Tolvaj Bertalan, aki hídépítés közben halt meg
Alig 47 évesen, így már első önálló kötete megjelenését sem érhette meg. Bodrogközből, Kistárkányból indult, de amíg a többség (ahogy a gömöriek is) később sosem vagy csak látogatóba tértek haza a szülőföldjükre, nála ez sosem volt kérdés. Legfontosabb feladatának az irodalom és a művészetek megszerettetését tartotta – nem középiskolás szinten –, ahogy a hídépítést magyarok és szlovákok, magyarok és más közép-európai nemzetek között. Tanított, igazgatott, szervezett, fordított, egyike volt azoknak, akik kiemelkedően fontosnak tartották az irodalmi ismeretterjesztést. Rákos Péter, Csanda Sándor és az ún. „harmincasok” (Duba Gyula, Szeberényi Zoltán, Fónod Zoltán, Veres János, és földijei, Török Elemér és Dobos László) nemzedékéhez tartozott, s ő is elmondhatta Kulcsár Tiborral együtt, vele is a Bodrogköz üzent. 50 éve nincs már köztünk Tolvaj Bertalan.
„Váratlan hír érkezett szerkesztőségünkbe. Tragikus hirtelenséggel, negyvenhét éves korában elhunyt Tolvaj Bertalan, a kiváló pedagógus és fáradhatatlan kultúrmunkás. Sokéves pedagógiai munkásságával szülőföldjéről, Bodrogközből számos fiatalt készített fel az életre. Lapunk olvasói úgy ismerték, mint aktív közírót. Tolvaj Bertalan szerette az embereket, tudását, ismereteit mindig megosztotta velük” – tudósít A Hét pár mondatban a haláláról 1975 februárjában.
Talán az egyetlen lap, amely legalább a pár soros hírig eljutott, a többi lap ingerküszöbét nem érte el a gyászhír. Igaz, akkoriban nem is nagyon volt ildomos a nevét ragozni, hisz Dobos László mellett aktív részese volt az 1968-as forradalmi eseményeknek, 1968 és 1971 között Dobos mellett a szlovák Kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságának a vezetője, 10 évig a Csemadok Központi Bizottság elnökségének a tagja, s egészen 1974-ig a Nemzetiségi Tanács titkára. Vagyis benne van a sűrűjében. Egy olyan korszakban, amely a prágai tavasz révén megcsillantja a reményt a nemzetiségek előtt, még akkor is, ha a forradalmi események mozgósítják az addig szőnyeg alá söpört nacionalista indulatokat is.
De minisztériumot kapnak a kisebbségek, amelynek Dobos László lesz a vezetője, s egy pillanatig úgy tűnik, főleg az 1968-as alkotmánytörvény fényében, akár egyenlőek is lehetünk a két államalkotó nemzettel, a csehekkel és a
szlovákokkal.
„ Hisszük, azokat a hidakat építjük, amelyek nemzettől nemzetig viszik és sugározzák a barátság üzenetét” – veti papírra Tolvaj Bertalan azokban a napokban. Legkevésbé rajta vagy Doboson múlt, hogy a husáki normalizáció korántsem hidakat épített, hanem egy nagyon erős visszarendeződést indított el.
Tolvaj Bertalan a Királyhelmectől 13 kilométerre, a Tisza jobb partján található Kistárkányban született 1927-ben, az alap- és középiskolát szülőfalujában és Királyhelmecen végezte el, majd magyar iskolák híján Sárospatakra ment tanulni, ahol tanítói oklevelet szerzett.
Amikor a nyelvtépés után ismét megnyíltak a magyar iskolák, többedmagával együtt (Mács József, Duba Gyula, Kulcsár Tibor és mások) a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán tanult tovább, ahol magyar-orosz szakon végzett. De amíg a nagy többség maradt a nyugati végeken, s legfeljebb családlátogatóba vagy író-olvasó találkozókra látogatott haza, addig ő tanulmányai befejezése után hazatért.
Nincs ez másképp ma sem, a gömöri és bodrogközi írástudók többsége elhagyta a szülőföldjét, s ha megnézzük a 2020-ban a Bodrogközi és Ung-vidéki Közművelődési Intézet által kiadott életrajzi szótárt, a felsorolt írók és költők alig töredéke tért csak haza tanulmányai befejezése után.
Ezek egyike volt Tolvaj Bertalan, aki egy időben kétlaki életet élt, teljesen felaprózta magát, s mire eljutott odáig, hogy irodalompublicisztikai munkásságát kötetben is viszontláthatta volna, addigra elvitte a szíve az állandó rohanásban.
Idézzük ide a szintén bodrogközi Kulcsár Tibor szép versének (Velem a Bodrogköz üzent) részletét. Kulcsár Doboshoz hasonlóan szintén Pozsonyban maradt, s ahogy Tolvaj, ő is nagyon fiatalon ment el.
De ha búcsúzom, ilyenkor újra érzem,
hogy e föld most is mennyire enyém,
mint a mezőről megtért parasztok,
ha megállnak a volt barázda helyén.
S éljek bárhol – ha verset írok, ha szólok,
vélem a Tisza-táj, Bodrogköz üzent.
Szülőföld, mindig újra megtalállak,
mint tavasszal a fecskék fészküket.
– írja a tőle 11 évvel fiatalabb hardicsai-perbenyiki költő. Tanári pályáját szülőfalujában kezdi, majd 1953-ban a pozsonyi főiskola befejezése után a királyhelmeci magyar gimnázium és alapiskola tanára lesz, később az igazgatója.
