állást kap az ötosztályos abarai alapiskolában. 14 évet töltenek itt el, ahol néptanítóként tisztelik, s ahol a családi tragédiák mellett mégiscsak megtalálja lelki nyugalmát is, s 1968-ban Fényért perelek címmel megjelenik első verseskötete is. Ne feledjük, egykori közös alkotótársai már többkötetes költők. A kötetet pozitívan fogadja a kritika, Szeberényi Zoltán ezt írja róla:
De a költészetet továbbra se viszi túlzásba, ahogy Kulcsár Tibor, ő is a ritkán szóló költők közé tartozik. Mintha erre építenének az időnként megjelenő felvidéki költői antológiák is, a Koncsol László által 1966-ban szerkesztett Szélkiáltó című antológia tudomást se vesz róla, de ugyanígy van vele Tóth László is, hisz az általa a rendszerváltás idején összeállított Szélén az országútnak című reprezentatívnak szánt költészeti antológia sem ismeri a nevét. Mintha 12 évvel később némileg korrigálná önmagát, a szintán általa szerkesztett Förtelmes kaszálógépben némileg korrigálná önmagát, három versét is beszerkeszti. Az 1978-as, Fónod Zoltán és Zalabai Zsigmond által összeállított vaskos kötetben hat versével van jelen, ahogy a szerelmes versekkel jelentkező Tűzpalota két, míg a NOSZF (később születettek kedvéért: nagy októberi szocialista forradalom) 70. évfordulójára Petrik József által jegyzett Hű emberséggel három versét közli. Természetesen nem a sztálinista időkből. Nem túl szerencsések ezek az egywszerkesztős antológiák, bármennyire is tűnik első látásra kis szemétdombnak a szlovákiai magyar irodalom, két szem kevés ahhoz, hogy objektív képet adjunk róla.
1968 után némileg megnő az alkotói kedve, 1973-ban Virágzó kövek, míg három évvel később Delelő címmel jelentkezik új kötettel. Előbbi fülszövegében olvashatjuk:
1978-ban újra visszatér Pozsonyba, az Új Szó akkori főszerkesztője, Rabay Zoltán személyesen látogatja meg Abarán, s beszéli rá a visszatérésre. Hogy szándékai komolyságát jelezze, még lakást is szerez nekik Ligetfaluban. A lap rovatvezetője lesz, s mintegy ennek „köszönhetően” versalkotói kedve ismét kissé megcsappan, 1984-ig kell várni újabb önálló kötetére (Jegenyék), de nyugdíjas éveiben, amikor élete egy részét ismét a Bodrogközben tölti, már jobban fog a versírói tolla, s több kötete (Forgó évszakok – 1989, Fények és árnyak – 1990, Tavaszi ágon tél zokog – 1998, Virágot és dalt üzenek – 2000, Éveim fehér havasán – 2003) is megjelenik.
– írja róla kritikusa, Duba Gyula, aki nem felejtette ki őt a Káderezés a (zseb)parnasszuson (1990) című paródiakötetéből sem: „Már gyerekkori játékaiban végvári vitéz volt. Később felcseperedvén, beportyázta a nyugati »féltekét«, aztán végleg letáborozott a keleti végeken (lásd Gyepű). Kedvenc szava a Ticce, kedvenc hala a csuka, amikor nem horgászik, verset ír. Egyetlen költőnk, aki óriás csukát fogott horoggal (lásd Hemingway: Az öreg halász és a Latorca). Első, Világosságért törvénykezem a világgal című, de különösen második kötetében a keleti sivatagok termékennyé tételén munkálkodik, kivirágoztatja a köveket, remélhetőleg azért, hogy a harmadik kötetéig gyümölcsöt érleljenek”.
Nos, Duba jóslata bevált, Török Elemér tájköltészete beérett.
„Szülőföldem, érted fogtam
vándorbotot régen én…
Amíg szemem téged láthat,
tudom: addig van remény…”
76 évesen, 2006 nyarán halt meg Pozsonyban, de hamvait Leleszen és Abarán helyezték örök nyugalomra. Verseskötetei viszont élnek, haza- és tájszeretete mai rohanó világunkban egyre inkább megszívlelendőbb, s ha megállunk egy pillanatra, hogy fogaink között elmormoljuk egy-egy versét, már nem élt hiába.