Egyik utóda, Mihályi Molnár László tanár, költő, a Vox Humana későbbi újralapítója így emlékszik rá: „Valójában csak kétszer találkoztunk. Egyszer 1971-ben, a Szoroskő alatti utolsó nyári ifjúsági táborban, a VII. NYIT-en (Nyári Ifjúsági Tábor), ahol
előadást tartott.
Ott ismerkedtem meg Kulcsár Ferivel, Varga Imrével, Varga Erzsivel, Duray Miklóssal, Batta Györggyel, Kolár Péterrel, Havasi Péterrel, Bubenkó Gyurival és sokan másokkal. Tolvaj csak egy napot töltött ott. Amikor a Bodrogközbe kerültem, akkor az általa alapított, halálakor megszűnt Vox Humana Kisszínpad működését újítottuk meg, amely működött is 1987-ig az ő szellemiségét követve. Lányát és fiát közvetlenebbül ismertem.
A sógora, Petrik János volt Királyhelmecen a Csemadok »instruktora«, Tolvajról sokat beszélt, hogy zaklatták a konszolidátorok, s erre ment rá a szíve.” Tankönyveket írt, méghozzá talán a máig leginkább időtálló irodalomtörténeti tankönyveket, amelyeket e
sorok szerzője máig szívesen forgat, hisz Tolvaj Bertalan diákok között leélve az életét, pontosan tudta, mivel és hogyan lehet megszerettetni az irodalmat és a művészetet a diákokkal (s a felnőttekkel is).
Tudta, hogy mennyire fontosak a társművészetek az irodalom s ezáltal az élet megértésében), ezekben a tankönyveiben például segítségül hívta Mózsi Ferencet, aki a filmművészet alapjaiba kalauzolta el a gimnáziumi tankönyv olvasóit. Nyugodtan leírhatom, forradalmi tett volt ez. Tolvaj Bertalan az egyik úttörője volt tájainkon az irodalom népszerűsítésének, s idővel ezt már nem csak azt iskolai óráin és a tankönyvei segítségével gyakorolta, hanem próbálta irodalompublicisztikai munkásságán keresztül is gyakorolni.
Fontosnak tartotta, hogy az irodalom mindenkié legyen, ne csak a kiváltságos keveseké, s az emberek megtanuljanak olvasni, s az írók ne csak egymást olvassák, ahogy az napjainkban egyre inkább divatjelenséggé vált.
Másik vesszőparipája a közép-európai népek irodalom általi közeledése volt, nem titkolta, hogy hidat-hidakat szeretne építeni, főleg magyar-szlovák és magyar-cseh viszonylatban. Ő maga is fordított ezekből a nyelvekből, ahogy oroszból is, de kiterjedt a figyelme a fordítástörténetre is, különtanulmányt írt a magyar költészet két olyan népszerűsítőjéről, mint Emil Boleslav Lukáč (https://ma7.sk/irodalom/emil-boleslav-lukac-a-szlovak-magyar-kozeledes-nagykovete) és a nála is jóval fiatalabb Vojtech Kondrót műfordítói munkásságáról. „Figyelme egész Kelet-Közép-Európa magyar irodalmára kiterjedt, de csak azokról írt, akik a Duna-medence népeinek közeledését szorgalmazták” – írta róla szellemesen Szeberényi Zoltán, aki nem felejtette őt ki a Magyar irodalom Szlovákiában című, portréesszéket tartalmazó, az AB-ART Kiadónál 2000-ben megjelent kötetéből sem.
Hasonló jelentőségű ismeretterjesztő munkát csak a szintén nagyon fiatalon elment Tóth Tibor végzett akkoriban tájainkon (https://ma7.sk/irodalom/toth-tibor- van-e-ki-nevet-ismeri)
Ez lett volna a címe a Madách Kiadóhoz még halála előtt leadott első tanulmánykötetének, amely már csak két évvel a halála után jelent meg Az irodalom vonzásában címmel. Bár a kötet címe megváltozott, a kötet szerkezeti felépítése, összegyűjtött anyaga és máig erős üzenete maradt, amit így fogalmaz meg: „...Hogy az anyanyelvekre és országokra szabdalt irodalomban a költők egy nyelvet kezdjenek beszélni, hogy felerősödhessenek és állandósulhassanak az elszigetelődés, elkülönülés és széttagoltság megszüntetését szolgáló törekvések, hogy a népek közelebb kerüljenek egymáshoz.”
De fontos recenziót közöl több alapműről, így Turczel Lajos Két kor mezsgyéjén és Kováts Miklós Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában 1918-1938 című monográfiáiról is. S mindezt könnyed, nemcsak a szakembereknek szánt, nálunk máig annyira hiányzó irodalompublicisztikai stílusban.
A kötetről A Hétben Varga Erzsébet közöl recenziót Hídépítők dicsérete címmel, amelyben kiemeli Tolvaj Bertalan tragikusan félbeszakadt munkásságának fő mondanivalóját: „Az egymáshoz közelebb hajolás ugyanis nem azt jelenti, hogy nem látunk túl egymás orrán, hanem azt, hogy jobban halljuk egymást. És nemcsak a szülőföldön, nemcsak az országban, hanem Európában és a világban is. Mert ez is korparancs.” Mit tehetnénk ehhez hozzá? Valószínűleg az kellene, hogy legyen ma is.
